Eloise

A lány félt mögötte. Érezte az úton is, hogy fél, abból ahogy a derekát szorította. Pedig direkt lassan hajtott. Amikor pedig megérkeztek a kimerítően hosszú és rázós út után, azt mondta:

– Többet nem ülnék se maga, se más mögé. Inkább megyek gyalog. S vannak normális járművek is.

Abelard bólintott, mert úgy értette, ilyen kemény utazás nem egy lánynak való, nem várható el egy nőtől, hogy ezt bírja, de valójában Eloise-nak nem az út hosszával volt baja, hanem magával a motorozással.

Lényegesebb azonban, hogy első találkozásuk kis jelenete milyen erős hatást tett Abelardra. Mindketten látták egymást két különböző szerepben, s ez meghatározó lett a későbbiekben számukra. Mindig látták egymást úgy, mint pap meg apáca, de úgy is, hogy ez nem számított, szerepek nélkül.

Eloise hamarosan beállt segíteni az asszonyoknak, akik a ferencesek körül tevékenykedtek, ám többet ügyet sem vetett Abelardra. Nem szándékosan nem vette észre, egyszerűen csak nem vele foglalkozott. Abelard a lány számára visszaszürkült a kispapok tömegébe. Abelard pontosan érezte, hogy levegővé válik, próbált is ellene tenni, de mindhiába. Eleinte csak bosszantotta, később már be kellett vallania magának, hogy szenved ettől a közönytől.

Az utóbbi időben a fizetésért dolgozó civileknek csökkent a számuk a ferences parókiákon, ami érthető volt, ha egyszer megnehezült az élet. A háború után voltunk, és a béke se biztonságot nem hozott ezen a vidéken, se jobb életet. Gazdasági értelemben legjobban az apácákkal jártak a rend tagjai, mert az ellátáson kívül más jövedelemre nem tartottak igényt. Anaklét pedig azt hallotta, hogy ebben a női rendben nagyon okosak az apácák, s ez kíváncsivá is tette. Ez is egy oka volt, hogy nem ferencrendi nővérektől kért segítséget, de az is, hogy így gondolta a jó viszony kialakítását más közösségekkel.

Eloise a Szatmári Irgalmas Nővérekhez lépett be, de nem valami vallásos buzgalomból, mint inkább küldetésükkel való azonosulási hajlandóságból. A rend erős volt Erdélyben, melynek szintén Gyulafehérvár volt a központja. Elesettekkel foglalkoztak, gyógyítottak, és tanítottak. Amit Eloise kicsit túlzásnak érzett, az a szüzesség körüli felhajtás, volt, meg az, hogy sokkal fontosabbnak tartották kifelé mutatott jó hírüket, arculatukat, mint ami az ő izlésének megfelelt volna.

Az élet igencsak kemény volt az Irgalmasoknál, több fokozaton keresztül lehetett a noviciából teljes jogú tag.

– Maga már rég ferences páter lesz, amikor én még mindig csak az éves fogadalmaim grádicsát járom – mondta Eloise, mikor végre egyszer hajlamos volt tudomásul venni, hogy a ferencesjelölt beszélgetni szeretne vele.

– Különösen, ha megjegyzéseket tesz az elöljárójának – jegyezte meg Abelard.

– Beszéljünk inkább magáról, mert sok időm nincsen.

– Nem – tiltakozott Abelard – magáról. Én teszem a dolgom, körülöttem nincs semmi érdekes. Felveszem a novíciusoknak járó ruhát, és aztán bekerülök a rendbe. De maga, Liza, ezzel a lázadó kleopátraarcával és vonzó nőiességével sohasem volna apáca, ha nem a mostani nehéz időket élnénk.

Eloise-t meglepte ez a beszéd, s inkább terelt nőiességétől a másik téma felé:

– Milyen idő az, ami befolyásolja az én választásom?

– Nem a maga választására gondolok, hanem hogy magát megtűrnék-e egy békés korban.

– Hát ebben van valami – felelte a lány – magam is eltűnődöm néha azon, miért nem csapnak el.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt.

---

---