Megértettem
A weboldal "Cookie"-kat használ. Több információ
#oktatás #háború Belföld(országos) Belföld(helyi) Világ Környezet Egészség Kultúra Közlekedés Vezércikk

Második történet

borito_kep

2020. 11. 11. 11:56

- | - | - | -

Kaplonczy Odorick Miklóst az aszódi evangélikus líceumból küldték Selmecbányára, hogy amennyiben tényleg bányagróf szeretne lenni, kerüljön már fiatalon oda, ahol Európa első bányászati Akadémiáján folytathatja majd tanulmányait.  Apja hiába volt báró, arra figyelmeztette fiát, hogy a bányagrófi cím elnyerése nem csak sok tanulást, de jó származást is igényelhet, és nekik épp a származással gyűlhet meg a bajuk, hisz katolikusnak is kellene lenniük.

- Ki tudja, miként alakul a politika – mondta a báró – ha II. József élne, még el is érhetnéd, hogy megbízzon és te váljál Selmecbánya királyi követévé, igazgasd a bányáját, és felügyeld a közigazgatását.

De II. József már Miklós gimnáziumi tanulmányai ideje alatt meghalt, és nem lehetett tudni hová fajul a visszarendeződés, pláne, hogy a király halálos ágyán a vallásos toleranciára vonatkozó türelmi és néhány más rendeleten kívül mindent visszavont. Az ugyan szerencsére már elképzelhetetlen volt, hogy jezsuiták forgassák fel az evangélikusok sírjait, és attól várjanak jó szerencsét a selmeci bányászatnak, hogy az eretnekségnek még a múltját is eltörölik, de azért az evangélikusok társadalmi felemelkedésének újra létrejött a plafonja. Kétszer ugyanabba a folyóba lépni nem lehet, de hogy egy protestáns hitű legfelsőbb királyi megbízatást kapjon, ezt a Kaplonczy báró nem igen hitte, mert nem bízott az új Habsburgban. Hogy fia ne kötődjön annyira az ábrándjaihoz, ezért javasolta neki, hogy hagyja ott Selmecbányát és a líceum befejezése után menjen Freibergbe, mert azon az akadémián állítólag magasabb szinten  oktatják a kőzettant, de Miklós  maradni akart, sőt, még a nyáron is csak pár hétre akart hazatérni a kastélyba, aminek oka, mint tragikus történetünk végén kiderül, egy lány volt, kit Maricának hívtak, s kiről a báró csak sajnálatosan későn szerzett tudomást.

Marica anyja után kapta a nevét, a híres Melius Fragott legnagyobb lánya volt. A híres jelző azonban elhagyható, mert az Akadémia minden tanára nemzetközi hírnévnek örvendett, és Európa különböző részeiről érkezett, hogy a Mária Terézia alapította új Akadémiát még nagyobbá tegyék.  A fiatal francia tudós beleszeretett egy tót lányba, ami utóbb tévedésnek tűnt, így aztán belefeledkezett az oktatásba, ahol több gyönyörűségre tett szert, mint asszonyánál, kinek igazából csak egy hibáját tudta felemlegetni. Az asszony mindenképp gyarapodni, emelkedni akart, szinte már mániákusan kitörve nemzetiségéből és társadalmi státusából, és ezen ügyködött, különösképpen, ha a gyerekeiről volt szó. Neki nem volt elég a francia, és az sem, hogy gyerekei elmagyarosodtak, ő németté akart válni, és nem volt elég, hogy a tudomány segítője lehet, ő címet is akart, s ezért küldte Maricát Pozsonyba, hogy ott tanuljon a Notre Damoknál, legyen művelt társalkodó és kiváló feleség.

