Eloise nyomoz

Szerencsés, vagy inkább szerencsétlen véletlenek összejátszásának köszönhetően jött rá Eloise a Vatikán egy sötét titkára. Persze kellett hozzá az ő megfigyelőkészsége és kíváncsisága. Az első gyanús dolog az volt, hogy a szállásán apácaruhába öltözött férfiakat látott. Az egyik mellett úgy ment el a folyosón, hogy a ruhájuk szinte egymáshoz ért. Az álapáca oda is vetett felé egy „Laudetur Jesus Christus”-t. Egy másikat is észrevett, és ki is figyelte, melyik szobába lép be, majd utánalopakodott, és megállt a szoba ajtajánál. A szíve hevesen vert, de erőt vett magán, és bekopogott. „Wer ist das?” német válasz érkezett, és Eloise már sietett is el, mert neki pillanatnyilag ennyi bőven sok is volt.

Azért olyan zavartak itt a nővérek, és azért nem akarta Draganovic őt itt elszállásolni, mert itt ilyen gyanús „vendégek” vannak, jött rá Eloise. De aztán Draganovic úgy gondolhatta, nincs miért tartania tőle, hiszen csak egy romániai novícia, egy megszüntetett apácarend tagja, és O’Hara nyilván csak azért hozta magával, hogy kicsit panaszkodhasson a pápánál a szocialista blokkban zajló szörnyűségekről.

A másik gyanús dolog Amelita nővér dolgozószobájában hullott az ölébe. Könnyen kiderítette, hogy Amelita nővér hol dolgozik, ám nem találta a szobájában. Asszisztense, mikor megtudta, hogy Erdélyből jött, s hogy Amelita volt Eloise provinciálisa, betessékelte, sőt, a várakozás idejére még teával is mekgínálta. Míg Eloise várakozott először a nagy üvegablakokat bámulta – egy-egy tábla akkora volt, mint náluk az ablak fél szárnya – szélei pedig pontosan és élesen derékszöget alkottak. Itt minden nagy és méretes volt, és minden pontosan illeszkedett. Gazdagság és minőség – vélte – ahol a patinát sok pénzzel ápolják. Aztán kinézett az ablakon a térre. Végül, ahogy sétálgatott a szobában, eljutott Amelita íróasztalához is. Itt egy nagy keményfedeles füzet feküdt, benne rubrikákkal és számokkal. Valószínűleg nyelvi nehézségei miatt kaphatta Amelita e füzet vezetési faladatát, mert itt csak számokkal kellett foglalkoznia. Sőt, talán kifejezetten előnynek számított, hogy csak a számokat érti, és keveset kérdez.

Eloise-nak nem kellett hozzányúlnia a füzethez, elég volt egy pillantást vetnie rá, aztán leült, és elgondolkodott, majd visszament az íróasztalhoz, és ekkor már alaposabban szemlélte meg a bejegyzéseket. Ahogy nézte a nagy füzetet, feltűnt neki, hogy a bevétel- és a kiadásrubrikákba, ahol nincs kiadás, ott a sor elején mindig szerepel egy Dr rövidítés. Talán doktor – gondolta magában, ám ezeknél nemcsak a kiadás hiányzott, hanem a bevételi összegek is nagyságrendileg nagyobbak voltak. Közös volt bennük – mert az összegek ugyan változtak – hogy a sor végén M betű volt olvasható. Arra hamar rájött, hogy az összegek után a pénznemek szerepelnek, s ezek többnyire lírák, néha meg fontok voltak. Dollárjelet is látott, következésképp ebben az oszlopban az M nem lehetett más, mint az új német márka jele.

Ekkor már nem tudott ellenállni a kísértésnek, belelapozva a füzetbe meg is találta a márkához tartozó kiadásokat, amik az előző oldalon nem voltak feltüntetve. Ellátás, vöröskereszt, útiköltség és a célország megnevezése. Ezek többnyire latin-amerikai országok voltak. Gyorsan átszámolta fejben a márka- és a dollárösszegeket lírába, és beigazolódott az a sejtése, hogy itt komoly vagyonok befizetéséről lehet szó.

Már csak a Dr rövidítést kellett megfejtenie, ami minden márkás tranzakció sorában megtalálható volt. Ennek az oszlopnak a fejlécére az volt írva latinul, hogy felelős. Volt, ahol Amelita nővér neve szerepelt, valahol másé, de a márkás befizetőknél mindig csak annyi, hogy Dr. Eloise Vatikánnak, sőt, egész Rómának eleddig csak egyetlen portását ismerte, ez pedig nem egy doktor volt, hanem Draganovic.

