Megértettem
A weboldal "Cookie"-kat használ. Több információ
Belföld(országos) Belföld(helyi) Világ Környezet Egészség Kultúra Közlekedés Vezércikk

O’Hara pápai nuncius

borito_kep

2021. 07. 29. 16:11

- | - | - | -

O'Hara csak pár méterre lakott a piarista szálláshelyüktől. Bár állandó székhelye Bukarestben volt, de Kolozsváron is akadt egy szoba, amit fenntartottak a számára. Ő volt a pápa nagykövete, romániai diplomatája. Balázsfalvát érintve érkezett a városba, és rettenetesen le volt törve. A télen elvette az állam a balázsfalvi székesegyházat a görögkatolikusoktól. Zaklatottság miatti fáradtság és kimerültség ült az arcán. Azt tervezte, hogy néhány perc alatt letudja a nővéreket és a ferences pátert, aztán visszatér a Vatikán pillanatnyi legnagyobb problémájához, a görögkatolikusok üldözéséhez. Végül mégis úgy adódott, hogy egész délelőtt Amelita nővérrel, Abelarddal és Eloise-zal beszélgetett, sőt, mikor titkára jelentse, hogy más vendégei is volnának, mindegyiknek azt üzente, hogy várjanak, vagy jöjjenek vissza másnap.

Amelita nővérrel Abelard és Eloise a megbeszélt időpontban, O’Hara dolgozószobája előtt, az épület folyosóján találkoztak. Amelita nagyon furcsának tűnt, izgatott volt, hogy sikerül-e a kérését a nunciussal elfogadtatni, de egyúttal mintha ki is cserélték volna. Tíz kiló plusz volt rajta, ezzel együtt a halvány ciklámenszínű blúzában és a derekára simuló szoknyájában igen formásnak tetszett. Ám ami a legkülönösebb volt rajta – e formásságon túlmenően, hiszen reverendája korábbiakban mindig eltakarta Amelita nőiességét – az az arca volt. Enyhén kifestette magát, és ettől – ha szabad ilyen gonoszul kifejezni magunkat – lett arca.

Eloise nem csak Amelita átváltozását figyelte meg, de a nuncius külsejét is. O'Hara érseki rangjának megfelelő papi ruhát viselt, rengeteg gombbal a mellén, épp csak hajadonfőtt volt, s így kopaszodó fejét semmi sem takarta. Vékonykeretes szemüvege mögül tekintett fáradtan rájuk. Először csak a két nővérre. Eloise olaszul adta elő Amelita nővér kérését, s ez tényleg hatásos volt, mert a nuncius pár pillanatra el tudott vonatkoztatni súlyos gondjaitól. Amelita nővér jól okoskodott, hogy kérése más meghallgatásra fog találni, mintha románul vagy magyarul beszélnének.

 – És Ön is szeretne Rómába menni? – kérdezte O'Hara Eloise-t erősen akcentusos magyarsággal, mintegy természetesnek véve, hogy a két hölgy egymásba kapaszkodva menekülne Romániából. Abszolút meg tudta ezt érteni, s Amelitát mint a rend vezetőjét voltaképp megillette ez a diplomáciai védelem, bármit is jelentsen ez, merthogy az ország jogrendszere elszakadt a nemzetközi normáktól. Másfelől remélte O'Hara, hogy nem fog hasonló kérvényt benyújtani hozzá minden feloszlatott rend vezetője, s pláne nem a világi papság vezetői, akiknek itt kell helytállniuk.

- A lányt vinném magammal – jelentette ki Amelita.

