Kaplonczy Odorick Miklóst az aszódi evangélikus líceumból
küldték Selmecbányára, hogy amennyiben tényleg bányagróf szeretne lenni,
kerüljön már fiatalon oda, ahol Európa első bányászati Akadémiáján folytathatja
majd tanulmányait. Apja hiába volt báró,
arra figyelmeztette fiát, hogy a bányagrófi cím elnyerése nem csak sok
tanulást, de jó származást is igényelhet, és nekik épp a származással gyűlhet
meg a bajuk, hisz katolikusnak is kellene lenniük.
- Ki tudja, miként alakul a politika – mondta a báró – ha
II. József élne, még el is érhetnéd, hogy megbízzon és te váljál Selmecbánya
királyi követévé, igazgasd a bányáját, és felügyeld a közigazgatását.
De II. József már Miklós gimnáziumi tanulmányai ideje alatt
meghalt, és nem lehetett tudni hová fajul a visszarendeződés, pláne, hogy a
király halálos ágyán a vallásos toleranciára vonatkozó türelmi és néhány más
rendeleten kívül mindent visszavont. Az ugyan szerencsére már elképzelhetetlen
volt, hogy jezsuiták forgassák fel az evangélikusok sírjait, és attól várjanak
jó szerencsét a selmeci bányászatnak, hogy az eretnekségnek még a múltját is
eltörölik, de azért az evangélikusok társadalmi felemelkedésének újra létrejött
a plafonja. Kétszer ugyanabba a folyóba lépni nem lehet, de hogy egy protestáns
hitű legfelsőbb királyi megbízatást kapjon, ezt a Kaplonczy báró nem igen
hitte, mert nem bízott az új Habsburgban. Hogy fia ne kötődjön annyira az
ábrándjaihoz, ezért javasolta neki, hogy hagyja ott Selmecbányát és a líceum
befejezése után menjen Freibergbe, mert azon az akadémián állítólag magasabb
szinten oktatják a kőzettant, de Miklós maradni akart, sőt, még a nyáron is csak pár
hétre akart hazatérni a kastélyba, aminek oka, mint tragikus történetünk végén
kiderül, egy lány volt, kit Maricának hívtak, s kiről a báró csak sajnálatosan
későn szerzett tudomást.
Marica anyja után kapta a nevét, a híres Melius Fragott
legnagyobb lánya volt. A híres jelző azonban elhagyható, mert az Akadémia
minden tanára nemzetközi hírnévnek örvendett, és Európa különböző részeiről
érkezett, hogy a Mária Terézia alapította új Akadémiát még nagyobbá
tegyék. A fiatal francia tudós
beleszeretett egy tót lányba, ami utóbb tévedésnek tűnt, így aztán
belefeledkezett az oktatásba, ahol több gyönyörűségre tett szert, mint
asszonyánál, kinek igazából csak egy hibáját tudta felemlegetni. Az asszony
mindenképp gyarapodni, emelkedni akart, szinte már mániákusan kitörve
nemzetiségéből és társadalmi státusából, és ezen ügyködött, különösképpen, ha a
gyerekeiről volt szó. Neki nem volt elég a francia, és az sem, hogy gyerekei
elmagyarosodtak, ő németté akart válni, és nem volt elég, hogy a tudomány
segítője lehet, ő címet is akart, s ezért küldte Maricát Pozsonyba, hogy ott
tanuljon a Notre Damoknál, legyen művelt társalkodó és kiváló feleség.
