Eloise családja

Egypetéjűek voltak. Mikor Abelard megérkezett Péterfalvára a családhoz, ezt azonnal látta. Hasonlítottak nagyon, tán fényképen össze is lehetett volna téveszteni őket, de az életben nem. Mintha a testvérpár egyik tagja elvette volna az energiát a másiktól. Mintha Eloisé lett volna a dinamikusság, a harciasság, a fizikai erő és a frissesség, és lánytestvérének jutott volna a bizonytalanság. Csak ügyetlenkedésük és a vele járó bájos bocsánatkérésük volt közös, amit mindjárt meg is tapasztalhatott Abelard, mikor a lány az ölébe löttyintette a forró teát.

Születésükkor az sem volt biztos, hogy Eloise testvére életben marad. Ettől kezdve rá irányult minden figyelem, neki engedtek meg többet, elé rakták az asztalon a finomabb ételt. Minden róla szólt, és Eloise-nak is az óvás, a megértés és az elnézés volt a feladata, hogy azt a küzdelmet, amelyet még az anyaméhben megnyert, valahogy kompenzálja. Mindez nem tett jót ikertestvére személyiségének, de Eloise-ban is olyasmi megmagyarázhatatlan bűntudatot okozott, amit csak vezekléssel lehetett jóvátenni. Eloise elindult a harcos apáca útján, és úgy tűnt ezzel meg is találta a neki megfelelő ösvényt, míg ikertestvére tanácstalanul bolyongott a világban.

Fontos volt Abelardnak az ikertestvérrel való találkozás. Ekkor vált világossá számára, hogy ami első pillantásra rabul ejtette Eloise-ban annak oka nem a külső, hiszen ez a lány nem fogta meg. A kleopátrás fekete hajnál ezek szerint fotosabb volt, hogy Eloise éles, vitatkozó, harcos, visszahúzódásában is ugrásra kész, míg testvére inkább tűnt engedelmesnek. Már csak az is, ahogy Eloise a főnöknőjével való csörtéit vívta igazolta Abelard megfigyeléseit.

A szerzetes szerint az apácák közt két tábor volt megfigyelhető: az egyik a fejet hajtó, a másik a lázadó. Az egyik tábor mindent, ami felülről jön, elfogad, a másik mindent megkérdőjelez. Az egyik szelíd, a másik viszont vadabb természetű jóval, mint a kinti, korosztályos társaik. A kettő keveréke sem volt ritka, de ilyet inkább a felszenteltek közt lehetett találni. Az érettebbje már nem magával az apácarenddel hadakozott, nem a dogmákat feszegette, hanem épp ezek segítségével vált amazonná. Abelard úgy vélte Eloise is ilyen lesz.

Az apa leült Abelarddal szemben, öntött pálinkát neki meg magának is, de ő a tea helyett sima vizet ivott. Akkor telepedtek le a faluban, mikor a német papírgyár elindította a termelést, magyarázta származásukat. Maga is itt dolgozott. A saját pálinka kötelező megkóstolása pedig mindenképp szükséges volt, ha Abelard jó pontot akart szerezni, másképp nyápic ferences benyomását keltette volna, vagy épp olyan valakiét, aki túlságosan fennhordja az orrát. A térítő munkát nem is volt érdemes motorral végezni, mert a végén még az ember balesetet okozott volna, de itt most más volt a helyzet. Abelardnak kicsit olyan érzése támadt, mintha a szülők áldását szeretné megszerezni, noha ilyesmiről természetesen nem lehetett szó.

– Mikor újították fel a katolikus templomot? Nagyon újnak néz ki – kérdezte Abelard összeszedve minden német tudását, mert az apa szívesebben beszélt németül.

– Nem újították azt, tizenöt éve, hogy nekünk épült, mikor idejöttünk – magyarázta az apa. – Ez szász falu, evangélikusokkal, s vannak aztán románok, ortodoxok.

– Magyarul tudnak-e?

– Tudnak, de inkább csak Szászsebesen, itt rögtön mellettünk.

Míg az anya a lista szerint csomagolta, amit a lányuk kért, az ikertestvér hangtalanul állt az asztal mellett, hátha a férfiak kívánnak még valamit. Az anya rá is pirított, hogy ne álljon ott, hozzon kenyeret meg szalonnát. Kell az a pálinkához.

– Liza nem való apácának – mondta az apa. – Nyughatatlan természet. Talán még a szürke ruhás testvérek közt el tudnám képzelni. Hallott róluk?

– Nem – felelte Abelard.

– Hát én is csak a lányomtól, akinek elbeszélése alapján úgy tudom, hogy az a női apácarend Pesten működött, és szembehelyezkedtek a Horthy rendszerrel.

– A Szociális Testvérek Társasága – segítette ki az asszony az urát magyarul – Salkaházi Sára eltűnéséről hallott-e az atya?

Folyt. ld. itt.

---

---