Eloise a ferenceseknél tevékenykedve nem félt Abelarddal pillantást váltani, nem tartott attól, hogy a páterek ebből kiolvassák kölcsönös vonzódásukat. Az atyák vakok voltak arra, hogy leleplezzék a hétköznapinak álcázott tekintetüket. Most viszont, hogy ott voltak hárman a nuncius előtt Eloise-nak szüksége volt Abelard bátorítására. Nem merte megkockáztatni, hogy nyíltan keresse Abelard szemében a bátorítást, mert úgy érezte Amelita nővér azonnal kiszagolná, hogy ők ketten többek, mint egy pap meg egy apáca, vagy mint megjátszott házasok. Aztán mégis ránézett, s Abelard azonnal szerelmesen megpihentette rajta a tekintetét. Később, mikor beszéltek erről. Abelard azt állította, az járt a fejében, milyen elragadó Eloise, s hogy remélte nem akar Amelita nővérrel elutazni. Eloise viszont azt mondta, ő tudja, hogy ez több volt, mint egy csinos lányra való nézés. Neki ez a pillanat titkos intimitás volt. Azt már nem árulta el, hogy akármilyen rövid ideig is tartott, szerinte meghatározóbb lesz a számára, mint az órás eszmecsere a nunciussal.

– Nem – válaszolta Eloise a nuncius kérdésére – én nem szándékozom elutazni. – Amelita úgy nézett rá, mint akit hátba támadtak. Egy pillanatra felvonta ceruzával kihúzott jobb szemöldökét, de nem ért rá Eloise újabb hálátlanságán bosszankodni. Valahol mindig is számított arra, hogy Eloise elárulja, mindig is megbízhatatlannak tartotta. Hamar túllépett ezen az érzésen és aztán boldog izgalom járta át. Legfőbb célját elérte, kapott egy ajánlólevelet a Vatikánba, s csak az volt a kérdés, jobban jár-e, ha a román határ átlépése előtt inkább elrejti, vagy épp ez segíti át a határon.

O’Hara jól, de kimérten beszélt olaszul. Azt ajánlotta, inkább a határ átlépése után használja csak a levelet, mert Románia az Egyházzal szemben nem tartja be már a legelemibb szabályokat sem. A letartóztatások egészen olyanok, mintha az oroszok kottájából játszanának. Oroszokat mondott, nem szovjeteket, majd megkérte a szobában lévő titkárát, hogy menjen és készítse el a nővérnek az ajánlólevelét. Ezt viszont egyikőjük sem értette, mert a tiktárához angolul beszélt. Addig fel sem tűnt nekik, hogy a szobában rajtuk kívül van még valaki, de a felszólításra felemelkedett egy fekete reverenda.

Amelita nővér udvariasan elbúcsúzott és hálásan megköszönte a segítséget. Eloise ekkor látta őt Romániában utoljára. Rá sem nézve, tőle el sem búcsúzva távozott a reverendával. Nem azért ment a főnővér előreszegezett tekintettel, mert haragudott rá, egyszerűen csak azért, mert mostantól fogva Eloise-nak nem vehette hasznát. A nuncius románra váltott, mert nem is teljesen alaptalanul úgy gondolta, Abelard így érti meg őt a legjobban:

– Az Irgalmasok provinciális asszonya távozott, de remélem, a ferencesek provinciálisa nem tervez ilyet.

– Ó dehogy, épp ellenkezőleg, a ferences rend nem hajlandó feloszlatni magát, ezzel az üzenettel is küldött Páter Boros Fortunát – füllentett Abelard, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a nunciust, akinek véleménye szerint tudnia kellett volna, hogy van egy rend Erdélyben, amelyik kitart, s hogy ennek a rendnek a vezetője Fortunát atya. Feltételezte, hogy az utóbbival tisztában van, ha az előbbivel nem is.

– A görögkatolikus püspökök letartóztatása foglalkoztatja, monsignore? – kérdezte Eloise a román nyelvet tartva, visszautalva a nuncius egy korábbi megjegyzésére, mikor a Vatikán legégetőbb romániai gondjairól beszélt.

– Az összes görögkatolikus püspököt… – sóhajtott egy nagyot a nuncius. – Az egész görögkatolikus egyházat lefejezték. Érthetetlen. Másfél millió hívőt veszíthet el az Egyház, és nem tudom megmagyarázni Őszentségének, mi folyik itt. Ha egyszer a románoknak a magyarok az ellenségeik, miért saját magukat üldözik?

Egy darabig hallgattak.

