Megértettem
A weboldal "Cookie"-kat használ. Több információ
Belföld(országos) Belföld(helyi) Világ Környezet Egészség Kultúra Közlekedés Vezércikk

Abelard és Eloise levelezése a zsidóságról, sőt…

borito_kep

2021. 07. 29. 13:28

- | - | - | -

Abelard Zetelakáról gyakran visszajárt Mikházára, ahol megkapta Anakléttól a feladatait. Ideje felét A mikházai kolostorban, másik felét saját kirendelt székhelyén töltötte. A rendszeres mikházai visszatéréseknek Eloise is oka lett. Részben, hogy ígéretéhez híven filozófiára és etikára tanítsa őt, részben pedig azért, hogy legeltethesse rajta a szemét. Eloise, mióta Abelard elvállalta a tanítását, kevesebbet vitatkozott, csak a tanárt látta benne. A tanulás volt a szenvedélye, és abban boldogan sodortatta magát.

Abelardot a filozófiában is a célracionális dolgok érdekelték, ezért is lett zavarba ejtő tapasztalat számára, hogy Eloise látványa motiválja, ebben ugyanis semmi praktikus nem volt. Eloise hozzá képest szabadabban választhatott tanulmányokat az Irgalmasoknál, szabadon döntötte el, hogy ógörögül tanuljon – noha az apácáknál ez nem volt szokványos –, és szabadon választotta azt is, hogy Abelardtól érdemes tanulnia. Önálló volt, különösen azóta, hogy felszabadult Amelita nővér felügyelete alól.

Abelard az imádkozásra szánt idejéből vett el, hogy levelet írjon, amit aztán személyesen adott át. Beszélgetésük tehát  kiegészült az írásos kommunikációval. Hamarosan mindennap írtak egymásnak – akárcsak manapság, ahogy e-mailezni szoktunk –, igaz, a leveleiket csak akkor tudták kicserélni, mikor találkoztak.

Abelardot érdekelte Eloise vonzódása Salkaházi történetéhez, no meg valahogy azt is tudomására akarta hozni, hogy ikertestvére kedvéért miért nem lépne ki a rendből. Mikor megírta Eloise, hogy az ő felmenői közt voltaképp nem székelyek, hanem magyarok, németek és francia zsidók is vannak, Abelard megnyugodott. Számára így vált érthetővé nézőpontbeli különbségük. Ugyanis amikor Abelard azt írta, hogy a falujában, Szárhegyen megbecsültségnek örvendett az a két zsidó család, s tudomása szerint nem meghaltak, hanem állami segítséggel Odesszából elhajóztak, falujuk bizony érezte hiányukat, és sajnálta ezt. Eloise jó érzékkel lecsapott erre a „sajnálatra”, mely végső soron abban merült ki, hogy a falu el akarta őket felejteni, soha senki nem beszélt róluk. Abelard belátta, hogy ebben valóban mindannyian bűnösök, mármint ebben a szándékos kollektív felejteni akarásban, viszont úgy vélte, a zsidókkal való harmonikus együttélésnek volt korábban is egy feltétele, mégpedig az, hogy éreztetni kellett velük időnként, hol vannak a határaik. Ez főként stílusban nyilvánult meg, hogy mindenki tudja, hol a helye, másképp, mint fogalmazott Abelard, egykettőre az asztalon táncoltak volna. Cigányok esetében a szigorúság még nagyobb volt az erdélyi falvakban. Néha össze is fogtak, hogy a renitensebbeket móresre szoktassák. Nem várták meg az állam segítségét.

Eloise viszont épp Márton Áron híres 1944-es kolozsvári beszédét hozta fel példának, melyben ritka határozottsággal emelte föl szavát a deportálásokkal szemben. A püspök felszólította Sztójay Dömét, Magyarország miniszterelnökét és a belügyminisztert, hogy azonnal állítsák le a deportálásokat. A beszéd után ki is utasították Kolozsvárról – ekkor Kolozsvár a magyar oldalon volt –, a püspök pedig hazautazott székhelyére, a román oldalon lévő Gyulafehérvárra. A két város egymástól másfél-két órás távolságra volt csak. Sokan azt sem értették, hogy a püspök miért nem tette át székhelyét a magyar oldalra, de Márton Áron, ha gondolkodott is ezen, s ha ő is azt hihette akkor, hogy a határrevízió tartós lesz, se Gyulafehérvárt, se a térség híveit nem akarta magára hagyni. E beszéd után pedig direkt jól jött, hogy visszahúzódhatott a román oldalra.

Eloise-nak megvolt valahonnan az a levél, ami a ferencesrendi nővéreken keresztül jutott el a Szatmáriakhoz. ritka kincsnek tartotta. Ezt Márton Áron írta Sztójay Dömének a kolozsvári zsidókkal kapcsolatos beszéde után, de kevesekhez jutott el, szemben a templomi beszéddel, melyet maga a püsüök is terjesztett. Ezt a levelet a férfi rendek nem is ismerték. S hogy egy másolatát miért őrizgette Eloise, annak talán az a magyarázata, hogy mindig is érdeklődött a zsidóság sorsa iránt. Lemásolta hát Abelardnak is, mert bántották Abelard egyes megnyilvánulásai.