És most lássuk megint a fiú családját. A báró igen reálisan látta fia lehetőségeit, kapcsolatrendszerén, melyet főként titkos társaságba való tartozásának köszönhetett, ismerte ő az udvar minden irányváltását. Mária Terézia érdemeit is, noha különösképp nem kedvelte. Tudta, hogy bár Selmecbánya nélküle is jelentős lett volna, és azt is, hogy voltaképp az udvar azzal, hogy rátette a kezét a bányára, és elvette a város hajdani függetlenségét, mindezt a pénzszerzés miatt tette, de kétségtelen az iskolafejlesztés inkább költség volt, a diákoknak nyújtott állami és bányajövedelemből átadott támogatás szintén a hasznot csökkentették. Mária Terézia bölcsességéről tanúskodott, hogy az Akadémia alapításának feltételéül szabta, hogy erdészeti képzés is folyjék, így aztán szemben az ókori birodalmakkal, vagy  Anglia rohamos iparosodásával, ahol erdők tűntek el, a kis Selmecbánya és környékének  nagy faigénye  ellenére is megőrizte természeti egyensúlyát, nem csupaszította le a földalatti munka a föld feletti hegyeket. Másfelől azonban a jezsuitákat a királynő nem akarta felszámolni, amíg lehetett húzta az időt, és fia társuralkodása nélkül a szabadkőművesek sosem értek volna célt a jezsuiták megbüntetésében. Mostanra Selmecbányán a jezsuiták helyét a piaristák vették át, és Miklós azt írta a bárónak a levelében, hogy teljes a béke a felekezetek közt, mert a szegény megboldogult líceum igazgatóját még a piaristák is kikísérték a temetőbe.

És most lássuk újfent a lány családját. Melius Fragott felmenői igen csak megszenvedték a vallásüldözést, hugenotta őseiknek Svájcba kellett menekülniük, ő már ott született. Az ősök valószínű rossz szemmel nézték volna a tót lánnyal kötött házasságát, már csak azért is, mert családjában így vége szakadt a protestáns hitnek. A törvények szerint a vegyes házasságokból született gyerekeknek mind katolikus hitben kellett nevelkedniük. Melius nem volt ateista, a szabadkőműves páholy, ahová tartozott nem is tűrt meg hitetleneket. Selmecbányán, a Lengyelországból érkezett „Erényes emberbaráthoz” nevet viselő páholyhoz tartozott, s amikor gyűlésre igyekezett, a feleségének csak azt mondta, megy a zudenbe, mert németül „Zu den Tugendhaften”-nek hívták magukat. Megeskette az asszonyt, hogy senkinek sem árulja el a tagságát, de neki meg kellett őt nyugtatnia, máskülönben azzal vádolta volna, hogy nőhöz jár. A páholyban is elvárás volt, hogy a házastárs tudjon a tagságról és azt ne ellenezze.

Otthon csak akkor tartózkodott szívesen, mikor kedvenc lánya is a háznál volt, aki a hosszabb szünetekkor hazajöhetett a Notre Dame-októl. Szeretett benne gyönyörködni, mert Marica szép is volt és okos is, és tudta, ha fiúnak született volna, éppolyan csavargóvá válik, mint ő maga, azaz rokonlelkek voltak. Marica alig hogy megtanult járni, már figyelni kellett rá, meg ne szökjön. Volt úgy, hogy a katolikus templomtól hozta vissza valaki, addig elment egyedül. Egy másik alkalommal pedig a család óriási ijedtségére lezuhant a kőfal széléről, ami a kert másik végében volt. Melius Fragott egy nagyon szép villában lakott, az új Akadémia parkja mellett. A kerítést úgy kellett befoltozni és megmagasítani, mint a szökős kutyáknál. A kislány 2 métert zuhant és a kulcscsontját törte, de szerencsére nagyobb baja nem történt.

Fragott alig várta, hogy lánya megnőjön, hogy mint igazi vonzó hajadonnal együtt sétálhasson Selmec utcáin. Először azt hitte, kicsi és alacsony marad, de aztán 16 éves korára szép derekú hölgyé vált, a kor divatjának is megfelelt, akkoriban igencsak díjazták a polgárok a karcsú derekakat. A fűző viselése e célból - ki nem akart bányász lányának vagy parasztnak látszani - ajánlatos volt, a fedetlen felsőkar és váll takarása pedig azt jelezte volna, van valami szégyellnivaló soványsága a hajadonnak.

Ahogy így sétált Fragott úr a lányával, azt kérdezte tőle, hogy megy sora nem csak neki, de Pozsonyban a Notre Damok-nál a lutheránus leányoknak? Marica tudta, hogy apja saját vallásának helyzete felől érdeklődik, és meg tudta nyugtatni:

- Nálunk apám, mikor mi katolikusok valaki szentet ünnepelünk, a protestánsoknak engedve van, hogy mással foglalatoskodjanak. Jobb dolguk van nekik, mint nekünk, mert több a szabad foglalkozásuk.

