Antonescu igen gyorsan történelemmé vált

Románia kicsit más volt, mint a többi német szövetséges, s pláne, mint a németek által leigázott területek. Antonescu diktátorként szembekerült a kegyetlen Vasgárdával, s bár maga is vállaltan „büszke” antiszemita volt, a deportálások felé hajlott az utcai gyilkolással szemben. A zsidógyilkosságok méreteiről akkor nem sokat lehetett tudni, mindenkinek csak annyi tapasztalata volt, amennyit maga látott. A háború után a romániai állami holokauszttagadás pedig csak tovább torzított. A magterület – beleértve Dél-Erdélyt is, melyet megtarthatott Románia, s ahonnan gyulafehérvári székhelyét Márton Áron nem hagyta el – békésebbnek volt mondható. Abelard is csak Eloise kérdései kapcsán csodálkozott rá arra, hogy hát igen, a két zsidó család szülőfalujából eltűnt, de úgy tudta, elhagyták az országot, és nem meggyilkolták őket.

Mikor a fiatal páter és a szép Eloise délutánonként egymással cserélték ki leveleiket a nagypolitikáról, Antonescu diktátort már két éve kivégezték. Őt már a két év is történelemmé tette, mert a rendszer megváltozott.A Vasgárda vagy a Maniu gárdák vérengzéseit is igyekezett mindenki távoli múltnak tekinteni. Furcsa az nagyon, hogy mit tartunk történelemnek, azaz valami olyasminek, amiről azt gondoljuk, megítélése nyugvó pontra jutott, túlléphetünk rajta. Mert miután a szovjet hatóságok átadták Antonescut, hogy aztán háborús bűnösként maguk a románok végezhessék ki, e sorok írásakor – tehát jó 60 évvel később, a szocializmuson is túljutott demokratikus korszakban – épp azt olvashatjuk, hogy bíróság tárgyalta újra az ügyét, és legalábbis abban a vádpontban, hogy a Szovjetunió megtámadása „béke elleni” lépés volt, felmentették. Közvetetten 280-380 ezer zsidó ember haláláért tartják felelősnek. 2004-ben a román kormány elfogadta azt a jelentést, melyben közvetlen felelőssége is bizonyított, aztán ezután bíróság előtt mégis felmentik más vádak alól, mintha legalábbis ez aktuális jogi, és nem történelmi kérdés volna. Azaz, épp mert joginak gondolták, mondhatni a történelem nem ért véget.

Antonescut németbarátsága, diktatórikus irányítása és ezeregy más bűne miatt a szövetségesekhez való átállás pillanatában letartóztatták, és ez után alig telt el néhány év és gyakorlatilag kiesett a román identitásból. A második bécsi döntés és a rövid magyar fennhatóság pedig az erdélyiek számára lett olyan, mintha csak álmodták volna. Bár volt a trianoni határok és a csonka Magyarország visszaállítása után egy 150 ezer fős pengeélen táncoló összejövetel Csíksomlyón 1946-ban, melyre felekezetektől függetlenül gyűltek össze a népek, hogy meghallgassák Márton Áront. A püspök úgy csendesítette le az igazságtalanságtól izzó forradalmi hangulatot, hogy beszédében elismerte, az itt lévő százezreknek nincs lehetősége azt kimondani, amit neki igen. Emberi jogokra, közösségi önrendelkezésre, az ENSZ San Franciscóban készült alapokmányára hivatkozott, mely garantálná az olyan kisebbségek számára is a szabadságot, mint a székelyek és a romániai magyarok. Tiltakozott az igazságtalan párizsi döntés ellen. A forradalmi hangulat békés mederbe terelődött, az indulatok lecsendesedtek, melyekről a helyszínen lévő megfigyelők be is számoltak, s ment a beszédről a hír a Nyugatnak, a Vatikánnak, a román kormánynak, és diplomáciai jelentés készült a magyar külügyminisztériumnak is[1].

---

---