És most lássuk megint a fiú családját. A báró igen reálisan
látta fia lehetőségeit, kapcsolatrendszerén, melyet főként titkos társaságba
való tartozásának köszönhetett, ismerte ő az udvar minden irányváltását. Mária
Terézia érdemeit is, noha különösképp nem kedvelte. Tudta, hogy bár Selmecbánya
nélküle is jelentős lett volna, és azt is, hogy voltaképp az udvar azzal, hogy
rátette a kezét a bányára, és elvette a város hajdani függetlenségét, mindezt a
pénzszerzés miatt tette, de kétségtelen az iskolafejlesztés inkább költség
volt, a diákoknak nyújtott állami és bányajövedelemből átadott támogatás
szintén a hasznot csökkentették. Mária Terézia bölcsességéről tanúskodott, hogy
az Akadémia alapításának feltételéül szabta, hogy erdészeti képzés is folyjék,
így aztán szemben az ókori birodalmakkal, vagy
Anglia rohamos iparosodásával, ahol erdők tűntek el, a kis Selmecbánya
és környékének nagy faigénye ellenére is megőrizte természeti egyensúlyát,
nem csupaszította le a földalatti munka a föld feletti hegyeket. Másfelől
azonban a jezsuitákat a királynő nem akarta felszámolni, amíg lehetett húzta az
időt, és fia társuralkodása nélkül a szabadkőművesek sosem értek volna célt a
jezsuiták megbüntetésében. Mostanra Selmecbányán a jezsuiták helyét a piaristák
vették át, és Miklós azt írta a bárónak a levelében, hogy teljes a béke a
felekezetek közt, mert a szegény megboldogult líceum igazgatóját még a
piaristák is kikísérték a temetőbe.
És most lássuk újfent a lány családját. Melius Fragott
felmenői igen csak megszenvedték a vallásüldözést, hugenotta őseiknek Svájcba
kellett menekülniük,
ő már ott született. Az ősök valószínű rossz szemmel nézték volna a tót lánnyal
kötött házasságát, már csak azért is, mert családjában így vége szakadt a
protestáns hitnek. A törvények szerint a vegyes házasságokból született
gyerekeknek mind katolikus hitben kellett nevelkedniük. Melius nem volt
ateista, a szabadkőműves páholy, ahová tartozott nem is tűrt meg hitetleneket.
Selmecbányán, a Lengyelországból érkezett „Erényes emberbaráthoz” nevet
viselő páholyhoz tartozott, s amikor gyűlésre igyekezett, a feleségének csak
azt mondta, megy a zudenbe, mert németül „Zu den Tugendhaften”-nek hívták magukat. Megeskette az
asszonyt, hogy senkinek sem árulja el a tagságát, de neki meg kellett őt
nyugtatnia, máskülönben azzal vádolta volna, hogy nőhöz jár. A páholyban is
elvárás volt, hogy a házastárs tudjon a tagságról és azt ne ellenezze.
Otthon csak akkor tartózkodott szívesen, mikor kedvenc lánya is a háznál
volt, aki a hosszabb szünetekkor hazajöhetett a Notre Dame-októl. Szeretett
benne gyönyörködni, mert Marica szép is volt és okos is, és tudta, ha fiúnak
született volna, éppolyan csavargóvá válik, mint ő maga, azaz rokonlelkek
voltak. Marica alig hogy megtanult járni, már figyelni kellett rá, meg ne
szökjön. Volt úgy, hogy a katolikus templomtól hozta vissza valaki, addig
elment egyedül. Egy másik alkalommal pedig a család óriási ijedtségére lezuhant
a kőfal széléről, ami a kert másik végében volt. Melius Fragott egy nagyon szép
villában lakott, az új Akadémia parkja mellett. A kerítést úgy kellett
befoltozni és megmagasítani, mint a szökős kutyáknál. A kislány 2 métert zuhant
és a kulcscsontját törte, de szerencsére nagyobb baja nem történt.
Fragott alig várta, hogy lánya megnőjön, hogy mint igazi vonzó hajadonnal
együtt sétálhasson Selmec utcáin. Először azt hitte, kicsi és alacsony marad,
de aztán 16 éves korára szép derekú hölgyé vált, a kor divatjának is megfelelt,
akkoriban igencsak díjazták a polgárok a karcsú derekakat. A fűző viselése e
célból - ki nem akart bányász lányának vagy parasztnak látszani - ajánlatos
volt, a fedetlen felsőkar és váll takarása pedig azt jelezte volna, van valami
szégyellnivaló soványsága a hajadonnak.
Ahogy így sétált Fragott úr a lányával, azt kérdezte tőle, hogy megy sora
nem csak neki, de Pozsonyban a Notre Damok-nál a lutheránus leányoknak? Marica
tudta, hogy apja saját vallásának helyzete felől érdeklődik, és meg tudta
nyugtatni:
- Nálunk apám, mikor mi katolikusok valaki szentet ünnepelünk, a
protestánsoknak engedve van, hogy mással foglalatoskodjanak. Jobb dolguk van
nekik, mint nekünk, mert több a szabad foglalkozásuk.