Fragott elcsodálkozott ezen, mert olybá tűnt, mégiscsak van fejlődés a világban, noha a selmeci lutheránus templomra nem volt szabad tornyot építeniük és annak bele kellett simulnia a polgárházakba. Ő maga már szinte felekezeten kívüli volt, a lutheránusoknak mondhatta, hogy a katolikusokhoz jár és fordítva, noha egyiket se tette, mert áhítatoskodás helyett inkább vegytani könyvét írta, javítgatta. Egész életében ezen dolgozott, ami feltétele volt az akadémiai állásának: könyvet kellett adnia a könyvtárnak és a jövő diákságának.  A könyvtárra nagyon vigyáztak, csak a professzorok kezelhették egymást rotálva, és csak a tanárok vagy magas rangú bányatisztviselők használhatták. Diákoknak itt nem volt keresnivalójuk, könyvek helyett csak jegyzeteikből tanulhattak. Ám most, hogy Marica hazajött, Melius a könyvtári beosztását átadta másnak, hogy többet lehessen otthon, és a következőt eszelte ki:

- Gyere el velem vasárnap a lutheránus templomba, anyádnak pedig nem áruljuk el.

Együtt kellett kitalálniuk, mit mondanak, hová mennek, míg az anya Marica testvéreivel a katolikusokhoz megy, addig ők együtt hol vannak. Azt füllentették, hogy az Akadémián Fragott egy kísérletet mutat be néhány középiskolás számára, amolyan hétvégi nyílt napot tart, és erre viszi magával a lányát is.

- A hazugság akkor jó, ha van igazság is benne – mondta Melius a lányának, így tényleg nyílt napot is hirdetett, csak az időpont volt néhány órával későbbi, mint ahogy azt odahaza állították.

A lutheránus templomban aztán megakadt a lányon a szeme Kaplonczy Odorick Miklós diáknak, kinek a líceum növendékeivel együtt kötelező volt az istentiszteleten való részvétel. Minden fiú, amikor csak tehette, lopva odapillantott a lányos sorra, hogy megnézzék maguknak azt, ki nem csak kicsit magasabb volt a többinél, hanem vállát is csupán csak egy áttetsző kendő takarta, szemben a szerényebb protestáns divatot követőkkel. Tudták is a fiúk, hogy ez a lány nem szokott ide járni és ismeretlensége is vonzóvá tette.

A hívek odafigyeltek a prédikációra, mert egy heti témát adott nekik, miről és hogyan beszél a lelkész. A fiúk közül azonban elvétve lehetett volna olyat találni, aki fel tudott volna idézni bármit, részben mert paptanáraikkal amúgy is minden nap találkoztak, a vasárnapok nekik unalmasak voltak, részben pedig az ismeretlen és sugárzó szépségű lány miatt.   

Az istentisztelet után a fiúknak vissza kellett térniük a kollégiumba, aztán a stúdium következett, amikor asztaluknál ülve tanulniuk kellett, és tanulmányi eredményeiktől függően, ki 4-től 5-ig, ki 4-től 6-ig, sőt, a kitűnők akár 8 óráig is kimehettek a városba. Ez alól a rend alól csak az képezhetett kivételt, ha valamilyen nyomós okkal tudtak kikéredzkedni, és mivel tudtak az akadémiai nyílt napról, ezt többen megtették. Ám Miklóson kívül másra használták a lehetőséget, a város aljában lévő kocsmába szöktek. Miklós viszont néhányadmagával a bemutatóra tartott. Itt aztán másodszor is találkozhatott a professzor lányával, és mellé érve minden bátorságát összeszedve azt súgta neki:

- Ha írnék Önnek verset, valamiképp oda adhatnám-e?

A lány rámosolygott, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy ifjak verset írnak hozzá, egyel több vagy kevesebb nem igazán számít. Meg se nézte a fiút, csak azt mondta.

- Ha valamiképp el tudja juttatni, miért ne?

Miklós számára a feladat rögtön háromra nőtt, mert egyrészt írnia kellett egy verset, másrészt el kellett juttatnia a professzor házához úgy, hogy se az apa, se a boszorkány anya ne ellenőrizze a levelet, harmadrészt el kellett érnie, hogy legközelebb Marica személyesen akarja átvenni tőle a verset, már ha egyáltalán akar tőle majd bármit is olvasni.