Eloise épp visszatért a kiadási oldal megfejtéséhez, a vöröskereszt jelén kívüli nagyobb összeghez, mikor meghallotta Amelita nővér zsörtölődő hangját. Gyorsan visszalapozott az eredetileg nyitva hagyott oldalra, és leült az ajtó mellé a feltehetően vendégeknek szánt székre, és szürcsölgetni kezdte a teáját. Amelita ezalatt odakint azt magyarázta, hogy nem megmondta, hogy senkit se engedhetnek be hozzá? A másik nővér pedig mentegetőzött. Tisztán lehetett hallani minden szavukat.

A viszontlátás udvarias volt. Amelita megkérdezte, hogy mennyi időre marad Eloise, meggondolta-e magát, de láthatóan a volt provinciális nővér már magabiztosan állt mind a két lábán, és nem volt szüksége támogatásra. Valamicskét fogyott is, ami csak az arcán látszott, hiszen az apácaruha takarta. Miután Amelita megkérdezte, hogy mi a helyzet odahaza, és mit csinál Eloise, Eloise is elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze, milyen munkát végez Amelita, és hogy illeszkedik bele az ő munkája a vatikáni rendszerbe.

– Mióta Őszentsége létrehozta a Vatikáni Bankot, azóta ez a pénzügyi részleg teljesen független és önálló. Egyedül csak a pápa szólhatna bele, de ő sem teszi, mert jó kezekben van, és a pénzügyeknél neki sokkal fontosabb feladatai vannak.

Eloise fejében máris záporozni kezdtek a kérdések, mióta és hogyan működik ez a rendszer, de arra gondolt, ezeknek majd maga néz utána a könyvtárban. Az azonban még izgatta, hogy milyen könyvelések végeztetnek itt, és nem a bankban magában. Miért van itt a bank egyik könyvelése? Eloise elhitte Amelitának, hogy a Vatikáni Bank egy mindentől független szervezet, ám arra aligha tudott volna magyarázatot adni a nővér, hogy miért kell titkolniuk a bank előtt is bizonyos tranzakciókat. Erre persze úgysem válaszolhatna, mint ahogy az is különös, miként érhette el Amelita, hogy ilyen bizalmas tevékenységet folytathasson.

– A különösen érzékeny pénzügyi adatokat énkezelem – mondta Amelita büszkén, s a szemöldöke  mintha ezúttal se lett volna a megfelelő helyre berajzolva. Ám ez már nem a ceruzával kihúzott, hanem az igazi szemöldöke lehetett.

– A kedves nővérnek Draganovic páter lett a főnöke? – kérdezte Eloise ártatlanul, amitől Amelita nővér kissé megrettent, mintha ennek is titokban kellett volna maradnia, de azért rábökte, hogy igen.

Eloise még nem akarta elhinni, amit látott, az pedig végképp nem érdekelte, hogy Draganovic és Amelita közt van-e esetleg személyes kapcsolat is. Mindegy is volt abból a szempontból, hogy Draganovic a bank előtt is titkolt pénzügyi tranzakciókat Amelitával könyvelteti. De vajon a saját szakállukra dolgoznak, vagy a pápa tudtával? Később ezt átgondolva azt találta valószínűnek, hogy a saját szakállukra aligha lehetne telepakolni a kolostorokat különös „vendégekkel”, akik fizetnek a bujtatásukért, a hamis útleveleik elkészítéséért és az utaztatásaikért. Egyelőre alig várta, hogy a könyvtárba mehessen, ahol aztán már nemcsak a pápáról szeretett volna információkat szerezni, de Draganovicról is. Ki lehet ő valójában?

A könyvtárban több mindent talált róla, mint remélte, és ahogy az lenni szokott, úgy merült bele egyik információn keresztül a másikba, mint valami mocsárba. Ezúttal meglehetősen bűzös mocsárba. A katolikus Horvátországban Draganovic ott pózolt a diktátor mellett, akit Hitler juttatott hatalomra. A diktátor embereit usztasáknak hívták, akikről a kommunista Romániában már lehetett hallani. Rémtetteiket, tömeggyilkosságaikat, az ortodoxokkal szemben elkövetett embertelenségeiket megírták a lapok. Eloise-nak eszébe ötlött, hogy hiszen látott is már egy visszataszító képet Draganovicról, ahogy egyik lábát ráteszi egy fekvő fogoly vállára. A vatikáni lapban ugyan ilyen képeket nem talált, itt inkább Stepinac érsekkel volt együtt látható, Stepinac pedig egy másik képen, a horvát usztasa diktátorral, ahogy Pavelic hatalomra kerüléséhez gratulál. Mondjuk, ez még lehet diplomáciai kötelesség, vélte Eloise, de ahogy haladt tovább a kutatásban a L’Osservatore Romano 1942-es számában elismerő írást is talált arról, hogy milyen sok ortodox tért át Horvátországban katolikus hitre. Idézte a lap a Nova Hrovatska esetét, ahol egy egész ortodox kisváros minden tagja egy pillanat alatt áttért katolikusnak, sőt még üdvözlő és hálás levelet is írtak Stepinac érseknek.

