A Vatikán

O’Hara nem árulta el, hogy miképp szerezte meg Eloise számára az útlevelet. Lehet, kapcsolatain keresztül, lehet, lefizetett érte hivatalnokokat, lehet, a hatóság számára már nem voltak fontosak az apácák, és épp annak örültek, ha megszabadulnak tőlük.

Sokakban volt az az érzés, hogy Románia bezárkózása van, aki számára épp az ajtó kinyitását és kitessékelését jelenti. Az előrelátók kezdtek berendezkedni a szovjet mintára történő kommunista térfoglalásra.  A Szovjetunió tejeszkedése és ateista befolyása oda vezethet, gondolta O’Hara, hogy őt is kiutasítják. Ez esetben viszont a kapcsolattartáshoz olyan közvetítőre lehet szükség, mint például az olaszul jól beszélő és visszahúzódó alkata ellenére is bátornak tűnő Eloise. O’Harának ezért esett rá a választása.

Óvatosságból nem együtt utaztak, O’Hara a sofőrjével, Eloise viszont vonattal. Eloise apácaruhát vett fel, mert ez ugyan még a szocialista oldal hivatalnokait ellenségessé tehette, de az utasokat meg barátságossá. S nem fogott ki kellemetlenkedő határőrt sem. A finánc, miután megkérdezte, mi az úti cél, rögtön belenyomott egy pecsétet az útlevelébe, és nem foglalkozott vele többet. Ettől kezdve Eloise izgatottsága kellemessé vált, olyan állomásokon ment át a vonat, melyekről sokat hallott, olvasott. Ezeknek a városoknak még a levegőjét is gyönyörűség volt beszippantania.

A pápai udvarba érkeztekor már kevésbé mentek gördülékenyen a dolgok. Nem turistának érezte magát, hanem olyasvalakinek, akinek küldetése van. Nem valamiféle kalandvágy hozta ide, hanem eleveelrendelés. Neki el kellett ide jutnia, meg kellett ide érkeznie, s ezt Abelardnak is rögtön be kellett volna látnia. Hamar megszokta, hogy itt mások a méretek, mint otthon. Szatmárnémetiben is gyorsan otthon érezte magát a nagyobb épületek közt, s ezt itt is gyorsan mekszokta, bár otthonosnak ezt már nem nevezte volna. Egy Krunoslav Draganovic nevű ferences szerzetest kellett keresnie, aki majd megoldja az elszállásolását. Miért nem valamelyik női szerzetesrendház főnöknőjét kell keresnie, tette fel a kérdést O’Harának, aki megnyugtatta, hogy Draganovic páter is meg találja neki a legjobb megoldást. Mostanában, mint mondta, nagyon sok embert kell átmenetileg fogadniuk, és olyan telítettek a rendházak, hogy gyakran római polgárok segítségét kell kérniük.

Mikor Eloise meglátta Draganovicot meg is fogalmazta magának, hogy nincs a páterben az a megnyugtató kisugárzás, ami az erdélyi ferencesekben. Talán mert horvát, magyarázta magának. Amikor a délután folyamán ezt megemlítette O’Harának, O’Hara szabadkozott, azt fejtegette kicsit hosszabban is mint kézenfekvő lett volna, hogy tudja ő, hogy a ferencesek nem egységesek, és tulajdonképp tényleg csak azért javasolta Draganovic páter megkeresését, mert a vendégek elhelyezéséért ő felel a Vatikánban.

Draganovic fekete papi, s nem ferences rreverendájában ki se tűnt a magas rangú vatikáni hivatalnokok közül, s csak az mutatta személye különös fontosságát, hogy ajtaja előtt két svájci testőr állt. S bár nem akart sok időt vesztegetni az ifjú apácára, azért rámosolygott Elois-ra. Tekintetében volt valami Abelard huncutságából, de mégse ébresztett bizalmat Eloise-ban.