A felmerülő nehézségeket két barátjával is megosztotta, akik látták a lányt a templomban, egyikük pedig ott volt vele a nyílt napon is, így aztán őszintén drukkoltak, hogy Miklós valamiképp célba érjen. Mindenben tudtak segíteni ötletekkel, csak a versírásban nem. Abban nem vállalták a felelősséget. Végül aztán úgy esett, hogy Miklós lefizetett egy cselédet, hogy ő adja át a verset a szülőket kikerülvén. Jól járt a cseléd, mert Miklós báró lévén nem volt szegény, még ha apja szűken is mérte a zsebpénzét, de  valószínűleg a tragédia után már bánta bármennyit is keresett, hogy a történet részesévé vált, és a bányabírónál kellett részletes vallomást tennie, hogy az utókor is okuljon, de el azért nem ítélték.

A nyár azzal telt – leszámítva a közepét, mikor Miklósnak haza kellett mennie, hogy néhány családi és rokoni kiránduláson részt vegyen, meg hogy apjával egyszer elmenjen Freibergbe -, hogy Miklós egyetlen verset írt Maricának, amely egyre hosszabbra nyúlt és tekergőzött, akár a kígyó. A verset átadta a cselédnek, az pedig a lánynak, és a lány becsületére legyen mondva minden sort elolvasott, megmért, felbecsült, érzékelte a szavak kifinomultsága mögötti gondolatok gazdagságát, s külön értékelte, hogy nem németül, hanem magyarul kapja mindezt.

A versszakokból kibontakozott nem csak a fiú gondolkodása, de szép lassan neve és státusza is. Ahol nem értett valamit a lány, ott levelet írt vissza és rákérdezett a konkrétumokra, így végül nem maradt titokban előtte semmi. Nem csak az, hogy mennyi mindent tud már az ifjú a kőzetekről, jól lehet még nem is hallgótja az Akadémiának, de kibontakozott előtte arisztokrata származása és a család gazdagsága is. Ez utóbbiak viszont inkább elbizonytalanították, mert inkább ütött apjára, mint anyjára, ki a partit megragadni azonnal igyekezett volna, és amint egy alkalommal kiderült, igyekezett is.

Az eset úgy történt, hogy Miklós, mikor a cselédnek át akarta adni a ház előtt a levelet, Fragott professzor épp kilépett a kapun – mert a villa bejárata inkább nevezhető volt kapunak, mint ajtónak, és meglátta e jelenetet.

- Ha a levél Maricát illeti, nekem nincs jogom belenézni – mondta, de kivette a cseléd kezéből a borítékot és zsebre vágta. – Majd alkalmas időben átadom neki, de jöjjön be hozzánk fiatalember.

Miklós bement, kalapját átadta egy cselédnek, és felment a falépcsőn az első emeletre. Itt nem márványlépcső volt, mint náluk, de még hangulatosabbnak is találta. Minden az átgondolt jómódról tanúskodott. Hátul a kertből gyerekkiabálás hallatszott, az első emeleten az asztalnál kötött Marica anyja, egy kis asztal mellett egy fotelban pedig a lány ült és olvasott. Mindkét nő egyszerre pillantott fel, az anya kérdőn, Marica ijedten.

A professzor leültette a fiút, és elbeszélgetett vele, kiféle miféle, Miklósnak pedig nem volt mit tennie, be kellett mutatkoznia, hogy ő Kaplonczay Odorik, igen, annak a bizonyos Kaplonczaynak a fia. A professzor hozzá volt szokva a fiatalemberek zavarához, bizonytalanságához, és akadtak a diákok közt arisztokraták is. Büszke volt arra, hogy amiképp a titkos társaságban, úgy az Akadémián is a tudás és a tehetség számított egyedüli mérceként, sőt, hogy általános elvárás volt, a gyakorlatokon a hallgatók piszkítsák is be a kezüket, még ha bárók sarjai is. A gyakorlat fontosabb volt, mint az ápoltság, hiszen mégiscsak a bányászathoz kellett érteni. A fiút intelligensnek találta, de voltak előítéletei a felső osztályokkal szemben, ezért aztán belefogott az ijesztő gondolatokba.