Fragott elcsodálkozott ezen, mert olybá tűnt, mégiscsak van fejlődés a
világban, noha a selmeci lutheránus templomra nem volt szabad tornyot építeniük
és annak bele kellett simulnia a polgárházakba. Ő maga már szinte felekezeten
kívüli volt, a lutheránusoknak mondhatta, hogy a katolikusokhoz jár és
fordítva, noha egyiket se tette, mert áhítatoskodás helyett inkább vegytani
könyvét írta, javítgatta. Egész életében ezen dolgozott, ami feltétele volt az
akadémiai állásának: könyvet kellett adnia a könyvtárnak és a jövő
diákságának. A könyvtárra nagyon
vigyáztak, csak a professzorok kezelhették egymást rotálva, és csak a tanárok
vagy magas rangú bányatisztviselők használhatták. Diákoknak itt nem volt
keresnivalójuk, könyvek helyett csak jegyzeteikből tanulhattak. Ám most, hogy
Marica hazajött, Melius a könyvtári beosztását átadta másnak, hogy többet
lehessen otthon, és a következőt eszelte ki:
- Gyere el velem vasárnap a lutheránus templomba, anyádnak pedig nem
áruljuk el.
Együtt kellett kitalálniuk, mit mondanak, hová mennek, míg az anya Marica
testvéreivel a katolikusokhoz megy, addig ők együtt hol vannak. Azt
füllentették, hogy az Akadémián Fragott egy kísérletet mutat be néhány
középiskolás számára, amolyan hétvégi nyílt napot tart, és erre viszi magával a
lányát is.
- A hazugság akkor jó, ha van igazság is benne – mondta Melius a lányának,
így tényleg nyílt napot is hirdetett, csak az időpont volt néhány órával későbbi,
mint ahogy azt odahaza állították.
A lutheránus templomban aztán megakadt a lányon a szeme Kaplonczy Odorick
Miklós diáknak, kinek a líceum növendékeivel együtt kötelező volt az
istentiszteleten való részvétel. Minden fiú, amikor csak tehette, lopva
odapillantott a lányos sorra, hogy megnézzék maguknak azt, ki nem csak kicsit
magasabb volt a többinél, hanem vállát is csupán csak egy áttetsző kendő
takarta, szemben a szerényebb protestáns divatot követőkkel. Tudták is a fiúk,
hogy ez a lány nem szokott ide járni és ismeretlensége is vonzóvá tette.
A hívek odafigyeltek a prédikációra, mert egy heti témát adott nekik, miről
és hogyan beszél a lelkész. A fiúk közül azonban elvétve lehetett volna olyat
találni, aki fel tudott volna idézni bármit, részben mert paptanáraikkal amúgy
is minden nap találkoztak, a vasárnapok nekik unalmasak voltak, részben pedig
az ismeretlen és sugárzó szépségű lány miatt.
Az istentisztelet után a fiúknak vissza kellett térniük a kollégiumba,
aztán a stúdium következett, amikor asztaluknál ülve tanulniuk kellett, és
tanulmányi eredményeiktől függően, ki 4-től 5-ig, ki 4-től 6-ig, sőt, a kitűnők
akár 8 óráig is kimehettek a városba. Ez alól a rend alól csak az képezhetett
kivételt, ha valamilyen nyomós okkal tudtak kikéredzkedni, és mivel tudtak az
akadémiai nyílt napról, ezt többen megtették. Ám Miklóson kívül másra
használták a lehetőséget, a város aljában lévő kocsmába szöktek. Miklós viszont
néhányadmagával a bemutatóra tartott. Itt aztán másodszor is találkozhatott a
professzor lányával, és mellé érve minden bátorságát összeszedve azt súgta neki:
- Ha írnék Önnek verset, valamiképp oda adhatnám-e?
A lány rámosolygott, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy
ifjak verset írnak hozzá, egyel több vagy kevesebb nem igazán számít. Meg se
nézte a fiút, csak azt mondta.
- Ha valamiképp el tudja juttatni, miért ne?
Miklós számára a feladat rögtön háromra nőtt, mert egyrészt írnia kellett
egy verset, másrészt el kellett juttatnia a professzor házához úgy, hogy se az
apa, se a boszorkány anya ne ellenőrizze a levelet, harmadrészt el kellett
érnie, hogy legközelebb Marica személyesen akarja átvenni tőle a verset, már ha
egyáltalán akar tőle majd bármit is olvasni.
