Anton Durcovici

Durcovici és Márton Áron egyetértettek abban, hogy nem szabad visszatérni a főkegyúri jog intézményéhez[1], s hogy az állam és az Egyház elválasztása egy olyan modern követelmény, amely a nyomuló kommunista világgal szemben sikeres érv lehet. Ha függetlenek az államtól, akkor ezáltal nem nemzeti egyházként, hanem világegyházként tudnak funkcionálni.

Durcovici távol állt attól, hogy ezzel magyar érdekeket akarjon szolgálni, míg Márton Áron esetében inkább felmerül a gyanú, hogy ekkor még a Katolikus Egyház függetlensége jelentette a számára a magyar autonómiát. Olyasmit, amelyet pár évvel korábban a magyar közigazgatás létrehozott. Hol volt az megírva, hogy néhány év múlva nem születik megint valamilyen nemzeti függetlenséget ígérő megoldás? Olyannyira benne volt a levegőben az erdélyi „feltámadás” a vesztes háború és a trianoni döntések újraélesztese ellenére is, hogy amikor Sztálin kérésére létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, sokan azt hitték, hogy az Kis-Magyarország lesz, s valamiképp vissza is tér az anyanemzethez. A tartományt csak 1952-ben valósították meg, és Durcovici addigra már éhen halt a máramarosszigeti börtönben.

A nemzeti érdekek Durcovicit nem foglalkoztatták. Iasi püspökeként egy ízben bele is csöppent egy bonyolult helyzetbe, amit a maga módján oldott meg. A megyébe vagy százötven magyar tanárt küldtek, hogy a csángók végre anyanyelvükön tanulhassanak. Ez szintén szovjet nyomásra történt, ám Románia magyarsága, különösképp a baloldali értelmiség boldog volt, és igazolva látta, hogy az új világ nem nemzetiségelnyomó, s teljesen mindegy milyen államban élnek az emberek, hisz a jogaik biztosítva lesznek. Sokan hitték, hogy a küldött magyar tanárok miatt fognak fennmaradni a csángók.

Ennek a népcsoportnak régóta nem voltak magyarul misézni tudó papjaik, minek következtében hozzászktak ahhoz, hogy minden, ami túl van a családon és az utcai beszéden, minden, ami intézmény, légyen az egyházi vagy világi hivatal, az román. A magyar tanerőnek persze örültek az elején, de csak az elején. Állami nyomásgyakorlás paradox módon épp azért történt, hogy ha a magyar nyelvű oktatásba pénzt öl az állam, akkor az Egyház is megtehetné, hogy magyarul misézik a híveknek. Magának az Egyháznak is volt szabálya arra, hogy a papnak tudnia kell a helyiek nyelvét. Csakhogy a csángóknál minden másképp volt. Durcovici tudta, hogy nem is akarnak igazán magyar misét, mert a román misékhez vannak hozzászokva. Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár – akit a csángók is Dupla Gyurinak hívtak –, viszont levelet írt Durcovicinak, hogy oldja meg, hogy a papjai tudjanak magyarul misézni.

Erre Durcovici kirakatott két urnát Forrófalván, a legnagyobb csángó falu templomában, s lehetett aztán szavazni, ki akar magyar misét. Aki a jobboldaliba dobta be a cetlijét az akart, aki a baloldaliba, az nem. A magyarul nem tudó papok pedig agitáltak, és a csángók hajlottak is a dologra, végül aztán összesen öt cetli került a magyar dobozba. A népi demokráciában ezt a pártfőtitkár tudomásul vette, és többet nem erőltette a szovjet irányelvet. Ráadásul a templomban a magyar tanárok sose voltak jelen, tán mert nem katolikusok voltak, vagy pedig ha azok is, rendkívül idegen volt nekik a román nyelvű mise, hiszen ők Erdélyben máshoz voltak szokva, de leginkább azért nem, mert őket a kommunista állam küldte, s ellenőrizte: nem lett volna szerencsés vallásosnak mutatkozniuk. A templomban ráadásul kiprédikálták őket, és a falvak lakosai is igen rossz szemmel nézték ezt a kommunista tanári dömpinget. A papok azt állították, hogy ezek a magyar tanárok majd a gyerekeiket kommunistává és ateistává nevelik, így a vége az lett, hogy a csángók közé küldött tanárok projektje egyáltalán nem lett sikeres. A kolozsvári értelmiség persze mit sem értett abból, hogy miért vallottak kudarcot a tanárok Csángóföldön, nem tudták, hogy a csángók először katolikusok, és csak másodszor magyarok.

#Regény

---

---