Eloise haragszik

Eloise azért is tudott haragudni, ha nem foglalkozott vele Abelard, ha például korábban ment el, mint eredetileg megbeszélték, de azért is, ha az elfoglaltságait nem tartotta tiszteletben. Alighanem azért volt ilyen szélsőséges a párkapcsolatában, mert minden más szerepben is az volt. A fegyelmezettségét gyakran áttörték az érzelmei.

Abelard viszont nem volt bizonytalan, sosem érezte magát magányosnak, s a hite is erős volt. Valamiképp igazságosnak érezte a világot, hogy az úgy van megteremtve, ahogy kell, s abban végül minden a helyére kerül. Sokak élete persze tragikus, mert korábban meghalnak, semhogy a dolgok a helyükre kerülnének. Sokáig kell hát élni, ez a titok, vélte már fiatalon. Az erdélyi emberek arca ötvenes éveikben szenvedő, de ha elhagyják a hatvanat, megjelenik rajtuk egy kiegyensúlyozottság – ezt már korábban Elois-zal megfigyelték, később csak annyit tett ehhez hozzá, hogy mi más lehet ennek a hátterében, mint hogy az élet ezek az idős emberek igazságosnak tartják. Abelard hite nem igényelte a miszticizmust, mellyel a kommunisták támadták, vallásossága olyan volt, mint másnak a levegővétel. Eloise számára viszont, ha Isten léte nem is volt kérdés, igazságossága igen. Kétkedő volt. Abban ugyan nem kételkedett, hogy Abelard szereti-e, de a túlvilági dolgokban, s pláne az élet igazságosságában annál inkább.

Abelard látta Eloise arcán, hogy távol van tőle, és valamit mondani akar. Ez az arc ilyenkor elveszítette gyöngédségét. Eloise, mikor terveket szőtt, kizárt minden érzelmet. Alighanem ez volt az ára – az érem másik oldala –, amiért máskor meg az érzelmek határozták meg. Ilyenkor saját érdekeire fókuszált, és kizárólag vagy majdnem kizárólag csak logikai érvekkel lehetett rá hatni. Abelard sose adta úgy át magát a szívének, de soha nem is zárta úgy ki a szívét a gondolkodásából, mint Eloise tette.

– O’Harával beszélgettem Csíksomlyón – kezdte ezúttal a nagyon racionális Eloise. – Ő jött oda hozzám, és megkérdezte, elmennék-e vele a Vatikánba. Tán még a pápával is találkozhatnék.

Abelard erre felült a fűre leterített pokrócon, mereven kihúzta magát:

– Ha nem volnál apáca, és O’Hara nem volna nuncius, ez egészen úgy hangzana, mint amikor egy impresszárió azt ígéri, hogy híres filmsztárt csinál a virágárus lányból, de persze csak elcsábítani akarja.

– Én nem vagyok apáca, csak egy szobalány, aki egy Abelard nevű szerzetes szeretője. – Abelard elismerte, hogy ebben van valami. Olyan Eloise, mintha „csak” a szeretője volna, s mint minden szeretőnek, Eloisenek is a vonzereje, és hirtelen haragja veszélyekkel teli. De azért tovább küzdött:

– Szerintem meg apáca vagy. A világ szemében te éppolyan apáca vagy, mint amilyen szerzetes én. És akkor szerinted miért mond neked ilyesmit O’Hara, ha nem azért, amire én gondolok?

– Te csak azért gondolsz ilyeneket, mert a magad nőcsábász ösztöneiből indulsz ki. De O’Hara azért vinne magával, hogy legyen, aki beszámol a szentatyának a mostani romániai állapotokról – Eloise-ban gyűlt a harag, pedig még nem is tudta, Abelard mitől tart.

– És mi van, ha vissza sem jössz?

– Azt szeretnéd, hogy ne menjek? – kérdezte Eloise. Abelard csapdába került. Azt világosan látta, hogy nem kívánhatja, hogy Eloise ne menjen, mert ez roppant önzőnek mutatná, de attól tartott, látszik rajta, hogy mégis ezt szeretné. Mivel nem válaszolt, még rosszabb helyzetbe került. Eloise azt mondta:

– Igazad van, én jelenleg még apácának számítok. De épp erről gondolkodtam sokat, és kettőnk miatt arra jutottam, hogy kérnem kell a feloldozásomat.

Abelard nem tudott odafigyelni erre, annyira lekötötte Eloise vatikáni utazásának szándéka, és az ezzel járó fizikai elszakadás, s miközben erre gondolt, Eloise egyre türelmetlenebbé és aztán szomorúbbá vált.

Abelard a vatikáni út céljait, lehetőségeit mérlegelte, s azt, hogy adnának-e neki a hatóságok útlevelet. Eloise ekkor felállt a plédről, és anélkül, hogy bármit szólt volna, hátat fordított neki, és elindult. Léptei bizonytalanok és lassúak voltak, de aztán felgyorsultak. Abelard nem értett semmit, és csak ült tovább, míg el nem fordult az ösvény, és el nem tűnt Eloise a szeme elől. Ekkor ő is felállt, összehajtogatta a pokrócot, a hóna alá vette, majd sietősen Eloise után indult.