A felmerülő nehézségeket két barátjával is megosztotta, akik látták a lányt
a templomban, egyikük pedig ott volt vele a nyílt napon is, így aztán őszintén
drukkoltak, hogy Miklós valamiképp célba érjen. Mindenben tudtak segíteni
ötletekkel, csak a versírásban nem. Abban nem vállalták a felelősséget. Végül
aztán úgy esett, hogy Miklós lefizetett egy cselédet, hogy ő adja át a verset a
szülőket kikerülvén. Jól járt a cseléd, mert Miklós báró lévén nem volt
szegény, még ha apja szűken is mérte a zsebpénzét, de valószínűleg a tragédia után már bánta
bármennyit is keresett, hogy a történet részesévé vált, és a bányabírónál
kellett részletes vallomást tennie, hogy az utókor is okuljon, de el azért nem
ítélték.
A nyár azzal telt – leszámítva a közepét, mikor Miklósnak haza kellett
mennie, hogy néhány családi és rokoni kiránduláson részt vegyen, meg hogy
apjával egyszer elmenjen Freibergbe -, hogy Miklós egyetlen verset írt
Maricának, amely egyre hosszabbra nyúlt és tekergőzött, akár a kígyó. A verset
átadta a cselédnek, az pedig a lánynak, és a lány becsületére legyen mondva
minden sort elolvasott, megmért, felbecsült, érzékelte a szavak kifinomultsága
mögötti gondolatok gazdagságát, s külön értékelte, hogy nem németül, hanem
magyarul kapja mindezt.
A versszakokból kibontakozott nem csak a fiú gondolkodása,
de szép lassan neve és státusza is. Ahol nem értett valamit a lány, ott levelet
írt vissza és rákérdezett a konkrétumokra, így végül nem maradt titokban előtte
semmi. Nem csak az, hogy mennyi mindent tud már az ifjú a kőzetekről, jól lehet
még nem is hallgótja az Akadémiának, de kibontakozott előtte arisztokrata
származása és a család gazdagsága is. Ez utóbbiak viszont inkább
elbizonytalanították, mert inkább ütött apjára, mint anyjára, ki a partit
megragadni azonnal igyekezett volna, és amint egy alkalommal kiderült, igyekezett
is.
Az eset úgy történt, hogy Miklós, mikor a cselédnek át
akarta adni a ház előtt a levelet, Fragott professzor épp kilépett a kapun –
mert a villa bejárata inkább nevezhető volt kapunak, mint ajtónak, és meglátta
e jelenetet.
- Ha a levél Maricát illeti, nekem nincs jogom belenézni –
mondta, de kivette a cseléd kezéből a borítékot és zsebre vágta. – Majd
alkalmas időben átadom neki, de jöjjön be hozzánk fiatalember.
Miklós bement, kalapját átadta egy cselédnek, és felment a
falépcsőn az első emeletre. Itt nem márványlépcső volt, mint náluk, de még
hangulatosabbnak is találta. Minden az átgondolt jómódról tanúskodott. Hátul a
kertből gyerekkiabálás hallatszott, az első emeleten az asztalnál kötött Marica
anyja, egy kis asztal mellett egy fotelban pedig a lány ült és olvasott.
Mindkét nő egyszerre pillantott fel, az anya kérdőn, Marica ijedten.
A professzor leültette a fiút, és elbeszélgetett vele,
kiféle miféle, Miklósnak pedig nem volt mit tennie, be kellett mutatkoznia,
hogy ő Kaplonczay Odorik, igen, annak a bizonyos Kaplonczaynak a fia. A
professzor hozzá volt szokva a fiatalemberek zavarához, bizonytalanságához, és
akadtak a diákok közt arisztokraták is. Büszke volt arra, hogy amiképp a titkos
társaságban, úgy az Akadémián is a tudás és a tehetség számított egyedüli
mérceként, sőt, hogy általános elvárás volt, a gyakorlatokon a hallgatók
piszkítsák is be a kezüket, még ha bárók sarjai is. A gyakorlat fontosabb volt,
mint az ápoltság, hiszen mégiscsak a bányászathoz kellett érteni. A fiút intelligensnek
találta, de voltak
előítéletei a felső osztályokkal szemben, ezért aztán belefogott az ijesztő gondolatokba.
