1949 - Szabadság?

A Szabadság nevű lap nem nézhette tétlenül Abelard zetelaki tevékenységét. Még Abelard se találta ki magát, filozófus, tanár, forradalmár, konfliktuskezelő, ez mind benne volt egyéni képességeiben. A tanári szerepből az állam kezdte kiszorítani, ellenben a forradalmárba meg bele. Így esett meg, hogy a szószékről nem átallotta kritizálni a kommunista propagandát, s nem hagyta szó nélkül azt sem, mikor egy ízben falujába érkeztek szervezett fiatalok, hogy „segítsék” a mezőgazdasági munkát.

A kommunisták, mi tagadás, lendületben voltak, ideológiailag is igyekeztek hatni a fiatalokra. Dicsérték szolidaritásukat, a munkás-paraszt összefogást. Ezzel szemben elég nehéz volt érvelni, de Abelard prédikációjában a világot két részre osztotta: az egyiket kulturálatlannak és vallástalannak nevezte, s azt jósolta, hogy ezek a nemzetek eltűnnek majd, és vesztesek lesznek, míg másokat vallásosnak, sikeresnek és kulturáltnak titulált.

A magyar kommunisták erkölcsi fölényben érezték magukat, olyan világról álmodtak, ahol a papok nem áldják meg a katonákat, hogy meghaljanak valami teljesen értelmetlen célért, más osztályok előjogainak védelmében. Erkölcsi fölényben érezték magukat azért is, mert a vallásszabadságot biztosította az alkotmány, és ékes bizonyítékát látták a csángók állami segítésében, hogy a román állam nem csak üres szavakat prédikál. Magyar nyelvű katekizmust adott az állam a kezükbe. Ezek után igencsak bosszantó volt, ha valaki ellenükben mert nyilatkozni.

Abelard ízlését sértette, mikor a cséplés időszakában olyan cikkeket olvashatott, melyek a munkásság és a parasztság ideológiai éberségét méltatta, a reakciós, azaz az ő és hívei erejének megtörésére bozdított. Csak reménykedni tudott abban, hogy az a szimpatikus fiatalember, Ion Aluas, akit Kolozsváron Eloise unokaöccsének barátjaként megismert, nem azonosult azóta ezzel a kommunista fölényességgel és kulturálatlansággal, mert akkor bizony ő is az ellenségei közé került.

A beszolgáltatás méltányosságát hirdették a kommunisták, amit Abelard abszurdnak, erőltetettnek tartott, és tudta, hogy nincs parasztember Erdélyben, aki ezt beveszi. Ő maga is inkább nevezte volna ezt rablásnak, de ehhez bátorsága neki sem volt. Eljátszott egy próféta szerepet, de nyiltan nekimenni az államnak felért volna az öngyilkossággal. Kereste azt a vékony mezsgyét, amiben még nem sérti úgy meg a hatalmat, hogy az meg akarja semmisíteni. A beszolgáltatásokról tudta, hogy az a rendszer működésének feltétele, anélkül a rendszer összeomlana. Az agitátorokat viszont nem átallotta a szószékről „kolhozcsinálóknak” nevezni, hiszen gyakorlatilag ezért jöttek, a földműves munkában való segítség csak – mai szóval - pr technika volt.

A Szabadság című lap magyar kommunista újságírója értesülvén Abelard prédikációiról csak holmi „elemnek” nevezve írt róla:

Egyes elemeknek fájt, hogy Zetelakán a közös munka során – mert egy teherautónyi fiatal segítő kedves vendég érkezett hozzánk – felvilágosodik a szegénység, s ezáltal nehezen vagy egyáltalán nem lesz kizsákmányolható.

A kommunista ideológia szerint ugyanis a papság egy jól meghatározható kizsákmányoló réteg, a tőkések támogatója, ingyen élő, amivel szemben a szocializmus majd egy javakat igazságosan elosztó társadalom lesz.

Ezek közé az elemek közé tartozik – így a lap – Balázs Abelard barát pap is, aki nyilván ellensúlyozni kívánta az agitációs munkát, mert az ő hivatása, hogy ne szökkenjen virágba a társadalmi igazságosság. Abelard prédikációját a lap elvakultnak és dühösnek értékelte, kiemelte belőle, hogy állati sorban lévőnek nevezte az istentelen vezetést. Mindezek a szavak pedig az újság számára bizonyították, hogy a barát uszított, és félrevezette a „dolgozó népet”.

A kommunistákat állati sorban lévőknek bélyegzi, azért, mert az elnyomottak felemeléséért dolgoznak. Úgy látszik, örülne annak, ha állati sorban látna minket, s az is lehet, hogy a Vatikán utasítására ilyen sorsot is szánt nekünk.

Ezután pedig már nincs kegyelem, a cikk kurafinak, lelketlennek, rosszindulatúnak nevezi Abelardot, mellyel szemben majd a demokrácia, élén a Román Munkáspárttal, határozottan fog fellépni. A vatikáni kémgondolat már ekkor megjelent, de fenyegetés helyett inkább még védekező az írás, a kommunisták tiszta szándéka mellett érvelő, eltekintve persze a „határozottan fog fellépni”-fordulattól.

A zetelaki plébános tanulmányozza inkább át, hogy az általa hitetlennek nevezett vezetők biztosítottak teljes vallásszabadságot. Ezzel a vallásszabadsággal viszont nem volna szabad visszaélni és uszításra használni.

A vallási és a kommunista ideológia, az Egyház és a párt ekkor még abban is versengett egymással, hogy melyik a demokratikusabb. Az újságcikk a kommunistákat tartotta annak. Meglepőbb, hogy a nemzeti kérdésben is zajlott verseny, és a kommunista újságírók erényként emelték ki a katolikus egyházzal szemben, hogy ők nemzetiek is. A határviták tekintetében még a nemzetköziségben bíztak, de a katolikusokkal szembeni verbális harcban már nemzeti támogatásra építettek. A támadó cikkben az újságíró azt állítja, hogy míg Abelard a babonaságra építi uszító prédikációját, addig:

a mi kultúránk népi kultúra, mely tartalmában mélyen demokratikus, formájában nemzeti.

A kommunistáknak a hatalom szolgálatában folyamatosan alkalmazkodniuk kellett a képlékeny ideológiákhoz. 49-ben még a sztálini elképzelések alapján is lehetett hivatkozni a nemzetiségi jogokra, önrendelkezésre. Sa cikk végén ott volt a kegyelemdöfés:

Balázs Abelard hűséges kiszolgálója az egyházi reakciónak, s azzal vigasztalja híveit, hogy akinek nincs meg a földön a boldogsága, az a mennyben lesz boldog. Mi dolgozók itt a földön kívánunk boldogok lenni. Ő hirdeti ugyan a mennybeli boldogságot, de ő maga…

Végül a cikk eljut a gonosz dőzsölő pap képéig, ahol a csuhás feltehetően idegen érdekeknek engedelmeskedve ármánykodik. 

Kép forrása itt.

Vége az első résznek, a második részt ld. itt. 

#Regény

---

---