Egyik történeti szál fonódott bele a másikba. Eloise kénytelen volt annak is utánanézni, hogy mi lehetett a dicsőséges katolicizálódás mögött. Azt pontosan tudta, hogyan mennek ezek a dolgok, hiszen ellentétes irányba ugyan, de látta, hogyan akarják a görögkatolikusokat is Romániában ortodoxszá tenni, egyébként sokszor sikertelenül. Itt meg milyen könnyen ment. Ilyen tömeges áttéréseket a második világháborúban csak a zsidóknál lehetett megfigyelni.  Eloise számára egyértelművé volt, hogy nem a hit, hanem az élni akarás kényszere vezette a katolizáló közösséget. Eloise elborzadt ezen, és lázasan keresni kezdett, hátha talál olyan cikket, ahol XII. Pius visszafogja a horvát katolikusokat, de nem talált. Helyette belebotlott egy másik hírbe: 1945-ben Stepinacot már a Jugoszláv államban bíróság elé állították, és 15 évre el is ítélték. A vád az volt ellene, hogy támogatta az ortodox vallású szerbek koncentrációs táborba szállítását. Tehát ezek szerint léteztek koncentrációs táborok, és ortodox szerbeket zártak oda. A cikk azzal folytatódott, hogy a pápa mindezt rágalomnak nevezte, a perben részt vevő tanúkat kiközösítette, és kérte Stepinac kiadatását. Végül egy szalagcímben óriási sikerként jelent meg, hogy a pápa kiszabadította a mártíromságban sínylődő Stepinacot. Bárcsak Márton Áron ügyében lenne ilyen aktív – gondolta Eloise –, akit még a románok is csak hazaárulással s nem tömeggyilkosság támogatásával vádolnak. S lassan meg is fogalmazódott benne, hogy el kell majd mondania a pápának Márton Áron kiszabadítása fontosságát, és hogy talán pont azért keveredett ide, hogy ezt a küldetését teljesítse. Ha Stepinacot ki tudta hozni Pacelli, akkor Márton Áront is ki kell tudnia.

Ami XII. Pius tevékenységét illette, Eloise helyes irányban vont le következtetéseket. Horvátország második világháborús keresztény államként elkövetett bűneit a pápa nem próbálta visszafogni, Stepinacot pedig kimenekítette. Persze a bűnök valódi mértékéről Eloise-nak nem lehetett fogalma, azokról ő még a Vatikáni Könyvtárban nem találhatott nyilvános adatokat. A háború évei alatt 500 ezer szerbet, 80 ezer zsidót és 30 ezer cigányt öltek meg a katolikus Horvátországban. S ha mindezt a kis ország méretével vetjük össze, akkor alighanem itt jutott a legtöbb szisztematikus gyilkosság egy állampolgárra. S a dolog élén, a hatalmon lévő uszítók és szervezők álltak, egyes mai dokumentumok pedig azt állítják, hogy a legnagyobb bűnösök a horvát ferencesek voltak. A Vatikáni Bankban a háború alatt a horvát ferenceseknek külön alszámlájuk volt, itt helyezték el az ortodoxoktól és a zsidóktól elrabolt értékeket.

XII. Pius ezekről a bűnökről, ahogy tulajdonképpen mindenről, ami Európában történt, ha megkésve is, de tudott. Más esetben a kiállásai viszont hősiesek voltak, s mikor kiállása elmaradt, annak oka racionális döntés és nem a gyávaság volt, de a Horvátországban történtek szó nélkül hagyására nehéz más magyarázatot találni, mint hogy a pápának fontosabb volt a kommunistákkal szembeni harc, mint az emberi élet tisztelete.