- Az Akadémia nem olyan ám, mint a líceum. Nekünk tanároknak is megvan kurtítva az idő, hogy ne csak beszéljünk, hanem Önök lássák is a dolgokat. Aki bányászattal fog foglalkozni, magának is ki kell próbálnia a főfelőri munkát, a zúzóknál és a kohóknál iszapolni kell, olvasztómester mellett kell tevékenykedni, másképp a Főkamaragrófi Hivatal nem érvényesíti a diplomát és nem tud elhelyezkedni. A vájároknak és minden munkásnak elégedettnek kell lenniük a későbbi úrral, másképp hiába jó a származás.

Miklós nem sokat értett abból, mivel jár a főfelőri munka, vagy a kohó melletti, de szeme meg sem rebbent. A professzor beszéde átterelődött a tudományra:

- Nem érdekli-e jobban az alkímia, a vegyészet, mint a kőzettan? – kérdezte, mert hogy az alkímia volt a tárgya. - Amúgy van kapcsolat a kettő között, mert a kőzetekből redukcióval lehet kinyerni a fémeket, amiképp azt Ruprecht Antal bizonygatja a földfémek esetében.

A nők csak ültek és hallgattak, Marica figyelte Miklós egyre felszabadultabb viselkedését, ami alighanem apja kedvességének volt betudható, mert hiába voltak rémisztőek a szavai, a szeme barátságosan tekintett az ifjúra.

- Három tanszékünk van és ennek megfelelően három szakosodási lehetőség: vegytan–kohászat, matematika-mechanika és bányamíveléstan. Ez nincs úgy kihegyezve a kőzettanra, mint Freiberg, de azt hiszem, nem kell szégyenkeznünk nekünk sem, bár egy igazi gyűjtemény még hiányzik e tárgyból.

- Jártam apámmal Freibergben, épp néhány hete – felelte Miklós – ő azt gondolja, oda kellene majd jelentkeznem.

- Inkább minket válasszon, volt nálunk pár hónapig Alessandro Volta is. Tudja ki ő?

- Sajnos nem – vallotta be Miklós.

- Vagy a kőzettan miatt mégis inkább Freiberget választaná, miközben nálunk annyi híres ember megfordul?

- Azt hiszem, maradnék – mondta Miklós, de nem nézett Maricára, nehogy tekintete elárulja, maradásának nem a tudomány és a híres emberek itteni forgása az oka.  

Marica viszont mindent értett ebből a beszélgetésből, ám a kétségei ettől nem csökkentek. Olvasott ő már szerelmes elbeszélést, mely arisztokrata és polgárlány közt köttetett, olyan sem akart lenni, mint amilyen anyja apja mellett, kit apja ha csak lehet kerül. Hátha sokkal jobban tette volna az apja, ha magához valót vesz el. Meg aztán ki is néztek már neki egy vőlegényt a szülei, egy rendes katolikus polgárfiút, miért is kéne neki arról ábrándoznia, hogy egy báró ivadék majd őt kívánja nőül?

Anyja azonban e látogatás után, noha a szerelmes versszakokat tartalmazó levelekről nem tudott, valamit csak megérezhetett, és aztán ki is szedte férjéből, hogy miért hívta be az ifjú gimnazistát a házba.

- Mondja uram, miért hívta be? Csak mert erre jár valaki, nem szokása beinvitálni.

- Inkább a kicsikkel foglalkozzál, mert a kíváncsiságod megöl – mondta a professzor. A feleségek magázni, a férjek tegezni szokták a párjukat, ám ez nem jelentette azt, hogy a férfiak lettek volna mindig az erősebbek. Marica apja aztán vallott:

- A bárógyerek a lányunk körül legyeskedik, mikor behívtam magam sem tudtam, kicsoda, miféle szerzet.

- Hát nagyon jó szerzet – felelte az asszony, és Marica minél jobban látta, hogy az anyját magával ragadja a mohóság, annál kevésbé engedett a tanácsainak, hogy miképp bolondítsa magába, hogy legyen a fiúval kedves és hasonlók.

Szerencsére neki vissza kellett mennie Pozsonyba, és Miklósnak is volt még egy éve a líceumban. Marica nem kívánta abbahagyni az iskolát, neki még két éve volt hátra, és ez is valamiféle józanságra késztette. Oly kevés lány tanulhatott, fontosabb volt neki ez mindennél, Miklós pedig felfedezte magának a bölcsészetet, mert bár kiváló tanuló volt, a bölcsészetre eddig csak annyi energiát fordított, amennyire feltétlenül szüksége volt. A bölcsészet felfedezése pedig nem volt más, mint hogy Kazinczyt olvasott, meg nagyobb lelkesedéssel végezte a fordításokat, és nem utolsó sorban olyan új barátokat szerzett, akik fogékonyak voltak a közélet iránt, melyet ez idő tájt leginkább az irodalom és az újságírás jelentett.