„Mélyen Tisztelt Miniszterelnök Úr! – kezdődött Márton Áron levele, melyet a kolozsvári ferencesrendi nővérek házában írt. – Az egyházmegyém népével együtt megdöbbenve kellett tapasztalnom a felelőtlen intézkedést, hogy a zsidóságnak még az életét sem kímélik meg, az embertelenségnek az utolsó határáig mentek el. Tisztelettel, de felelősségemnek teljes tudatában figyelmeztetem, hogy ilyen tényért az embernek, mégha miniszterelnök vagy kormánytag, sem kevés a felelőssége, mert ennek a terhét egy egész nép viseli, éppen ezért kérem, hogy ezt a rendelkezést azonnal vonja vissza. Amit még jóvá tud tenni, azt tegye jóvá, mert ennek bűnhődését a mi népünk fogja megérni. ” Eloise magyarázata szerint a templomi beszéd és a levél az után születhetett, hogy Magyarországról megkezdődöt a zsidók deportálása a német megszállás alatt, igaz, de Sztójay utasítására. Horthy ekkor kezdett beavatkozni a napi ügyekbe, fel is mentette a miniszterelnököt, hogy aztán megpróbáljon a háborúból kiugorni. Nem volt egy nyelvileg tökéletesen fogalmazott irat, de az üzenete világos volt. A püspököt meg is fenyegette a kolozsvári rendőrfőnök, hogy örüljön, hogy nem magyar, hanem román állampolgár, mert a templomi beszéde miatt akár le is tartóztathatnák.

Eloise szerint innen számolható Márton Áron szörnyű gyomorfekélye, mely közmondásosan sok gondot jelentett a kedves nővéreknek: mivel is etessék, miképp csillapítsák.

Eloise és Abelard levelezései tehát először a közelmúlt politikai ügyeiről szóltak, társadalmi traumákról, később átcsúsztak személyesebb hangvételűbe. Most mondhatnánk, hogy mindez ártatlanul, minden hátsó szándék nélkül, spontán történt, s mintegy a sors kezében voltak, de hazudnánk, ha ezt állítanánk. Abelardban munkált a hódítási szándkék. Nem magát akarta vonzóvá tenni, ahogy Eloise sem játszott női szerepet, de a fiatal papot valami mégiscsak hajtotta előre oly módon, hogy meg akarta ismerni Eloise-t, hogy aztán, mint a kulcs a zárat, ki is tudja nyitni. Minél többet akart tudni róla, s nemcsak a jó és rossz képességeiről, ahogy egy tanárhoz illik, hanem a szokásairól. Filozófiai tehetségét hamar észrevette, immár azonban jobban érdekelték a lány félelmei, gyengeségei, hogy mi dühíti fel, s különösképp, mi hatja meg.

Mikor aztán Eloise elkezdte bizalmába avatni Abelardot, először az ikertestvérével való kapcsolatáról számolt be. Nem tetszeni akarásból, inkább önelemzési vágya került a felszínre. Ragaszkodását, elszakadási néhézségeit, s aztán otthonról való elmenekülését értelmezte, boncolgatta. Abelardnak az az érzése támadt, hogy a két testvér viszonyát alaposan meg kell értenie, mert Eloise olyan erős érzelmi szálak kötik ikertestvéréhez, hogy csak akkor fogja őt közel engedni magához, ha valamiképp a testvére helyébe tud kerülni.

A másik kulcs, mely talán még sokkal fontosabb is volt az előbbinél, Eloise apjához való viszonya volt. Rájött arra, hogy Eloise-ban nem véletlen olyan erős a vágy, hogy sokszínűségével valaki szórakoztatni tudja, hiszen sokáig az apja is ilyen volt a számára, aztán valamiért apja visszahúzódóbb, óvatosabb lett. Persze, amikor ez később szóba került, Eloise nem úgy beszélt az apjáról, mint akire emiatt neheztelne, inkább arra akart utalni, hogy sorsa kiválasztásában szerepet játszhatott, hogy azt hitte, soha nem is talál olyan férfit, aki intelligenciájával megüti az ő mértékét. Aztán kiderült, hogy mégis, s ez volt Abelard, aki egyszerre volt művelt és tájékozott a világ dolgaiban, és mindig aktív, mindig több mindennel foglalkozó. Nem tudta, hogy ennek ára az lesz, hogy időnként Abelard majd megfeledkezik róla.

Ahogy Abelard elnézte Eloise Amelita nővérrel folytatott küzdelmét, azt is vélelmezte, hogy Eloise fél Amelitától, s ez a félelem alighanem hasonlít ahhoz, ahogy anyjától is tartott. Ilyenformán mégsem menekült meg az otthoni függéstől, csak átcserélte apácarendire. Tán mert ismerős volt, el tudta fogadni, s ha mégsem igazán, akkor meg apja elfogadása, ahogy mindig mindenben támogatta az ikreket, ha kellett, az anyjuk és a világ ellenében, segítette Eloise-t abban, hogy megőrizze a lázadás képességét. Eloise számára apja szabadságkeresésében és Abelard belső szabadságában volt valami hasonló. Abelard egész sokára jött rá, hogy ő valójában nem a Lillával folytatott intellektuális beszélgetések pótlója, nem egy ikertestvér-helyettesítő, hanem Eloise apjának mása. Erre akkor jött rá, mikor Eloise dilemmázgatására, hogy megtegyen-e valamit, vagy ne, türelmetlenül reagált. Eloise-t ez a türelmetlenség megrémísztette, neki feltétel nélküli támogatásra volt szüksége, melyet más ember általában az anyjától szokott megkapni, ő az apjától, s Abelardtól is erre volt szüksége. De mielőtt folytatnánk kettejük szerelmi történetét, be kell még mutassuk a korabeli világ néhány fontos szereplőjét. 

Kép a fiatal Márton Áronról, forrás facebook.

Folyt. ld. itt.


Értékelés

Hogyan működik?
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:  
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:  
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:  
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:  
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:  
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:  

Hozzászólások

Jelentkezz be , hogy hozzászólhass!