XII. Pius számára egy meghatározó tapasztalat volt a második világháborúban a hollandok esete. A holland püspökök a katolizált zsidók mellett álltak ki, melyre Hitlernek az volt a válasza, hogy azonnal elpusztította ezeket a zsidókat. Mikor XII. Pius erről tudomást szerzett, épp egy, a fajelméletet elitélő írás végére tett pontot. Bement ezzel a levelével a konyhába, és elégette. Még azt is megvárta, hogy valóban elégjen, nehogy valaki kihalássza a tűzből. Pasqualina nővér, aki nemcsak a házvezetője volt, hanem szellemi társa, azt vetette ellen, hogy jól jöhet még az az irat. A pápa – ahogyan azt a nővér naplójában olvashatjuk – viszont félt attól, hogy Hitler elfoglalja a Vatikánt, és akkor megtalálva ezt az írást, majd a zsidók ellen fordítja, ahogy a holland püspökök is az ellenkezőjét érték el annak, amit szerettek volna. Amikor XII. Pius a tűzbe dobta a levelét, Hitler épp a megbuktatott Mussolini segítségére sietett, és ott topogott a Vatikán bejáratánál. Egyes történészek még azt is állítják, hogy a Vatikán volt az az intézmény, amely mint állam, mint szervezet a legtöbb zsidót mentette meg ezekben a napokban. Saját aranykegytárgyakat olvasztott be, hogy pénzt adjon az olasz zsidók kiváltására[1].  

A Vatikán a XIX. században elveszítette földjeit és ezzel földi uralmát, politikailag is, gazdaságilag is összeroskadt. Három kiút volt ebből. A hit világában erősíteni – erre szolgált a körülhatárolt, hit dolgában történő kinyilatkoztatások tévedhetetlenségi dogmája, mikor ex chatedra nyilvánul meg a pápa. A második a diplomáciai nyitás – erre kellettek a nunciusok. Maga XII. Pius is, mint láttuk, Pacelli bíborosként és nunciusként kezdte Németországban. (A német Pasqualina nővért is itt ismerte meg, s hozta magával.) A harmadik pedig a gazdasági erősödés. Erre szolgáltak a konkordátumok a két fasiszta állammal, melyeket ugyan XII. Pius elődje ütött nyélbe, de éppenséggel ő maga volt – mint láttuk – a diplomata. A Mussolinival történő megállapodás pedig a modern világban a gazdasági stabilitás új kezdeteit jelentette: igaz, lemondott XI. Pius a régi területekről, cserébe viszont kártérítést kapott, az állam fizetést biztosított a papoknak, sőt, ettől kezdve minden szentszéki vállalkozás teljes adómentességet élvezett Olaszországban, és olyan autonómiát, hogy számvevőszéki felügyeletre sem kellett többé számítaniuk.

A Vatikán Bankját már XII. Pius alapította - itt dolgozott történetünk ideje alatt Draganovic és Amelita -, s azáltal, hogy mindenféle kontroll nélkül tevékenykedhettek, szép fokozatosan egyre több vállalhatatlan pénzügyi tranzakcióba keveredtek. Történetünk idejében még „csak” a nácik pénz ellenében történő bújtatásába, később viszont a bank vezetése olyanok kezébe csúszott, akikről azóta kiderült, hogy az olasz maffia tagjai voltak. Klasszikus bűnözői leszámolások áldozataivá vált a Vatikán Bankjának több vezetője.

Történetünk azonban erről már nem szól, de arról nagyon is, hogy Eloise épp egy olyan mappába pillantott bele, mely a gazdagodás egyik szálát bizonyította. Hogy Eloise-ban nem volt semmiféle alázat – például, hogy ne pillantson bele mások könyvelésébe – az nála nem abból eredt, hogy valakinek a megbízásából kémkedett volna. Őt egyszerűen csak az igazság érdekelte. A kommunista Románia lapjaiban annyi vád hangzott el az Egyház bűneiről, hogyha már helyben volt, nem bocsátotta volna meg magának, ha nem néz bele mindenbe. Megszállottként kíváncsiskodott. A kommunista országok vádjainak fő csapása épp a piszkos gazdasági tevékenységekre, a rabolt kincsekre, a fasisztákkal való összejátszásra irányult. A hallgatás bűnével is megvádolták XII. Piust, sőt próbálták Hitler pápájaként beállítani.

Az sem volt túl lélekemelő, amit eddig Eloise Draganovicról összerakott. Annyi volt bizonyos a számára, hogy Draganovic egy volt usztasa, akinek a neve megtalálható a vendégkönyvszerű, a Vatikán Bankja számára készült titkos dokumentumban, és ahol a név előfordult, ott rendszerint márkában jelentős bevételek szerepeltek. No, meg azt is látta, amitől meghűlt az ereiben a vér, hogy akadnak „vendégek” az apácakolostorokban is. Épp ezek a „vendégek” fizetnek ilyen őrült összegeket azért, hogy itt elbújhassanak, akkor pedig ezek menekülő nácik – jött rá Eloise az igazságra.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt. 

---

---