– Alexadru Todeáról lehet tudni valamit, monsignore? – kérdezte Eloise, mert nem akart úgy tenni, mintha sértené, hogy logikailag a magyarokat kéne üldöznie a kommunistáknak. E helyett egy szókimondó hírében álló fiatal görögkatolikus iránt érdeklődött. Inkább csak udvariasságból.

– Igen, a Rómában tanult tehetséges fiatalember. Róla sem tudunk semmit, talán megszökött, és bujkál valahol, vagy talán már nem is él.  

– Excellenciás uram, megpróbálhatok válaszolni erre a valóban érthetetlennek látszó helyzetre – ajánlotta Abelard. Ő inkább az excellenciás megszólítást használta, mert az könnyebben jött a szájára, mint az elegáns monsignore. Ekkor kínálta helyjel O’Hara őket, s hozatott kávét, s bonyolódtak hosszú beszélgetésbe. A végén még arra is kíváncsi volt, hogy Eloise valóban a ferenceseknél akar-e hosszabb ideig maradni, dicsérte olasztudását, s reményét fejezte ki, hogy nemcsak a ferenceseknek, de neki is fog segíteni, vagy legalábbis kapcsolatot tartani közte és Erdély közt.

Azt a nuncius is tudta, hogy 20-30 ezer görögkatolikus magyar is van, de ennek ellenére úgy tekintett a görögkatolikusokra, mint az ortodoxiából kiszakadt románságra, akikre azonban a román nép büszke lehetne, sőt nemzeti ébredését köszönheti a nyugati szellőnek, mely Róma fennhatóságának elfogadásával járta át őket. Görögkatolikussá azok az Erdélyben élő románok lettek, akik valamikor felismerték, hogy felvenni a versenyt a magyarokkal csak úgy lehet, ha hasonló civilizációt hoznak létre. De az is lehet, hogy fordítva történt. Előbb vették fel a vallást, és azután szökött szárba általuk a román nacionalizmus. Az ortodoxiából való kiszakadásnak az volt az oka, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia csak az unitáriusoknak, a lutheránusoknak, a protestánsoknak és a katolikusoknak biztosított egyenlő jogokat. Az ortodoxiából a görögkatolikusság pedig jóval könnyebb lépés volt, mintha rögtön római katolikusokká váltak volna. A jezsuiták hittérítőként lecsaptak a lehetőségre. A Róma fennhatósága alá áttért, elsősorban erdélyi ortodoxok emancipálódtak ebben a magyar világban. Az ortodoxiában bennmaradt erdélyiek és a Kárpátokon túli románok ugyanakkor árulóknak tartották őket. Később a Habsburg kiegyensúlyozó politika elismerte az ortodoxokat is, de addigra már párhuzamosan kiépültek a rendszerek, melyeket az egységes román vallást kívánó ortodoxok nem akartak elfogadni.

– Az ortodox egyház ránk, magyarokra úgy tekint, mint idegenekre, de megtűr minket, és megtűri a vallásainkat is – magyarázta Abelard – Ellenben a görögkatolikusokra úgy tekint, mint árulókra, és ezért a testvérháború.

– A két vallás, az ortodox és a katolikus, meg a többi református mégiscsak Istenhívő, és a mi Jézus Krisztusunkhoz imádkozik, de még a zsidók is közelebb vannak hozzánk, mint az ateista kommunisták. A sztálini rendszer minden hívő embert üldöz. Nem az volna inkább az észszerű, ha a hívők összefognának a pogányokkal szemben? A román ortodoxok a román görögkatolikusok milliójával a pár ezer kommunistával szemben? – vetette ellen a nuncius, de maga is érezte, hogy naiv az eszmefuttatása, ezért hozzátette:

– Talán a Rákóczi-szabadságharc volt az egyetlen olyan pillanat, amikor az ortodoxok és a román katolikusok összefogtak, mert Rákóczi értett ahhoz, hogyan teremtsen számukra közös érdeket.

Abelard érezte, hogy szerényebbnek kell lennie O’Hara megítélésében, mert van, amiben tájékozottabb nála. Noha amerikai, mégis kiigazodik az ő multikulturális darázsfészkükben.

