Életerő és boldogság – ferences gondolatok

Mikházán századokkal korábban egy kis dombra építkeztek a ferencesek. Nem tudtak lemondani arról, hogy a kolostor ne a település legmagasabb pontján, egy kis dombon legyen, ám az építmény nem magasodott a vidék fölé. Abelard érezte, hogy az alacsony ajtók, apró ablakok és a magas templomtorony kettősséggel küzd: a kicsiséggel és a nagyság vágyával, az elbújással és a büszkélkedéssel. Szárhegyi szülőfaluja mind földrajzi adottságok, mind építészeti teljesítmény szempontjából jobban járt, de a mikházai rendházban mégis több volt a szerzetesi, a titokzatos. A rendházban, ahogy az a szerzetesektől elvárt, rutinszerűen folyt az élet. Minden órájuk előre meghatározott módon zajlott. Menetrend szerint jöttek-mentek a régi falak közt, s a kolostor olyan volt, mint egy középkori vár, csak minden jóval kisebb. A folyosók alagútszerűek, az ablakok kicsik, a fény csak derengett. Óriási könyvtáruk volt viszont, és emiatt Mikháza a ferencesek központjává vált.

A sekrestyébe tartók pontosan tudták, mennyire kell lehajtani a fejüket, hogy ne verjék be az alacsony gerendákba. Reggel valakinek mindig misét kellett tartania a templomban, ebéd után mindannyian együtt ültek le az asztalhoz, és mindig tudták, hogy a hiányzó épp miért van távol. Az asztali beszélgetések során előkerültek a kedvenc témák. Volt olyan páter, aki mindig tudott valamit mondani az aktuális katolikus ünnepről, sőt még az Egyház által eltörölt szentek életéről is, és ezeket kombinálta valamilyen hétköznapi történéssel, így adva annak magasabb jelentést.

– Ma azért vágta meg az ujját X testvér, mert Y szent ünnepe van, aki… – ezek a magyarázatok jelkeresések voltak, melyek közelebb vitték őket Isten létének igazolásához. Anaklét csak türelmesen hallgatta mindezt, ártalmatlannak tartotta.

Délután mindig együtt ugyanabban az időben imádkoztak, este a celláikba vonulva egyedül elmélkedtek. Meg voltak szabva a társasági élet és a vallásos együtt töltött időpontok, néha maguk a témák is, amikről csendben elmélkedni kellett. A lelkigyakorlatok kivételével mindez nem volt kőbe vésve. Bármikor bárki végezhette egyéb közösségért vagy hívekért való munkáját, csak épp közölnie kellett ezt Anakléttal.

Igen gyakran érintettek filozofáló lelki kérdéseket is. Ebéd alatt az egyik hajlott hátú, magas ferences épp arra hívta fel a figyelmet, hogy a boldogság is hasonlóképp működik az embereknél, mint az életerő, de nem feltétlen jár ez a kettő együtt.

– Idős testvéreink életereje szemmel láthatóan fogy. Tapintatból ezt nem mondjuk, de kívülállóként hajszálpontosan meg tudjuk mondani, kiben mekkora. A boldogság is hasonlóképp mindenkiben valamekkora, látjuk egymáson, mennyi van benne. De a két dolog nem mindig van összhangban. Nem mindig annak van sok életereje, akiben épp sok a boldogság.

A többi testvér nem válaszolt, csak kanalazta tovább a levesét, noha volt, akinek eszébe jutott a Bibliából az a példabeszéd, ahol a felelősség az Istentől megkapott pohár teletöltése, ami inkább a tehetségre vonatkozott, mint a boldogságra. De nem kombinálták tovább a dolgot, és csendben maradtak. Pedig gyakran az ilyen egymásba szövődő gondolatkuszaságok jó vitákat eredményeztek, és inspirálták vele egymást.

Aztán egy másik téma, János 4:18 került terítékre. A „szeretetben nincs félelem”-gondolat. Most, hogy az üldöztetésre kellett felkészülni, ez aktuálisnak látszott. Volt, aki elkanyarodott afelé, hogy a félelemmentesség a szeretet garanciája, más pedig azzal érvelt, hogy épp a szeretet tudja legyőzni a bennünk lévő rémületet és aggodalmat. Ahogy az apostol is mondja, teljes szeretet kiűzi a félelmet.

Nemcsak a célzott prédikációk, a lelkigyakorlatok éltették ennek a rendháznak a közösségét, mikor valaki felkészült és átgondoltan beszélt a többiekhez, hanem ezek a spontán megfigyelések és viták is. Abelard fegyelmezte magát, nem szólt a témához. Újabb önnevelésében arra törekedett, hogy ne tartsák flegmának és nagyképűnek – ami nagyon nagy jellemhibának minősül a katolikusoknál –, és tudta magáról, hogy van benne tiszteletlenség és nagyképűség. E témában is rögtön lett volna mit mondania, elméletét a boldogság optimalizációjáról ezúttal nem osztotta meg. Szerinte az életerő vágyakat és elvárásokat generál, az életerő ezért nyomasztó, míg a boldogság sokkal inkább függ a jól beállított vágyaktól. A félelem témájában az ő válasza is az lett volna, hogy a félelemnek nem a bátorság az ellentéte, hanem a szeretet. Abelard ezeket, míg voltak diákjai, inkább előttük fejtegette, sajnos azonban azóta, hogy felszámolta az állam az iskoláikat, nem volt ideje a filozofálásra.

– Érdekes, amit mondasz, Gábor testvér – szólt Anaklét. Míg Gábor testvér végső kérdésekkel foglalkozott, mondhatni lényegi pszichológiaiakkal, addig ő, Páter Anaklét szomorú-aktuálissal:

 – Abelardot bár a gimnáziumhoz küldtem, nem odament, hanem egyenesen ide jött vissza. Nem engedetlenség ez, mert a helyzet sajnos radikálisan megváltozott. Elkezdődött az egyházüldözés, amire ugye mi számítottunk is.

Megállapítására csönd borult az ebédlőre. Aztán lassan jönni kezdtek az észrevételek. Azon az állásponton voltak, hogy a gimnázium a hatóságok erőszakos fellépése miatt elveszett, és ha odaküldenék Abelardot, csak annyit érhetnének el, hogy a végén letartóztatnák. Eloise is jelen volt, épp felszolgált, s mikor Abelardra terelődött a szó, megállt.

– Rendben, igazatok lehet- mondta Anaklét. - Több rendtársunk úgyis ott van Székelyudvarhelyen, Abelardnak több hasznát veszem itt.

Aztán szólt két páternek, hogy jöjjenek be hozzá az ebéd utáni pihenőidő alatt, mert meg szeretné velük beszélni, ki menjen a csíksomlyói búcsúba, s ki maradjon a kolostorban. Az asszonyok többsége is alighanem jönni akar, gondolta, s észrevéve Eloise-t, őt is megkérte, hogy fáradjon be hozzá a többiekkel.

Kép: Mikáhza, ma egy ferencesek által elhagyott, de működő templom.

Folyt. ld. itt.

#Regény

---

---