Petru Groza miniszterelnök

Groza valóban nem volt magyarellenes, bár ortodox pap volt az apja, ami akár rosszat is jelenthetett volna a nyugati keresztényeknek, de egy Déva melletti faluban magyarok közt nőtt fel, aztán Budapesten tanult a legelőkelőbb egyetemen. A lányából ráadásul magyar színésznő vált.

Mikor miniszterelnök lett, több mint száz magyar iskolát hozott létre, 150 tanítóval egy távolra vándorolt százhúszezer fős magyar közösség számára, a csángók kis földjén. Az általa irányított állami oktatási gesztusai egyaránt voltak pozitívak és életveszélyesek is a ferences és más egyházi iskolák számára. Groza ortodox kapcsolatai felbecsülhetetlen értéket képviseltek mind az ortodoxok számára – akik először is a hozzájuk legközelebb álló, az ő szemükben áruló román görögkatolikusokat akarták megsemmisíteni – mind a kommunisták számára, akiknek szüksége volt Romániában az ortodoxok támogatására a hatalomra jutáshoz.

Groza a régi világ kozmopolitája volt. Nem kellett kommunistának lennie ahhoz, hogy kozmopolita legyen, elég volt ehhez erdélyinek lennie. Romániában, ha valaki fel tudott mutatni erdélyi rokont, az valamiféle magasabb státust biztosított neki, körülbelül úgy, mint mikor azt mondjuk valakire, hogy városi, nem falusi. Petru Groza erdélyi volt.

Ha Eduard Spranger róla formázta volna meg a politikus-embert, egész biztos izgalmasabb karakterológiát alkotott volna. Mondjuk ilyet: hajlamos a patetikusságra, különösen, ha szónokol, minden érdekli, és leginkább a művészeket érzi rokonának. Maga is művészkedő, barokkos, prédikátor. Hajtóereje az optimizmusa. Társadalmi víziói vannak. (Grozánál ezek a nemzetek közti harmónia és a demokrácia.) A politikus szeret moralizálni is, de másfelől meg hazárdjátékos vagy taktikus. (Groza mindkettő.)Gyors gondolkodású, magát felsőbbrendűnek valló, de nem mint a fajban gondolkodók, nem mint a kommunista erőszakos élcsapat. Ő Egyszemélyes élcsapat, de ha van követője, kitűnő szervező. Már-már arisztokratikus, de annál azért populistább és hajlékonyabb. Tisztességes, az igazságtalanság nem hagyja hidegen, szolidáris.

Ezen kitűnő adottságai ellenére Petru Grozát nem tudta se kiköpni, se lenyelni a rendszerváltás utáni Románia. Mégiscsak Gheorghe Gheorghiu-Dejnek csinált helyet, átmenet volt a kommunista világ megteremtésében, s mondhatni a rendszer része. Pedig volt érzéke a társadalmi struktúrák kritikájához, javításához. Moralitásának legjellemzőbb vonása például, hogy a köztörvényes bűnözés mögött is társadalmi igazságtalanságot feltételezett, nem az egyén gonoszságát. S nem azt hirdette, hogy mindenki megcsinálhatja saját magát, csak akarat kérdése az egész, hanem hogy minden bajnak az oka a társadalmi igazságtalanság. Mint politikus mindig az emberszeretet szükségességéről beszélt, miközben egy olyan korban élt s volt annak politikusa, amely számára az emberélet a hatalmi harcokban semmit sem számított.

Márton Áronnal szemben Groza épp azt tartotta igazságtalannak, hogy a második bécsi döntés szétszakított közösségeket, családokat. Ő nem az igazságos országhatár meghúzásában kereste a megoldást, hanem a demokratikus kultúrát tartotta a jövő kihívásának, s ennek megteremtését küldetésének. Ahogy teltek az évek, a püspök megértette az elnököt, és viszont. Bölcsebbé válásuk saját háború utáni álláspontjukban való kételyeik megjelenésében mérhető. A háború után még mindketten igen magabiztosak voltak igazukban. Márton Áronnak román börtöntársak kellettek ahhoz, hogy a románságot elfogadja, Grozának politikai tapasztalat, hogy meglássa naivitását. Ám akármennyire is biztosak voltak helyzetértékelésükben, és akármennyire ellentétes megoldási javaslataik voltak, igaz embernek tartották egymást. Csak mindössze – hogy költőiek legyünk mi is, amiképp Groza szokott volt – a hatalom árnyéka volt az övék, mert a valódi befolyástól egy gonosz diktátor megfosztotta aztán mindkettőjüket.

Az elnök nacionalizmusára jó példa, ahogy Teleki Ádám grófhoz szólt, mikor annak arca ragyogott Erdély felének magyar visszaszerzésekor. Azzal érvelt, hogyha valóban szeretné Budapest vagy Bukarest Erdélyt, nem hagyná, hogy szétszakítsák. „Mindegyik fél holtesttel a karjában ment haza, az egyik részben örült, hogy nyert valamit, a másik, hogy nem vesztett el mindent.” E költői képet idézte visszaemlékezésében is, azt állította, hogy Telekinek és barátainak Salamon bölcsességének hiányát rótta fel. Salamon még tudta, hogy a gyermek azé kell legyen, aki szereti, s nem azé, aki birtokolni akarja. Visszaemlékezésében patetikusan – mert e folyosói beszélgetés aligha volt ilyen költői és hosszan tartó –, de jogosan tette fel a kérdést: ugyan miben reménykednek Telekiék, meddig lehet Magyarországé fél Erdély, hiszen még nincs vége a háborúnak, ráadásul semmit nem kellett ezért tennie a magyaroknak. Groza e visszaemlékezéseket még 1944-ben teszi, mikor épp ő ül Antonescu börtönében, és még tényleg nem lehet tudni, mi lesz a háború vége.

Grózát tisztességessége és népszerűsége miatt nem merték kivégezni a fasiszta Romániában. Mikor átbillen a mérleg, a hajdani barát, Maniu kerül börtönbe, és a Hitlerrel egy követ fújó Antonescu. Grozát a történelmi szerencse megint a csúcsra repíti, mert a két háború közt erdélyi ügyekért felelő  miniszter volt, s most még magasabbra jut. A háború után annak ellenére, hogy nem is párttag ő lett - különösen, ami a nemzetiségi politikáját illeti – „Sztálin legjobb tanítványa”. Bár Sztálin a nemzetiségek feletti eszmében hitt, így épített birodalmat, Groza viszont a nemzetek egymás iránti tiszteletében, mert Erdélyben ezt ismerte meg. Az erdélyi civilizáció kiterjesztése viszont megvalósíthatatlan projektnek bizonyult. 

Kép Petru Groza, forrás itt.

Folyt. ld. itt.

---

---