Az iskola latin tanára komoly újítást vezetett be, melyekre immár Miklós is fogékonynak mutatkozott. Német és magyar nyelvű napi sajtót hozott be az órákra, és lehetett választani, ki melyikből kíván fordítani, miközben fordítottak, akaratlanul megismerkedtek magával a témával. A tanárnak az összes magyar nyelvű aktuális lapból volt példánya, ami úgy volt lehetséges, hogy rábeszélte kollégáit, ők is rendeljék meg valamelyiket, dobják össze a fizetésükből, mert az iskolának erre nem telt volna. Csak a selmeci evangélikus egyház tartotta el az iskolát, pedig valamikor, még mielőtt I. Lipót üldözni nem kezdte őket, városi fenntartású volt.

 Rát Mátyás Magyar Hírmondóját szerette legjobban Miklós, ebben volt valami Habsburgokkal szembeni nemesi ellenállás, jól lehet a szerző nem volt arisztokrata, vezetékneve végéről a h betűt azért hagyta el, hogy magyarosabb legyen. Az öreg báró aligha nézte jó szemmel ezt a virtust, mert úgy vélte rendesen, civilizáltan csak németül lehet beszélni.

Selmecen is minden németül zajlott, legalábbis a hivatali nyelvezet, de ahogy latin tanáruk Bél Mátyást idézte:

- Egy igazi hungarus latin nyelven ír, beszél szlovákul és magyarul, tudása pedig német.

Na, igen, ilyen volt Bél Mátyás, a pozsonyi evangélikus líceum igazgatója, de azóta sincs utódja. Torz így a hungarus nép.

E szerint még Miklós apja se volt igazi hungarus, mert szlovákul nem tudott. Ezt a három nemzet koncepciót a lutheránusok  támogatták leginkább, akik viszont alig tették ki a Magyarország népességének 8-9%-át. Mégis, hogy ekkora befolyásuk lehetett annak oka, hogy a lutheránusok fektettek elsőként nagy hangsúlyt az ifjúság oktatására, és ők valamiképp az ország északi területére szorultak. A magyar nyelvű lapok így kötődtek a protestantizmushoz, amiképp Szacsvay Sándor Magyar Kurírja is, noha neki a pozsonyi nyomdászok lapkiadási privilégiuma miatt egészen Bécsig kellett mennie, hogy aztán a lap visszakerülhessen ide, a Felvidékre. Bécsben szabadabb volt a lapkiadás. A diákok többsége őt szerette fordítani, mert ironikus volt, rámenős, pikírt és a történetei érdekesek.

- Csak Voltaire-t utánozza – mondta Miklós, de aztán ő is átállt barátai oldalára, mikor lapját, a Magyar Kurírt betiltotta a cenzúra, mert leközölte, mit is mondott XVI. Lajos a francia forradalmi konvent kihallgatásakor. De ez már 1793-ban történt, abban az évben, mikor Miklóst felvették az Akadémiára, és várta, hogy elkezdődjék új élete.

A báró elegendő pénzt küldött, hogy fia lakást találjon. Miklós az Akadémia háta mögötti utcát választotta, egy olyan házat, amiből egy kis tornázással rá lehetett látni a Kálváriára, de ami sokkal fontosabb volt, hogyha kisétált az utca végébe, beláthatott Maricáék portájára. A bérlemény barna padlójú, alacsony belmagasságú ház volt, amit egy bányatiszt adott ki neki, ki úgy döntött átköltözik a másik oldalra, ahol közelebb került a bányához, bár légvonalban így sem lett volna messze, csak hát figyelembe kellett venni a szintkülönbségeket. 

Marica hazatért, pont mikor Miklóst balekké nyilvánították, és különböző beavatási szertartásokon esett át.

- Honnan ezek a szokások? – kérdezte Miklós az elmúlt napok Praeses-étől.

