Személyes családtörténet

Mielőtt továbbmesélném a történetet el kell mondjak valamit apámról, aki rendes katolikus mérnökember volt, minden vasárnap misére járt, és ha kántorkodni kellett, bátran odaült a templomi orgonához, bár kottát nem tudott olvasni. Ami róla eszembe jutott, az a háború végén esett meg, és jól mutatja, miként fonódnak össze egyszerű személyes események nagyhatalmi, de – és ez itt a lényeg – banális ok-okozati viszonyokkal. Merthogy a nagyhatalmak nagy történelme is lehet banális okokra visszavezethető.

Az erdélyiek megélték a háború után visszavonuló magyar katonaság helyét átvevő román szabadcsapatok kegyetlenkedését, melyeknek aztán a szovjetek azzal vetettek véget, hogy átmenetileg betiltották még a román közigazgatást is, hogy Maniu gyilkolászó gárdáit megállítsák. Megélték az éhezést, és megélték a hadifogolytáborból hazatérő román állampolgárságuktól megfosztott emberi sorsokat, melyek igen tragikusak voltak, még ha a lutheránus püspök félelemből  „formálisnak” is tartotta ezeket. Az egyházi vezetők letartóztatásai is felfoghatók tragikusnak, sorsszerűnek és kétségbeejtőnek, hiszen sokan vértanúvá váltak. Mégis, a legkétségbesettebb szituációkban is megjelenhet az autonóm tettrekészség. A háború utáni évekhez képest pedig az ötvenes években egészen jól lehetett tervezni. Furcsa ezt így kimondani, de Anaklét ráérzett erre, és még valahol élvezte is a tervezhetőséget.

Az én apám is alapjában véve tervező ember volt, de az ő háború utáni történetében nem volt idő a tervezésre. Van, amikor csak a spontaneitás használ, mikor a történelem kegyetlen és kiszámíthatatlan, és van, amikor a tervezés van soron. Ahogy Anaklét kitalálta – mert szerintem ő találta ki – Márton Áron utódlását, az a történelemre felkészülő tervező ellenállása volt, míg apám esete a spontán cselekvésé.

A műszaki egyetem hallgatója volt, mikor a szovjet katonák az utcán összefogdosták a civileket. Fegyverrel arra kényszerítették őket, hogy meginduljanak a Keleti pályaudvar felé. Nem mondták, mit akarnak, nem mondták, miért teszik, amit tesznek, csak fenyegetőztek, hogy aki nem engedelmeskedik, azt azonnal lelövik. Pontosabban lehet, hogy megnyugtatás szándékával oroszul mondtak annyit, hogy csak egy kis munkára viszik őket. De nem emlékszem, hogy ezt említette volna apám, aki az egyik sarkon, ahol mindenki bekanyarodott az egyik irányba, ő elment a másikba. Hogy itt vagyok mutatja, nem lőtték le.  

E történetet nem mesélte el egészen a 80-as évekig, mert tartott a szocialista rendszertől, ahol a szovjetekről rosszat mondani nem lehetett.Ő maga tudta, hogy a többieket elvitték kényszermunkára a Szovjetunióba, és hogy a málenkij robot, éppenséggel minden volt, csak nem „kicsi”. Az elhurcoltak fele-harmada nem jött haza soha, és aki a kényszermunkából hazatért, az se lett már soha ugyanaz az ember, aki egykor volt.

Történészek derítették ki nem is olyan rég, hogy miért jutottak el a szovjet katonák odáig, hogy az utcán civil emberekre kezdjenek el vadászni. Az okok állítólag a következők: Budapest ostroma jóval tovább tartott a vártnál – kitalált szereplőim közül Abelard testvére itt halt meg, ebben az 50 napos ostromban –. Sztálin sehogy sem értette csapatai mi végre álltak le az előrenyomulással. Nehéz lett volna ezt azzal magyarázni, hogy az ellenállás olyan heves és kétségbeesett volt, mint amilyen a sztálingrádi csata, ehelyett a tábornokok meghamisított jelentést küldtek neki arról, hogy milyen nagyszámú a német és magyar haderő. A csata végeztével, ezzel arányos számú hadifoglyot kellett volna ejteni, akikre a Szovjetunió iparterületén, a munkatáborokban égető szükség ismutatkozott. Malinovszkij marsall bürokratikus csapdába került. A hadifoglyoknak csak a töredékét tudták összeszedni katonákból, ezért aztán először a különböző egyenruhásokra, vasutasokra, postásokra „csaptak le”, később, mivel így sem lett kiegyenlítve a létszám, az utcáról kezdtek összeszedni férfiakat. Ennek az esetnek a szerencsésebb kimenetelű áldozata volt az apám.

Született egy rendelet is, ahol először a német nevűeket szedték össze, akik közt lehetettek akár német nevű zsidók is, ami mutatja, hogy a szovjeteket egyáltalán nem foglalkoztatta a zsidóság kimenekítése a nácik kezéből. Ezt is csak az utólagos propaganda hitette el sokakkal. 150 ezer embert internáltak így Magyarországról, de Romániából és más kelet-közép-európai országból is vittek el embereket.

A hadilogikával szemben a szerencse és némi spontán elszántság lehetett sikeres, a diktatúra kiépítése viszont már egy teljesen más világot hozott. Az áldozatok létszámát már nem százezrekben kell mérni, a hatalom maga is gyáván működött. A rögtönítélő bíróságok helyett koncepciós perekkel, a nemi erőszak helyett a nők munkaerejének kizsigerelésével, a jogtalanság helyett a jognak álcázott gazemberségekkel, magánakciók helyett intézményes eszközökkel vívott harc kezdődött.

A „hogyan álljunk ellen a gonosznak”-kérdésre tehát nincs általános recept. A XXI század elején a humor a legjobb megoldás, lásd Milosevics Szerbiáját, vagy 2000 után Tibiliszt, vagy Ukrajnában Leonyid Kucsma narancsos forradalommal való elzavarását. Ám a második világháború után a szökés, a kitartó földalatti mozgalmak, a vallásos hit és elköteleződés vezettek sikerre. Ezekbenmégis sok a hasonlatosság, s ezek a közös vonások egyvalamire vezethetők vissza: a fegyveres megoldást nem érdemes ott keresni, ahol nagyon egyenlőtlenek az erőviszonyok. Persze a terrorizmus rácáfol erre, az is a gyengék ellenállása, ám az érdekérvényesítésnek mindig van békés, önfeláldozó útja. Gandhi történetét az egész világ, Márton Áronét maximum néhány millióan ismerik. 

Kép: a szerző két ferences testvérrel 2019-ben

Folyt. ld. itt. 

---

---