Mikor utolérte, látta, hogy Eloise könnyezik. Fogalma sem volt róla, miért, de az az érzése támadt, hogy bármi is legyen meg tudja majd vígasztalni. Olyasmit mondott, hogy végül is a Vatikán fantasztikus lehet, itt meg nem tudjuk, mikor visznek minket a gulágra, vagy mikor végeznek ki, bár ő, Abelard nem szeretné, ha Eloise nem térne vissza.

– Nem ez a baj – vetette ellen Eloise, s ha nem jön utána Abelard, ő bizony végérvényesen hajlandó lett volna külföldre menni. Azon a pár méter erdei ösvényen már át is élte a magáramaradottságot, és azzal volt elfoglalva, hogy miképp tud majd egyedül élni, mely érzés végül is nem volt teljesen új, hisz egyszer már fogadott magányosságot.

– Én arról beszéltem neked, hogy néhány alvatlan éjszaka után eljutottam odáig, hogy veled kezdenék teljesen új életet, és itt hagynám az egyházi szolgálatot, és persze a Vatikánba se utaznék. Nincs ennek jelentősége a számomra. De te! Te meg nem veszed észre, hogy én téged választalak, és csak az aggályaid hangoztatod az utazásomról.

– De igenis észrevettem, hogy a kettőnk jövőjéről beszéltél – tiltakozott Abelard. – Meg azt is, hogy komoly döntéshez jutottál. Ám ezek számomra hosszú távú dolgok, míg O’Hara felajánlása aktuális.

Abelardnak olyan érzése volt, mintha dróton rángatnák. Egyből kellett volna aktuális kérdésekben értelmesen nyilatkoznia. Aggódott, hogy Eloise a hatóságok figyelmét magára vonja. Bármennyire is volt elkötelezett ferences, Eloise-nak megmaradt a helye a lelkében, úgy tekintett magára, mint aki mindig visszatalál a lányhoz, s az töltötte el aggodalommal, hogy Eloise mintha nem tudott volna párhuzamosan többfelé elköteleződni, mintha neki egyetlen origója lett volna. Hol azt látta, hogy Abelarddal együtt él, hol azt, hogy semmi sem köti őket össze. Abelard kezdte remélni, hogy Eloise-nak akkor is csak ő számít, ha a Vatikánba megy.

– Mindent el fogok neked mesélni – mondta Eloise – de ha azt érzem, hogy ellenzed a vatikáni utazást, csak bezárkózom.

Később Abelard megpróbálta kiengesztelni Eloiset.

– Nem jöttem üres kézzel – mondta rejtélyesen. – Jelét kell adnunk egymás iránti elköteleződésünknek.

Abelard ezzel két egyforma rózsafűzért vett elő, két kivételesen szépen megmunkált darabot, amikhez azt a magyarázatot fűzte, hogy ezek, míg ki nem alakul, és az idő meg nem oldja, lehetnének összetartozásuk jelképei is.

– Ha a saját rózsafűzérünket morzsoljuk, akkor Istenhez imádkozunk, ám ha ezeket vesszük elő, akkor egymásért is.

– Te szentségtörő – mondta Eloise mosolyogva, de elfogadta az ajándékot, és hirtelen boldogság járta át, bár nem szakadt még el korábbi lelkiállapotától. Haragudni ugyan már nem haragudott, de az utóbbi napokban szomorú volt. Fokozatosan visszatért belé az élet, s ironikusan jegyezte meg:

– Mindenesetre ez más, mint mikor két gubacsot hoztál. Ne hozz nekem ajándékokat!

– Ezek kisebb golyók – nézegette Abelard a rózsafűzért, mely szép lassan átalakult összetartozásuk szimbólumává. Eloise-nak hol kapaszkodót, hol bánatot, sőt, néha még haragot is okozott, ha a rózsafűzért a kezébe vette, de nem vált meg tőle.

Miután helyreállt közöttük a béke, Eloise vissza tudott térni O’Hara terveire.

– Szerintem azt szeretné, ha otthonosan mozognék Erdély és a Vatikán közt, s a későbbiekben nélküle is, vagy éppenséggel épp az ő üzeneteit tolmácsolhatnám.

Vagyis, gondolta Abelard, Eloise egyfajta vatikáni kémmé válik. Ez egyfelől fokozta aggodalmát, másfelől viszont megnyugtatta, mert a kémeknek ugyebár nem a bázison, hanem a terepen veszik hasznát, tehát Eloise maximum csak rövid iőre hagyja majd el Erdélyt. Valójában azonban Eloise Abelard miatt akart visszajönni. Ha Abelard misszióra ment volna Afrikába, akkor oda is utána ment volna most, hogy a rózsafűzér a birtokába került. 

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt.

---

---