- Az Akadémia nem olyan ám, mint a líceum. Nekünk tanároknak
is megvan kurtítva az idő, hogy ne csak beszéljünk, hanem Önök lássák is a
dolgokat. Aki bányászattal fog foglalkozni, magának is ki kell próbálnia a
főfelőri munkát, a zúzóknál és a kohóknál iszapolni kell, olvasztómester
mellett kell tevékenykedni, másképp a Főkamaragrófi Hivatal nem érvényesíti a
diplomát és nem tud elhelyezkedni. A vájároknak és minden munkásnak
elégedettnek kell lenniük a későbbi úrral, másképp hiába jó a származás.
Miklós nem sokat értett abból, mivel jár a főfelőri munka,
vagy a kohó melletti, de szeme meg sem rebbent. A professzor beszéde
átterelődött a tudományra:
- Nem érdekli-e jobban az alkímia, a vegyészet, mint a
kőzettan? – kérdezte, mert hogy az alkímia volt a tárgya. - Amúgy van kapcsolat
a kettő között, mert a kőzetekből redukcióval lehet kinyerni a fémeket, amiképp
azt Ruprecht Antal bizonygatja a földfémek esetében.
A nők csak ültek és hallgattak, Marica figyelte Miklós egyre
felszabadultabb viselkedését, ami alighanem apja kedvességének volt betudható,
mert hiába voltak rémisztőek a szavai, a szeme barátságosan tekintett az
ifjúra.
- Három tanszékünk van és ennek megfelelően három
szakosodási lehetőség: vegytan–kohászat, matematika-mechanika és
bányamíveléstan. Ez nincs úgy kihegyezve a kőzettanra, mint Freiberg, de azt
hiszem, nem kell szégyenkeznünk nekünk sem, bár egy igazi gyűjtemény még
hiányzik e tárgyból.
- Jártam apámmal Freibergben, épp néhány hete – felelte
Miklós – ő azt gondolja, oda kellene majd jelentkeznem.
- Inkább minket válasszon, volt nálunk pár hónapig
Alessandro Volta is. Tudja ki ő?
- Sajnos nem – vallotta be Miklós.
- Vagy a kőzettan miatt mégis inkább Freiberget választaná,
miközben nálunk annyi híres ember megfordul?
- Azt hiszem, maradnék – mondta Miklós, de nem nézett
Maricára, nehogy tekintete elárulja, maradásának nem a tudomány és a híres
emberek itteni forgása az oka.
Marica viszont mindent értett ebből a beszélgetésből, ám a
kétségei ettől nem csökkentek. Olvasott ő már szerelmes elbeszélést, mely
arisztokrata és polgárlány közt köttetett, olyan sem akart lenni, mint amilyen
anyja apja mellett, kit apja ha csak lehet kerül. Hátha sokkal jobban tette
volna az apja, ha magához valót vesz el. Meg aztán ki is néztek már neki egy
vőlegényt a szülei, egy rendes katolikus polgárfiút, miért is kéne neki arról
ábrándoznia, hogy egy báró ivadék majd őt kívánja nőül?
Anyja azonban e látogatás után, noha a szerelmes
versszakokat tartalmazó levelekről nem tudott, valamit csak megérezhetett, és
aztán ki is szedte férjéből, hogy miért hívta be az ifjú gimnazistát a házba.
- Mondja uram, miért hívta be? Csak mert erre jár valaki,
nem szokása beinvitálni.
- Inkább a kicsikkel foglalkozzál, mert a kíváncsiságod
megöl – mondta a professzor. A feleségek magázni, a férjek tegezni szokták a
párjukat, ám ez nem jelentette azt, hogy a férfiak lettek volna mindig az
erősebbek. Marica apja aztán vallott:
- A bárógyerek a lányunk körül legyeskedik, mikor behívtam
magam sem tudtam, kicsoda, miféle szerzet.
- Hát nagyon jó szerzet – felelte az asszony, és Marica
minél jobban látta, hogy az anyját magával ragadja a mohóság, annál kevésbé
engedett a tanácsainak, hogy miképp bolondítsa magába, hogy legyen a fiúval
kedves és hasonlók.
