Első történet

Az ifjakból álló társaság hangos óbégatását elnéző türelemmel viselte a város. Kicsit hangosabbak voltak a szokottnál, ami nem volt véletlen, mert az egyetemi ballagáson már túl voltak, és az éjszaka közepén az ivászat után most kifejezetten feltűnősködni akartak, a városnak csinálták a műsort, a színházat.   

- Éljetek végzősök boldogul – üvöltötte valamelyikük.

- Valete! – kiabálták rá a többiek.

Az elől lévők bányászlámpáikat himbálták.  Végig kellett menni a fő utcán, egészen a város széléiig. Meghatározott dalokat kellett énekelni, aztán mikor kiértek át kellett lépniük a végzősöknek a városhatárt. Az Akadémiát idén kezdő, úgynevezett balekoknak a felelőssége volt, hogy aztán a részegek hazakerüljenek.

- Te balek vagy és nem ihatsz – mordult egy kezdő hallgatóra egy idősebb, és el is csodálkozott a pofátlanságán, hogy miért nyúlkál a cserépkorsója után. Menet közben ki-ki löttyent belőle a sör, noha már csak az alján volt. Akiket elől terelgettek, a végzős firmák, hozzá képest csontrészegek voltak, de persze a pofátlan balek tőlük azért nem mert volna innivalót szerezni. Épp ezen készült felháborodni még jobban a sértett, amikor a menet hirtelen feltorlódott, az elején valami vita támadt. Mirkóczki Árpádról kezdtek vitatkozni, aki szintén alig állt a lábán.

- Árpádot nem kell kiraknunk a városból – mondta egyikük - ő már nem firma, ő már tanár.

- De végzős is – mondta másikuk, tehát ki kell.

A szerepek mostanra szétestek, nem a Contra punkt vetette fel az Árpáddal kapcsolatos problémát.

- Vocem preco – kért szót valamelyikük, és anélkül, hogy az elnök „habeas”-szal engedélyt adott volna neki, már kezdte sorolni is az érveit. A megállás miatt Árpád mellett egy végzős - egy firma - hányt egyet, aztán lecsúszott a fal mellé és leült.

- Gyorsan egy Fuhrwerk-öt – kiabálta a legutóbbi szakestélyen Fuchsmajornak megválasztott diák, akinek a dolga az volt, hogy amikor csak tudja, cseszegesse az első éveseket. Azonnal elő is került egy balek egy talicskával.  

- Told ki őt, azután hazaviheted – adták ki a baleknak az utasítást.

Az elnök, akit a többiek Praeses-nek szólítottak nem ért rá foglalkozni a rosszul levő végzőssel, mert fontosabb dolgot kellett megoldania. Arra gondolt, hogy valójában Mirkóczki Árpádnak kellett volna elnökösködnie, és akkor most azt csinálhatna, amit akar, s nem neki kéne eldönteni mi legyen. De fűtötte is a becsvágy, hogy kitaláljon valamilyen frappáns megoldást.

- Menjünk a Fritzhez – mondta, és a menet megfordult, visszaindult a Fritz-házhoz, amely a város közepén volt.

- Intonálj nekünk – adta ki a Major domus a Cantus praeses-nek a parancsot, s mondhatta volna azt is, hogy énekelj, de tartották magukat a hagyományokhoz. Noha minden mozdulatuknak, akár csak öltözetüknek volt egy jelmezszerű atavisztikussága, a hétköznapokon egymást nem utasítgatták, most mégis ilyen szavakat kellett használniuk. A Cantus preases feltartotta a piros szalagos botját és rázendített. Erős hangja volt, de nem talált el minden hangot, ahogy azonban a többiek csatlakoztak hozzá, Árpád számára elviselhetőbbé váltak a hamis hangok. Ő is részeg volt, ő is énekelt.

A Fritz-ház könyvtárában Árpád a diákok részlegét irányította. Diák nem vihetett ki könyvet, és az ő dolga volt az is, hogy a nyitvatartási időszakot felügyelje. Pénzt nem kapott érte, de az oktatásért már járt neki fizetés, hiszen rendes tanársegédnek számított.     

Árpádnak nem volt ínyére, hogy az éjszaka kellős közepén ki kell nyitnia a könyvtárat, tán még valami kár keletkezik, aggódott, és még kevésbé volt ínyére, hogy a lábánál fogva fejjel lefelé kilógatták az ablakon, de mivel vigyáztak rá, nem ejtették le, sikerült megoldani a mesebeli feladatot, hogy ki is rakják őt a városból, meg ne is. Az este hátralevő részében még vonulgattak, ahogy kell, az egyik városkapunál a balekok szimbolikusan kirugdalták a firmákat. Már hajnalodott, mire a lakók végre visszakapták nyugalmukat.

- Azt hiszik, övék itt minden – mondta az ablakát bezáró asszony tótul a férjének, mire az azt válaszolta, hogy mert az övék.

- Láttam egy hirdetést, ahol három nyelven tudó inast keresnek – mondta a férj és az asszony elé tolta a lapot. Azt dörmögte, hogy épp ideje volna, hogy a fiúk pénzt keressen:

"Fűszer- és festékkereskedésünkbe 13-15 éves magyarul, németül és tótul tudó, némi középiskolai képzettséggel bíró tanulót keresünk, özv. Sommerné."