– A román kommunistáknak szükségük van az ortodoxok támogatására – folytatta lehajtott fejjel Abelard –, mert nélkülük nagyon gyengék volnának. Viszont a román jobboldal és azok a kommunisták, akik tegnap még nacionalista eszméket hangoztattak nem a görögkatolikusokkal szemben indítottak volna támadást, sőt a görögkatolikusokat inkább bejuttatnák a mi templomainkba, inkább használnák őket nemzeti céljaik megvalósítására. Mi ettől féltünk mindig, mert bocsásson meg, excellenciás uram, de Róma erre a mi nagy problémánkra, azaz hogy van félnivalónk a görögkatolikusoktól, mindig vak volt.

– De látja, Páter, nem ez most a probléma. Nem a görögkatolikus románok telepednek rá a magyarokra, a magyarokat nem éri különösebb bántódás, viszont azon románságot, mely katolikus, a hitük miatt üldözik. Elveszik a templomaikat, mint az oroszoknál. – S itt aztán O’Hara hosszas fejtegetésbe kezdett, mi történt a Szovjetunióban, mert ő Rómából ezt tanulmányozta, mielőtt ide jött:

- Sztálin először is meg akarta semmisíteni a vallásokat. Mindegy volt neki, hogy muszlim, zsidó, ortodox. Szisztematikusan rombolta a templomokat egészen a második világháborúig, de aztán stratégiát váltott. Talán mert látta, hogy az emberekből a vallást így se, úgy se ölheti ki. Ortodox templomokat kezdett visszaadni. A 30-as évek végén még kivégeztette az egyházi embereket, a háborúban pedig már ikonok voltak a frontokon, ortodox pópák hirdették, hogy a Szovjetunióban nincs egyházüldözés. Vatikáni számítások szerint – folytatta a nuncius – 80 ezer egyházi személyt és világi elöljárót végeztetett ki Sztálin a 30-as évek második felében. Ebben nem csak keresztények voltak, de a lényeg mindegyik esetben vallási, és nem faji, származi indíttatás volt.

– Nálunk kicsit más a helyzet – próbált tiltakozni Abelard, de a püspök leintette.

– Már hogy lenne más? 8 egyházmegyéje, 6 püspöke, két és fél ezer temploma és a statisztikám szerint pontosan 1834 papja van a görögkatolikusoknak. Vagy volt, mert egész egyszerűen nem látom őket. Szerzetesi intézményeiket hasonlóképpen feloszlatták, de nem úgy, mint a mieinket, náluk a menekülő út az ortodox pappá válás. Volt 20 középiskolájuk is.

 

– Az iskoláinkat tőlünk is elvették – mentegetőzött Abelard – de a nuncius ezt már nem hallotta, olyannyira elragadták a számok. Nemrégen Kolozsvárról is szerzett statisztikákat:

 

– Lehet, most már több kommunista van a városban, de az utolsó adatok szerint 8000 párttagból csak 800 a román. Nos, igazatok lehet, a kevés román kommunistának van szüksége az ortodoxokra, hogy ellensúlyozzák a magyar kommunisták számbeli fölényét. A magyar keresztényeknek a magyar kommunistákkal kéne dűlőre jutni, nem a románokkal. A magyar a magyart, a román a románt üldözi.

 

Eloise azt gondolta, hogy Márton püspök mást sem csinál, mint a magyarokat próbálja terelgetni, legyenek azok más felekezet hívei vagy akár ateisták, de nem mert szólni. Abelardot is, ahogy vitatkozni próbált a nunciussal, kicsit szemtelennek tartotta, de aztán be kellett látnia, hogy a nuncius hálás azért, hogy mint mondta, végre értelmes fiataloknak kiöntheti a lelkét. 


Képen Gerald Patrick O'Hara. Forrás itt.

Folyt. ld. itt.

#Regény

Értékelés

Hogyan működik?
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:  
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:  
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:  
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:  
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:  
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:  

Hozzászólások

Jelentkezz be , hogy hozzászólhass!