Szerencsére neki vissza kellett mennie Pozsonyba, és
Miklósnak is volt még egy éve a líceumban. Marica nem kívánta abbahagyni az
iskolát, neki még két éve volt hátra, és ez is valamiféle józanságra késztette.
Oly kevés lány tanulhatott, fontosabb volt neki ez mindennél, Miklós pedig
felfedezte magának a bölcsészetet, mert bár kiváló tanuló volt, a bölcsészetre
eddig csak annyi energiát fordított, amennyire feltétlenül szüksége volt. A
bölcsészet felfedezése pedig nem volt más, mint hogy Kazinczyt olvasott, meg
nagyobb lelkesedéssel végezte a fordításokat, és nem utolsó sorban olyan új
barátokat szerzett, akik fogékonyak voltak a közélet iránt, melyet ez idő tájt
leginkább az irodalom és az újságírás jelentett.
Az iskola latin tanára komoly újítást vezetett be, melyekre
immár Miklós is fogékonynak mutatkozott. Német és magyar nyelvű napi sajtót
hozott be az órákra, és lehetett választani, ki melyikből kíván fordítani,
miközben fordítottak, akaratlanul megismerkedtek magával a témával. A tanárnak
az összes magyar nyelvű aktuális lapból volt példánya, ami úgy volt lehetséges,
hogy rábeszélte kollégáit, ők is rendeljék meg valamelyiket, dobják össze a
fizetésükből, mert az iskolának erre nem telt volna. Csak a selmeci evangélikus
egyház tartotta el az iskolát, pedig valamikor, még mielőtt I. Lipót üldözni
nem kezdte őket, városi fenntartású volt.
Rát Mátyás Magyar
Hírmondóját szerette legjobban Miklós, ebben volt valami Habsburgokkal szembeni
nemesi
ellenállás, jól lehet a szerző nem volt arisztokrata, vezetékneve végéről a h
betűt azért hagyta el, hogy magyarosabb legyen. Az öreg báró aligha nézte jó
szemmel ezt a virtust, mert úgy vélte rendesen, civilizáltan csak németül lehet
beszélni.
Selmecen is minden németül zajlott, legalábbis a hivatali
nyelvezet, de ahogy latin tanáruk Bél Mátyást idézte:
- Egy
igazi hungarus latin nyelven ír, beszél szlovákul és magyarul, tudása pedig
német.
Na, igen, ilyen volt Bél Mátyás, a
pozsonyi evangélikus líceum igazgatója, de azóta sincs utódja. Torz így a
hungarus nép.
E szerint még Miklós apja se volt igazi hungarus, mert szlovákul
nem tudott. Ezt a három nemzet koncepciót a lutheránusok támogatták leginkább, akik viszont alig
tették ki a Magyarország népességének 8-9%-át. Mégis, hogy ekkora befolyásuk
lehetett annak oka, hogy a lutheránusok fektettek elsőként nagy hangsúlyt az
ifjúság oktatására, és ők valamiképp az ország északi területére szorultak. A
magyar nyelvű lapok így kötődtek a protestantizmushoz, amiképp Szacsvay Sándor
Magyar Kurírja is, noha neki a pozsonyi nyomdászok lapkiadási privilégiuma
miatt egészen Bécsig kellett mennie, hogy aztán a lap visszakerülhessen ide, a
Felvidékre. Bécsben szabadabb volt a lapkiadás. A diákok többsége őt szerette
fordítani, mert ironikus volt, rámenős, pikírt és a történetei érdekesek.
- Csak Voltaire-t utánozza – mondta Miklós, de aztán ő is átállt
barátai oldalára, mikor lapját, a Magyar Kurírt betiltotta a cenzúra, mert
leközölte, mit is mondott XVI. Lajos a francia forradalmi konvent
kihallgatásakor. De ez már 1793-ban történt, abban az évben, mikor Miklóst
felvették az Akadémiára, és várta, hogy elkezdődjék új élete.
A báró elegendő pénzt küldött, hogy fia lakást találjon. Miklós az
Akadémia háta mögötti utcát választotta, egy olyan házat, amiből egy kis
tornázással rá lehetett látni a Kálváriára, de ami sokkal fontosabb volt,
hogyha kisétált az utca végébe, beláthatott Maricáék portájára. A bérlemény
barna padlójú, alacsony belmagasságú ház volt, amit egy bányatiszt adott ki
neki, ki úgy döntött átköltözik a másik oldalra, ahol közelebb került a
bányához, bár légvonalban így sem lett volna messze, csak hát figyelembe
kellett venni a szintkülönbségeket.
