Abelard és Eloise házast játszik

Abelard miután ellátta zetelaki szolgálatát, bosszúsan érkezett meg a mikházai kolostorba. A rossz út miatt ez több mint két óra szokott lenni, ráadásul az utolsó kilométereken a motorját egy defekt miatt tolnia kellett. Az utóbbi időben már elfogadtatta Anakléttal, hogy ne neki kelljen javítania a meghibásodásokat, hanem bízzák azt szakemberre. Persze egyszerűbb dolgokat, mint egy gumicserét ő is meg tudott oldani. Az idő szeszélyes áprilisi volt, ezért aztán Eloise-nak nem is kellett aggódnia amiatt, hogy bárki motorra akarja ültetni. Míg Eloise kisimultnak, Abelard gyűröttnek látszott, mikor beléptek Anaklét cellájába.

– Busszal és vonattal utazzatok, és nézzetek úgy ki, mintha egy pár volnátok, akik meglátogatják a városi rokonaikat – javasolta Anaklét, majd Abelarddal négyszemközt megbeszélte, miről cseréljen eszmét a nunciussal. Csak egy rövid ajánlólevelet írt, hogy fogadja Abelardot mint a ferences rend küldöttjét.

Mikor a vonatpénztárnál jegyet akartak venni, érdemes volt elengedniük a korábbi vonatot, mert a későbbi gyors jóval hamarabb ért Kolozsvárra.

– Tudok úgy helyjegyet adni, hogy a felesége mellett ülhessen – mondta a pénztáros.

– Látod? – mondta Abelard vidáman, és eközben derekánál fogva tolta Eloise-t, aki pedig e nélkül is fel tudott volna pattanni a vonat lépcsőjére – házasoknak néztek.

Igazság szerint ez tetszett Eloise-nak. Nemcsak azért nézték őket házasoknak, mert színészkedni próbáltak, hanem az egymásra hangoltságuk, a mozdulataik, az érintéseik miatt is. Úgy tűnik, a papos-apácás megjátszott rezignáltság és egymás iránti érdeklődésük pontosan azt a hatást keltette, ami a házasok támogató, összeszokott, de erotikától mentes kapcsolata.

A kupéban már többen voltak, Eloise úgy tett, mintha aludna, becsukta a szemét, és elképzelte, hogy esküvője van Abelarddal. Miközben ezt látta maga előtt, boldog volt. Fehér menyasszonyi ruha volt rajta, fehér templomokat látott, s a szélben hajladoztak a fák. Különösnek tartotta ezt a képet, mert senkivel nem tudta volna korábban elképzelni.

– Miért megy valaki apácának? – kérdezte Abelard kihasználva azt a pár percet, míg ketten maradtak a kupéban. Eloise felriadt.

– Milyen válaszra kíváncsi, a szokásosra vagy az agyturkálósra?

– Utóbbira.

– A magaméval szolgálhatok, én tanulni akartam, azért, s itt módomban áll, amennyit csak szeretnék. S hogy miért vonz ez jobban? Alighanem a családomnak köszönhetem. Apámnak, aki mindig okos lánynak tartott, és anyámnak, aki meg azt akarta, rendes nő legyek. Hát a kettő együtt nem megy, hacsak így nem.

– És a többi apáca?

– Ritkán árulják el, akár még önmaguk sincsenek tisztában vele. De Mirjam nővér megosztotta velem a maga titkát. Ő azt mondja, gyerekkorában sokat látta, ahogy az asszonyok összeülnek, és együtt szidják a férjeiket. Neki ez nem tetszett, ő nem akart ilyen lenni.

Meg kéne ismernem ezt a Mirjam nővért, gondolta magában Abelard.

Kolozsváron a piaristákhoz mentek, nem a ferencesekhez, akik hivatalosan persze már nem voltak piaristák. Romániában az emberek mindennapjaiba beivódott, hogy állandóan gondolkodni kell azon, kiben lehet megbízni, mit lehet mondani, hol figyelik meg őket. Ez hasonló, mint az erősen párás levegő. Először kellemetlen, de aztán ezzel kell együttélni, és fel sem merül, hogy másként is lehetne. A szabadság korlátozásához hozzá lehet szokni. Sajátos félelmet indukált a szocializmus diktatúrája, viszont kielégítő módon kiismerhető is volt a rendszerető emberek számára. Halálos volt, de kiismerhető.

Megtapasztaltam én is ezen a területen a kétfajta félelmet. Bár jóval később jártam a vidéket, mint mikor történetem játszódik, de még érezhettem a titkosrendőrség fojtogató lehelletét, és az őket elsöprő népharag káoszát is, sőt az etnikai konfliktusok fellángolását is. A félelem nem gyávaság, hanem egy evolúciósan kialakult műszer bennünk, a félelemnélküliség a butaság. S pontosan emlékszem, hogy a szocialista félelem konkrét volt, helyekhez kötődött, és áthatott mindent, de egyben kiszámítható is volt, lehetett tudni mit kell tenni kritikus helyzetekben. Például lefizetni valakit, vagy nem megvárni a securitate embereit, és gyorsabbnak lenni náluk. Viszont a zavargások idején a kaotikus helyzetben egyedül az éjszaka volt a biztonságos, mert akkor mindenki aludt. A politikai zavargások mindig nappal vannak. Ez a félelem más. Valahogy másképp fél az ember a hatóságtól, mint a káosztól. Történetünk idején az államtól való félelem sztálini rendszere épült ki.