- Azt neked nem mondhatjuk meg – mondta a végzős firma, és Miklósnak Maricától kellett megtudnia, hogy valójában a szabadkőművesektől vettek át ötleteket azok a végzősök, akik másik lábukkal már felvételt nyertek, és „inasok” lettek a selmeci páholyban.

Miklós az ő utcájában találkozott a lánnyal, ott, ahonnan ráláttak az udvarukra. Marica ragaszkodott ehhez a helyhez. Miklós ment volna a házukhoz is látogatóba, de a lány nem akarta. És nem azért, hogy Miklós ne tartsa be a két lépés távolságot e romantikus találkahelyen, mert megtartotta így is, hogy nem a házukban volt, és nem volt kísérője. A lány egyszerűen csak nem akarta, hogy Miklós a családjuk életévé váljon.

Miklósban a benne égő vágy nem volt erősebb, mint a neveltetése, és így nem közeledett. Érezte, hogy a lány rendkívüli, mert látta, milyen önálló, milyen vakmerő, s mi sem bizonyította ezt jobban, mint ezek az esti találkozások. Miklós átadta neki a verseit, beszélgettek mindenféléről, aztán hazamentek, éjszaka pedig egyikőjük sem aludt, hanem a másikra gondolt.

- Meghódítottad-e már az alkimista professzor lányát? – ugratták a többiek, mire Miklós mindig azt felelte, hogy „rajta vagyok”, de nem árulta el éjszakai találkozóikat és azt sem, hogy milyen tehetetlen, mert kinevették volna. Egy ízben halasztott csak el egy olyan találkozót, melyet Marica kezdeményezett és ez épp az a nap volt, mikor kiderült, Szacsvay Sándortól elveszik a Magyar Kurírt.

- Szacsvay jozefinista volt, és mi mást jelent az ő elhallgattatása, minthogy vége a jozefinizmusnak. Titeket lutheránusokat megint üldözhetnek.

- Talán ilyesmi nem következik mégse – mondta Miklós.

- Lehet, de arra számíthatunk, hogy nem lesz már az a pezsgés, mint eddig, nem ismerjük meg a történéseket, csak a hazug propaganda jut el hozzánk.

- Azért álljunk csak meg egy pillanatra – mondta Miklós – én elismerem Szacsvay erényeit, bár a stílusa nem az enyém, de mégis hogy van az, hogy szerinte mindig követni kell az uralkodó törvényeit, és azt ellenőrizni, hogy jól tartják-e be? Mi van, ha épp az uralkodóval van a baj? Miért mond még most is ilyeneket, miután elhallgattatták? Mikor hazudik és ravaszkodik, amikor hízeleg a hatalomnak, vagy amikor a sorok közt kifigurázza azt?

A többiek nem tudtak erre a kérdésre válaszolni, mert valóban nem mindegy, hogy valaki egy felvilágosult uralkodó mögé sorakozik fel, vagy azt állítja, minden hatalom mögé fel kell sorakozni. Aztán egyikük azt mondta:

- Lehet, hogy Szacsvay ravaszkodik. De hátha egy újságírónak saját Istene van, és ezért teszi?   - A gondolataitól megtáltosodó fiú nagyot kortyolt a söréből, és folytatta:

- A Hadi és Más Nevezetes Történetek lapot ismeritek, ugye? Úgy altatta el a cenzúrát, hogy elhitette, csak a törökellenes harcokról ír. Aztán mit olvashattunk benne?

- Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát – mondta egy másik fiú, aki szintén balek volt, és aki szintén a líceum végzettjeként ugyanannál a tanárnál készítette latin fordításait, mint Miklós. De volt közöttük ezen az estén egy olyan is, aki nem gimnáziumban végzett és a felzárkóztatását a bányapénztár fizette a piaristáknak, hogy a kellő humán műveltséggel tudjon majd bekapcsolódni. Ez a rendszer még Mária Terézia idejében alakult ki, csak akkor még a jezsuiták segítették a felzárkózást, amiképp a különböző ösztöndíjak, versenyek és szakmai utak finanszírozásának is mind megvolt a kialakult módja. Vagy ott volt a munkásvédelem, a védőfelszerelés, a baleset és öregség esetén a segélyezési rendszer, vagy az, hogy a felvett munkásoknak szerződésüket a bányahatóságnál kellett megkötni, amely vigyázott arra, hogy ez a szerződés emberséges legyen. Selmecbányát így voltaképp a Habsburg adminisztráció tette élhetővé és naggyá.