Marica hazatért, pont mikor Miklóst balekké nyilvánították, és
különböző beavatási szertartásokon esett át.
- Honnan ezek a szokások? – kérdezte Miklós az elmúlt napok Praeses-étől.
- Azt neked nem mondhatjuk meg – mondta a végzős firma, és
Miklósnak Maricától kellett megtudnia, hogy valójában a szabadkőművesektől
vettek át ötleteket azok a végzősök, akik másik lábukkal már felvételt nyertek,
és „inasok” lettek a selmeci páholyban.
Miklós az ő utcájában találkozott a lánnyal, ott, ahonnan ráláttak
az udvarukra. Marica ragaszkodott ehhez a helyhez. Miklós ment volna a házukhoz
is látogatóba, de a lány nem akarta. És nem azért, hogy Miklós ne tartsa be a
két lépés távolságot e romantikus találkahelyen, mert megtartotta így is, hogy
nem a házukban volt, és nem volt kísérője. A lány egyszerűen csak nem akarta,
hogy Miklós a családjuk életévé váljon.
Miklósban a benne égő vágy nem
volt erősebb, mint a neveltetése, és így nem közeledett. Érezte, hogy a lány
rendkívüli, mert látta, milyen önálló, milyen vakmerő, s mi sem bizonyította
ezt jobban, mint ezek az esti találkozások. Miklós átadta neki a verseit,
beszélgettek mindenféléről, aztán hazamentek, éjszaka pedig egyikőjük sem
aludt, hanem a másikra gondolt.
- Meghódítottad-e már az alkimista professzor lányát? – ugratták a
többiek, mire Miklós mindig azt felelte, hogy „rajta vagyok”, de nem árulta el
éjszakai találkozóikat és azt sem, hogy milyen tehetetlen, mert kinevették
volna. Egy ízben halasztott csak el egy olyan találkozót, melyet Marica
kezdeményezett és ez épp az a nap volt, mikor kiderült, Szacsvay Sándortól
elveszik a Magyar Kurírt.
- Szacsvay jozefinista volt, és mi mást jelent az ő
elhallgattatása, minthogy vége a jozefinizmusnak. Titeket lutheránusokat megint
üldözhetnek.
- Talán ilyesmi nem következik mégse – mondta Miklós.
- Lehet, de arra számíthatunk, hogy nem lesz már az a pezsgés,
mint eddig, nem ismerjük meg a történéseket, csak a hazug propaganda jut el
hozzánk.
- Azért álljunk csak meg egy pillanatra – mondta Miklós – én
elismerem Szacsvay erényeit, bár a stílusa nem az enyém, de mégis hogy van az,
hogy szerinte mindig követni kell az uralkodó törvényeit, és azt ellenőrizni,
hogy jól tartják-e be? Mi van, ha épp az uralkodóval van a baj? Miért mond még
most is ilyeneket, miután elhallgattatták? Mikor hazudik és ravaszkodik, amikor
hízeleg a hatalomnak, vagy amikor a sorok közt kifigurázza azt?
A többiek nem tudtak erre a kérdésre válaszolni, mert valóban nem
mindegy, hogy valaki egy felvilágosult uralkodó mögé sorakozik fel, vagy azt
állítja, minden hatalom mögé fel kell sorakozni. Aztán egyikük azt mondta:
- Lehet, hogy Szacsvay ravaszkodik. De hátha egy újságírónak saját
Istene van, és ezért teszi? - A
gondolataitól megtáltosodó fiú nagyot kortyolt a söréből, és folytatta:
- A Hadi és Más Nevezetes Történetek lapot ismeritek, ugye? Úgy
altatta el a cenzúrát, hogy elhitette, csak a törökellenes harcokról ír. Aztán
mit olvashattunk benne?
- Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát – mondta egy másik fiú,
aki szintén balek volt, és aki szintén a líceum végzettjeként ugyanannál a
tanárnál készítette latin
fordításait, mint Miklós. De volt közöttük ezen az estén egy olyan is, aki nem
gimnáziumban végzett és a felzárkóztatását a bányapénztár fizette a
piaristáknak, hogy a kellő humán műveltséggel tudjon majd bekapcsolódni. Ez a
rendszer még Mária Terézia idejében alakult ki, csak akkor még a jezsuiták
segítették a felzárkózást, amiképp a különböző ösztöndíjak, versenyek és
szakmai utak finanszírozásának is mind megvolt a kialakult módja. Vagy ott volt
a munkásvédelem, a védőfelszerelés, a baleset és öregség esetén a segélyezési
rendszer, vagy az, hogy a felvett munkásoknak szerződésüket a bányahatóságnál
kellett megkötni, amely vigyázott arra, hogy ez a szerződés emberséges legyen.
Selmecbányát így voltaképp a Habsburg adminisztráció tette élhetővé és naggyá.
- Kazinczy a következőket írja napjainkról – próbálta idézni az a
fiú, akit a szakesten és a balekok avatóján elnöknek választottak, és már a
gyakorlati idejét töltötte. Neki az Akadémiára már be se kellett járnia: „az
embernek elmegy a kedve mai újságokat olvasni.” Valami ilyesmit mond, ami
nyilván nem másra, mint a cenzúra visszaerősödésére utal. Szeressük hát a
Habsburgokat? Vagy épp ők az okai minden elsivárosodásnak? II. József elkezdte
a központosítást, csak arra nem gondolt, hogy az önállóságunktól való
megfosztást egy Ferenc már másra fogja használni.
- A következő lépés a szabadkőművesek üldözése lesz, majd
meglátjátok – mondta a német fiú.
- Pedig szerintem itt minden tanárunk szabadkőműves – válaszolta
az elnök sokat sejtetve és ő is áttért a németre. Miklós pedig az apjára gondolt,
a báróra, aki nemrég tért haza Budáról a Ferenc király által összehívott
országgyűlésről. Ő is valami olyasmit mondott, hogy szerinte itt nemesi lázadás
lesz[1].
- De a magyar nyelvet nem üldözik, mint ahogy II. József csak a
németet tűrte – tette hozzá a német diák. A társalgás továbbra is két nyelven
folyt, csak a szlovákra nem volt szükség, mert nem is volt köztük egy szlovák sem, és ők sem igen beszélték a
bányászok nyelvét, csak néhány
szót, noha a végzősök már
igyekeztek, hogy a bányászok elfogadják őket.
- No, de mi van a Hadi és mit tudjuk mi havilappal, melyet
felemlegettél? Régen nem láttam már belőle egy példányt sem? – kérdezte.
- Hadi és Más Nevezetes Történetek – pontosított a téma gazdája –
Nem vesztettél sokat azzal, hogy nem láttad. Forradalom ellenes hangvételű
állami lap lett belőle. Talán még a kassai Magyar Museumot érdemes forgatni.
Igen ritkán jelenik meg, de abba ír Kazinczy meg Batsányi.
- Sőt – vette át a szót az elnök titokzatosan, és ha eddig nem,
hát most már mindenki rájöhetett, hogy őt is felvették az Erényes Emberbarátok
közé -, Kazinczy új havilapjának a neve Orpheus, ami tulajdonképpen a beavatott
neve is.
Miklós, hogy lecsendesítse Marica haragját, amiért „bandázni” ment
ahelyett, hogy vele találkozna a szokott helyükön, újabb verssorokat költött.
Nem volt már ez divat ekkor, a nőkért rajongani nem illett, elnézésükért
esedezni pedig végképp nem. A báró fiának amiatt is aggódnia kellett, hogy
Marica e sorokat ne mutassa meg senkinek. S amikor ezt megemlítette Marica dühe
még nagyobbá vált.
- Megsemmisítem őket, hogy megnyugodj – mondta, de Miklós úgy
érzete, szörnyen félreértették őt, mert mit számít, hogy kikerül-e illetéktelen
kezekbe ahhoz képest, ha megsemmisíti, mert akkor tulajdonképp őt, Miklóst semmisíti meg.
Újabb strófák születtek, melyek ezt a fájdalmát magyarázták, és
Marica könnyek közt olvasta, hitt is nekik meg nem is.
A befejezés itt olvasható.
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:   | |
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:   | |
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:   | |
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:   | |
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:   | |
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:   |