Ekkor a hatalom még maga is rejtőzködött, leselkedett és nyilvánosságot kerülve támadt a még túl erősnek tűnő ellenfeleire. Viszont ott, ahol maga az állam követ el bűncselekményeket, az átlagpolgároknak valahogy elmegy ugyanettől a kedve. Kolozsvár esti közbiztonsága példássá vált, ebbe a háború után még a szovjeteknek is be kellett segíteniük, mert le kellett szerelni a bosszúálló nacionalista román gyilkosokat. Miután ez megtörtént, a román állam is kezdett megszerveződni, a rendfenntartás is javult, s titkosrendőrök is szimatoltak az utcákon. Arra kellett hát vigyáznia Abelardnak és Eloise-nak, hogy ilyen tikos vagy nem titkosrendőrbe ne botoljanak, mert az előbbi rájuk tapadhatott, bizalmaskodhatott volna, az utóbbi meg nyiltan kellemetlenkedhetett volna: mit keresnek itt, hol az állandó lakhelyük stb.

Mulatóhelyek még nemigen voltak a városban, hétvégeken működött néhány, és azok is szürkülettájt korán zártak. Működött egy román meg egy magyar táncház. Itt mindenből kettő volt, két egyetem, két táncház, két színház, két mozi, két különböző kocsma. A románok és a magyarok versenye zajlott a városért, s többnyire békés módon. A háború elveszítése után a magyarok már el se mentek, viszont az erőltetett iparosítás miatt, mely az egész szovjet blokkra jellemző volt, a környéken élő románok beáramlásával a nemzetiségi arányok átalakultak. Ennek ellenére az 50-es évek azon focimeccseit, mikor a magyarok végigverték a világot, az utcákon kihangosítva magyarul hallgatta mindenki Szepesi György közvetítését. 53-ban a Wembley Stadionban aratott 6:3-as győzelmet eufórikus örömben ünnepelték. A kolozsvári románok közt nem akadt egy sem, aki rossz néven vette volna e féktelen boldogságot. Aki kinn volt az utcán, együtt örült. A házak tetején még akadtak szirénák, melyek a háborúban az óvóhelyekre irányították a lakosokat, és ott voltak a hangszórók is, melyek rendkívüli alkalomakkor megszólaltak. Magyarok és románok egyaránt otthon érezhették magukat itt, és csak olyankor fagyott meg a levegő, amikor valamelyik nép épp valahol másutt bántotta az egyiket. Ilyenkor a román vagy a magyar szó eltűnt, miközben a szavak birtokosai várták, mikor ül el a vihar.

Abelard és Eloise természetesen a magyar táncházba igyekeztek. A táncházról Abelard tudott, és ő javasolta, hogy látogassák meg. Minden székely legény tud táncolni, úgy nőnek fel, hogy utánozzák az idősebbeket, tanulják a lépéseket. Mindez virtus, versengés, kikapcsolódás, s Kolozsváron állandóan egy kis székely zenekar húzta a talpalávalót. Márton Áron 1945-ben, a háború utáni nélkülözéskor azt kérte a fiataloktól, hogy ne mulatozzanak, mivel oly nagy még a szenvedés, de a fiatalok akkor is mulatoztak, mert az ő szava sem ért el mindenhová. Abelardnak furcsa volt, hogy pont Kolozsváron fog egy székely táncházba menni, és nem odahaza Szárhegyen. Gyerekkorában volt utoljára ilyen helyen, de mióta a papi pályát választotta - ami nála elég korai volt -, kerülte e helyeket. Most viszont úgy érezte, mintha civilben volna.

Abelardnál is izgatottabb volt Eloise, mert nemcsak hogy nagyvárosban volt, nemcsak hogy olyasmire készültek, ami nem volt betervezve, ami kicsit bűnös dolognak tetszett az ő helyzetükben, de ráadásul saját tánctudásában is kételkedett. Mikor más férfi lekérte Abelard mellől, és megpörgették, már feloldódott, nem zavarta, hogy nem olyan ügyes, mint a többiek. Itt aztán tényleg érezhette, hogy nemcsak egy szelíd templomi énekléssel, kis zenére történő dülöngéléssel van dolga, hanem ősi vad erőkkel, ahol csak azért nem repül el, mert a párja visszatartja. Dinamikusan kellett lépni neki is, s erősen kellett kapaszkodnia Abelardba. De nemcsak vele táncolt. Mutatni akarta, hogy szabad.