– Nem volna lehetséges bármilyen, de női zárda? – kérdezte Eloise, mert mi tagadás, már vágyott egy női rendre, hiszen az utóbbi időben állandóan férfiak közt kellett lennie.

Dragonovic nem szokott hozzá, hogy valaki tiltakozzon az elszállásolása körülményei miatt, így aztán először meglepődött, majd fagyosan jelezte, hogy telt ház van:

– Az utóbbi időben, mint talán hallott róla – mondta -, még a városban élő jó katolikusokat is meg szoktuk kérni, hogy fogadják be a Vatikán vendégeit. Ennek koordinálása a szenatya megbízásából rám hárul. De Ön is kívételes vendég számunkra.

Végül aztán Eloise-nak csak sikerült elérnie, hogy egy női zárdába irányítsa. Boldog volt, hogy egy rendesen működő zárdát láthat, olyat, amilyenből ő maga is származott. Ám amint belépett a házba, valami idegességet érzékelt az őt fogadó lány részéről. Olyanokat mondott, hogy nem számítottak ilyen látogatóra, és a lány kapkodni kezdett, s kérte, hogy azonnal kövesse a főnöknőjéhez.

Félköríves boltozatú folyosón siettek a főnöknő cellájához, aki szintén nem értette, hogy kerülhetett hozzájuk Eloise. Eloise azt hitte, hogy az olasz kiejtésével lehet valami baj, mert mindent kétszer kellett elmondania. Tán írásos ajánlást kellett volna hoznom Dragonovictól, hibáztatta magát, de aztán lázas sietség és sürgölődés kezdődött, sőt egy órára Eloise-nak a főnöknő szobájában kellett maradnia. Kérték, ne is mozduljon ki onnan, míg meg nem találják a megoldást.

Azzal ütötte el az időt, hogy a polcon heverő olasz lapokat nézegette, és el is határozta, hogy amint teheti, felkeresi a híres Vatikáni Könyvtárat. Átvizsgálja a L’Osservatore Romano háború utáni számait. Kelet-európaiként ki volt éhezve az információkra. Az utóbbi két évben Románi teljesen el volt vágva a nyugati hírektől. A pápáról is többet meg akart tudni, hiszen találkozni fog vele. Volt már róla egy éles emléke, még 15 éves korából, a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus kapcsán, igaz, csak a sajtóból. A kongresszus szenzáció volt, és a mostani pápa, aki akkor még csak bíboros volt, már meghódította Kelet-Európát. Mindenütt róla, Pacelli bíborosról beszéltek. A pápai legátussal tele voltak a román lapok, különösen a magyar nyelvűek. Emlékezett arra is, hogy 14 bíboros, sok érsek, és még több püspök vett részt az eseményen, és hogy a lapok arra voltak kíváncsiak, mit mond a pápa képviselője, Pacelli arról, hogy miért maradnak távol a szovjet és a német egyházi vezetők.

A felnőttek várták a háborút, mások annak megakadályozását, és ez felértékelte Pacelli minden mondatát. Az még csak rendben volt, hogy a Szovjetunióból nem jöhetett senki, de hogy a német papságot is eltiltották, az a vatikáni tekintély meggyöngülését jelezte. Eloise apja azt magyarázta a családi ebédnél, hogy Pacelli és Hitler aláírtak egy konkordátumot. Lillát a téma kevésbé kötötte le, de Eloise-t nagyon is érdekelte, hogy ki az a Hitler, miért jó vagy nem jó egy ilyen megállapodás, tehetett-e mást a pápa, mint hogy német követét, Pacellit az aláírásra kéri. Eloise apja úgy beszélt erről, mintha a pápa hozta volna meg a döntést, szerinte az egyetlen jó diplomatikus döntést. A lapok mindezt a diplomata személyéhez, Pacellihez kötötték, ő volt a sztár, s már akkor úgy viselkedett, mintha ő volna a pápa.