- Kazinczy a következőket írja napjainkról – próbálta idézni az a fiú, akit a szakesten és a balekok avatóján elnöknek választottak, és már a gyakorlati idejét töltötte. Neki az Akadémiára már be se kellett járnia: „az embernek elmegy a kedve mai újságokat olvasni.” Valami ilyesmit mond, ami nyilván nem másra, mint a cenzúra visszaerősödésére utal. Szeressük hát a Habsburgokat? Vagy épp ők az okai minden elsivárosodásnak? II. József elkezdte a központosítást, csak arra nem gondolt, hogy az önállóságunktól való megfosztást egy Ferenc már másra fogja használni.

- A következő lépés a szabadkőművesek üldözése lesz, majd meglátjátok – mondta a német fiú.

- Pedig szerintem itt minden tanárunk szabadkőműves – válaszolta az elnök sokat sejtetve és ő is áttért a németre. Miklós pedig az apjára gondolt, a báróra, aki nemrég tért haza Budáról a Ferenc király által összehívott országgyűlésről. Ő is valami olyasmit mondott, hogy szerinte itt nemesi lázadás lesz[1]

- De a magyar nyelvet nem üldözik, mint ahogy II. József csak a németet tűrte – tette hozzá a német diák. A társalgás továbbra is két nyelven folyt, csak a szlovákra nem volt szükség, mert nem is volt köztük egy szlovák sem, és ők sem igen beszélték a bányászok nyelvét, csak néhány szót, noha a végzősök már igyekeztek, hogy a bányászok elfogadják őket.

- No, de mi van a Hadi és mit tudjuk mi havilappal, melyet felemlegettél? Régen nem láttam már belőle egy példányt sem? – kérdezte.   

- Hadi és Más Nevezetes Történetek – pontosított a téma gazdája – Nem vesztettél sokat azzal, hogy nem láttad. Forradalom ellenes hangvételű állami lap lett belőle. Talán még a kassai Magyar Museumot érdemes forgatni. Igen ritkán jelenik meg, de abba ír Kazinczy meg Batsányi.

- Sőt – vette át a szót az elnök titokzatosan, és ha eddig nem, hát most már mindenki rájöhetett, hogy őt is felvették az Erényes Emberbarátok közé -, Kazinczy új havilapjának a neve Orpheus, ami tulajdonképpen a beavatott neve is.

Miklós, hogy lecsendesítse Marica haragját, amiért „bandázni” ment ahelyett, hogy vele találkozna a szokott helyükön, újabb verssorokat költött. Nem volt már ez divat ekkor, a nőkért rajongani nem illett, elnézésükért esedezni pedig végképp nem. A báró fiának amiatt is aggódnia kellett, hogy Marica e sorokat ne mutassa meg senkinek. S amikor ezt megemlítette Marica dühe még nagyobbá vált.

- Megsemmisítem őket, hogy megnyugodj – mondta, de Miklós úgy érzete, szörnyen félreértették őt, mert mit számít, hogy kikerül-e illetéktelen kezekbe ahhoz képest, ha megsemmisíti, mert akkor tulajdonképp őt, Miklóst semmisíti meg.

Újabb strófák születtek, melyek ezt a fájdalmát magyarázták, és Marica könnyek közt olvasta, hitt is nekik meg nem is.

Amikor utoljára találkoztak egy új helyszínre hívta Miklós Maricát, a Kálváriára. A dolog úgy esett, hogy egy fordulónál Miklós megállt. Meg akarta kérdezni, hogy a lány szereti-e őt, de nem jött ki hang a torkán. Csak mélyen a szemébe nézett, és azok a szemek nem válaszoltak. Marica együttérző sajnálattal tekintett rá, az elutasítás olyan együttérzésével, ami a másik lelkébe való belelátásból fakad. De ami ez után történt, arra ő sem számított. Ekkor Miklós átölelte a derekát, és vele a mélybe vetette magát. Másnap találták meg őket szörnyethalva, egymást átölelve.

A befejezés itt olvasható.



[1] A Martinovics-összeesküvésre utalunk itt. 


Értékelés

Hogyan működik?
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:  
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:  
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:  
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:  
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:  
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:  

Hozzászólások

Jelentkezz be , hogy hozzászólhass!