Abelard nézte, ahogy kapós barátnőjét más is elviszi. Ő maga nem táncolt más lánnyal. Eloise kicsit elütött a többiektől. Magában azt mondta Abelard, olyan, mintha a kacsák közé egy lúd került volna. Hosszabb nyakát egyenesen feltartotta, igyekezett azt csinálni, amit a többiek, és néha csak egy-egy lépéssel lemaradva érte utol őket, míg a többiek mintha ugyanarra az ütemre vették volna még a levegőt is. Ahhoz képest azonban, hogy épp csak belecsöppentek ebbe az összeszokott világba, jól állták a sarat. Hiába, na, Eloise nem székely leány volt, és itt vagy székely volt mindenki, vagy megtanulta mostanra a székelységet.

A tánc boldoggá tette őket, a piaristák folyosója pedig kihalt volt. Egy fekete ruhás aszott néni kísérte őket a szobáikhoz, de aztán ő is elvonult lefeküdni. Azért nem a ferencesekhez mentek, mert az volt az elképzelés, hogy fiatal házasokként kevésbé hívják fel magukra a figyelmet. A ferenceseknél megszállva gyanúsabb lett volna, hogy talán maguk is oda tartoznak. A piaristáknál persze felfedték valódi kilétüket, és látogatásuk okát is, nevezetesen, hogy másnap a nuncius úrtól szeretnének kihallgatást kérni, hogy Eloise találkozni fog régi főnöknőjével, és hogy Abelard is a ferencesek megbízásából jött. S bár rossz tapasztalataik nem voltak a piaristákkal, a későbbiekben mégis csökkent Abelard bizalma, és csak vezető világi papoknál vagy a ferences testvéreiknél éjszakáztak.

Egyre jobban beépült az állam az egyházba, egyre több helyen helyeztek el lehallgatókészülékeket. Páter Godó fő tevékenysége volt, hogy leplezze a beépülő papokat, és Abelard, sőt Eloise nem egy olyan küldetést kap majd, melyben a kiközösítés hírét viszik az ilyen ügynökökről. De ne szaladjunk előre. Hogy kiben lehet megbízni, azt azért nem volt olyan nehéz eldönteni. Elegendő volt a papok prédikációit figyelni. A szerzetesek pedig ismerték egymás rezdüléseit, jellemét, társaik gyávaságát.

Eloise és Abelard az úton eljátszották a házaspárt, aztán késő délután a táncházban az udvarlót és az udvaroltatót. Eloise kacér pillantásokat is vetett Abelardra, mikor épp mással táncolt, hogy lám hagyod-e, hogy elvigyenek? És eljátszhatták a szeretőt is, akik megszegik esküjüket, szexualitásmentes fogadalmukat. Szeretkezésük ennyiben volt több, mint egy esküvőre készülő szerelmespáré. Nemcsak a másikra kellett rábízniuk magukat, de nemet is kellett tudniuk mondani korábbi önmagukra. Az ölelésből való kibontakozás után Eloise már olyan elégedetten nyújtózott, hogy abban már a legkisebb szemérmesség sem volt, és mint minden nyújtózkodó arányos női test, ő is elbűvölte a férfit.

– Át kéne menned a saját szobádba, nehogy elaludjunk, és így találjanak minket együtt – mondta Abelard, mert Eloise ágya még bontatlan volt. Csak a csomagját helyezte el szobájába érkeztekor. De Eloise-nak még bújni volt kedve. Az a folytonos bizonytalanság, melyet mindig érzett női vonzerejével kapcsolatban, most elmúlt.

– Az én apácarendem már feloszlott – mondta –, szabad vagyok. – Persze tudta, hogy nem szabad, hiszen felszentelték őt is, de kicsit gonoszkodni akart, piszkálódni volt kedve.

– Én is szabad vagyok, mert mi, ferencesek épp az ilyen madarakat, mint te, szoktuk megszelídíteni – persze tudta Abelard, hogy épp az ilyen madarakat nem szelídíthetné meg, de nem hagyta magát cukkolni. Inkább újra megsimogatta Eloise-t, és nem aludt egész hajnalig. Amikor reggel felébresztette a lányt, Eloise kidörzsölve az álmot a szeméből azt mondta:

– Meguntam a menekülést, feladtam, és most ezért vagyok a karodban biztonságban. Pedig nem tudom, mit teszel velem.

Abelardban ennek a mondatnak a hatására született meg az elmélet, amely a dolgok közel engedése, a kontrollról való lemondás és a káosz összefüggéséről szólt. Amit közel engedünk magunkhoz, azt nem tudjuk kontrollálni, vélte, a gyáva és görcsölő ember kerüli a káoszt, és elveszíti az intimitást. Eloise egy bátor lány, és talán minden másban is az.

Miután felkeltek és elindultak, Eloise olyan volt, mint akit kicseréltek. Abelard mellett nem sétált, hanem szökdécselt. Úgy érezte, muszáj ugrándoznia, akárcsak egy kisgyereknek.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt. 

#Regény

---

---