Eloise mostanra tudta és a fiatalok magabiztosságával ítélkezett, hogy az akkori szerződések politikai hibák voltak, mert két szomorú következményel jártak: az egyik, hogy a vallásellenes s aztán kommunista romániai sajtó hitlerbérencként feketítette be a már pápává választott Pacellit, a másik, hogy a háború idején a konkordátumra hiába hivatkozott a Vatikán, Hitler csak nevetett rajta. Hitler igazán meggyőzően tudott ígérni, és pont a magukat sokra tartó arisztokraták és magas rangú egyházi méltóságok nem feltételezték, hogy egy ilyen kisember átverheti őket.

Hitler meggyőző ereje részletgazdag memóriájában rejlett, s Hitler körül az emberek azt hitték, hogy okos, s ha okos, akkor jó vezető, s ha karizmatikus, akkor emberfeletti, s ha emberfeletti, akkor megbízható is. Ezektől a téves következtetésektől Pacelli sem volt mentes, így ő is azt hitte, bízhat benne. Aztán mikor rájött, hogy becsapták, akkor rájött arra is, hogy a nácik éppúgy, ahogy a kommunisták, az Egyház ellenségei. A viszony megromlott a Vatikán és Berlin közt, Hitler nem véletlen nem engedte, hogy a német katolikusok Budapestre utazzanak. Az Eucharisztikus Világkonferencián Pacelli valami elítélőt burkoltan oda is mondott mindkét diktatúrának, de hogy mit, arra már nem emlékezett Eloise. Azóta viszont Pacelliből XII. Pius lett, s ezek a mozaikok mostanra Eloise-ban egy komplex képet alakítottak ki. Ismerte felemelkedését, ismerte a Romániában ellene folyó aktuális kampányt, de nem tudta, ebből mennyi lehet igaz, mert nem ismerte XII. Pius háború alatti tevékenységét.

Szerzetestársaival ellentétben Eloise nem volt elbűvölve a pápától, a férfirendekhez hasonlóan egyfelől-másfelől módon gondolkodott róla, s inkább a férfiak méricskéléseit és vitáit szerette hallgatni. XII. Pius kicsit pozőrnek tűnt a szemében, mint aki roppantul bele van szeretve a pápai szerepbe. Amúgy a karizmatikusságnak épp ez a titka, vagyis az, hogy valaki nagyon nagyra értékelje azt, ami. És ez a XII. Pius közelében lévőket szinte mind, de a hívők millióit is magával ragadta. Az, hogy Eloise-t is elbűvölték volna-e a pápa visszafogott mozdulatai, nézése, ahogy két kezével össze tudta fogni mások kezét – s így óvó-áldó hatást keltett –, azt nem tudhatjuk meg, mert végül is Eloise hiába készült rá, nem találkozott a pápával.

Eloise megkapta a szobáját, tájékoztatták, hogy esténként meddig kell hazaérkeznie, bár később is beengedik, de nem szokás olyankor felcsengetni és zavarni a rendház nyugalmát. Az egy órás „szobafogság” után visszakapta a szabadságát, és megint tudott azzal foglalkozni, hogy miket is szeretne itt csinálni. Illene még meg kellett keresnie Amelita nővért. Remélte, hogy volt főnöknője mostanra kiengesztelődött amiatt, hogy nem tartott vele.

A Vatikáni Könyvtáron kívül szeretett volna átjutni a Tiberis másik oldalára is, hogy Rómát is megnézze. Minderre egy hete volt, mert a nuncius ennyi időt ajánlott fel neki, ennyiről szólt az ellátása, és a visszafelé szóló vonatjegye is a kezében volt már. A nunciustól azt remélte, hogy segíteni fog neki abban, hogy mit és hogyan mondjon el a pápának  mert ekkor még azt hitte, összejön a meghallgatás. Végül is kérést is megfogalmazhatna – gondolta -, ám ehhez először is látnia kéne, mekkora a pápa politikai mozgástere, meg hogy neki magának mik a preferenciái. Rá kellett ébrednie, hogy meglehetősen tudatlan ahhoz, hogy jó diplomata legyen.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt.

---

---