 Az asszony kivágta a lapból a hirdetést és elrakta. A férfi sose tudta, hová rakosgatja a felesége a fontos kivágásait. 

Árpád korán reggel bement a könyvtárba, hogy eltüntesse a nyomokat még azelőtt, mielőtt valamelyik professzor megláthatná a randalírozás maradványait. Az éjszaka még abban a hitben volt, hogy nem csak ő úszta meg, de tulajdonképpen a könyvtár is, ám a termet rosszabb állapotban találta, mint ahogy az este emlékezetében maradt.  Tán mondhatta volna, hogy nem tudja, hol a kulcs, de akkor megszerezték volna az Akadémia gondnokától. Tán próbálkozhatott volna azzal, hogy kerek-perec megmondja, a Fritz-házba nem mehetnek, de akkor megkeserítik az életét, kiközösítik és kiutálják. Ehhez képest, hogy reggel felborított asztalokat, néhány összetört korsót és büdös sörszagot talált, igazán nem tűnt nagy árnak. A könyvekben nem esett kár, kitakarítani pedig ki lehetett.

Árpád első óráin így is furcsa hangulatot érzékelt. A diákok egyik része arra figyelt, amit magyarázott, a másik részéhez viszont mintha nem akaródzott volna eljutni, amit mond. Később aztán, ahogy megszokták, enyhült az ellenségeskedés, miután pedig kilógatták őt a könyvtár ablakán, végképp meg is szűnt. Mint utóbb megtudta, egy másik tanár kritizálta őt, mondván, hogyha meg is van az abszolutóriuma, de nincs még túl a gyakorlatokon, nincs még meg az államvizsgája sem. Árpád ennek ellenére az általános és elemi vegytani tanszéken már laboránsi munkát végezhetett, többször rábízták a teljes gyakorlati óra megtartását, ösztöndíját egy tanársegédi fizetésig emelték, sőt, az idős, de még mindig jó erőben lévő Schenek István professzor maga mutatta meg neki, miképp alakította ki az Akadémia épületében a modern világítást. Ehhez arra volt szükség, hogy kitűnően feleljen nála a Schenek-Farbaky-féle kénsavas ólomakkumulátor elméletéből.

- Nekünk kellett megcsinálni Farbaky tanár úrral, mert a gázvilágítás büdös és a fényereje sem elég. Így összefogott a géptani tanszék és a miénk, megcsináltuk saját magunknak a dinamó meghajtását, ami pedig feltölti az általam készített akkumulátort. Ha Amerikában lennénk, vagy csak Temesváron, akkor egyszerűbb megoldás is akadna, de nekünk csak az Akadémiánk van – magyarázta Schenek az okokat, mikor körbevezette Árpádot az úgynevezett Erőtelepen. 

Az Akadémia és a hozzá tartozó épületek - melyeket az egyetem tanárai laktak -, esténként fényárban úsztak, mintha az itt élők Selmecen belül egy külön kiválasztott kasztot alkotnának, mintha egy hajszállal közelebb lennének a mennyországhoz. Az egyetemhez legközelebb eső, a park aljában lévő villanyvilágításos, és fürdőszobás emeletes villában, a 40 éves Kőrös László erdőmérnök és egyetemi tanár lakott a családjával. Árpád a park fölött, az Akadémia háta mögötti hegyoldal párhuzamos utcájában bérelt magának házat. Sötétbarna hajópadlós és alacsony gerendás lakás volt ez, mióta fizetést kapott megengedhette magának. Ablakai olyanok voltak akár a lőrések, és be kellett hajolnia, hogy balra kinézve ráláthasson a Kálváriára. A városnak még egy irigylésre méltó és kiemelt státusú utcája volt, a Fő utca, ahol - még mielőtt az Akadémia épületét Mária Terézia felépítette volna, - a reneszánsz polgárházak sok híres tudósnak adtak otthont. Itt élt Poda tanár úr lányával, Mária kisasszonnyal, kibe Árpád szerelmes volt.

Máriát akkor látta először, amikor a lány bejött az egyetemre az apjához megbeszélni vele valamit. Árpád annyit hallott ebből, hogy a gimnáziumi ballagásról beszéltek, a lány végzős volt. Így aztán a ballagás napján úgy tett, mintha neki is volna ott egy ismerőse, miközben azért ment oda, hogy Máriát lássa, sőt, hogy egy alkalmas pillanatban elárulja neki, hogy miatta van ott. Közös ismerős, ki bemutatta volna őket egymásnak lett volna az illem szerint való, így elég merész udvarlásnak számított ez az ismerkedés.

Fiatalabb korban lassabban megy az idő, és kevesebb idő alatt jóval több dolog történik, így az ami csak néhány hónap volt az ismerkedéstől az első csókig, Árpádnak és Máriának igen hosszú és eseményekben gazdag időszaknak tűnt.  Ez alatt Árpád nem csak kiemelt diákká, majd előrehozott tanársegéddé vált, de a könyvtárban rengeteg ideje maradt arra is, hogy Máriára gondoljon, majd hosszú verssorokba szedje érzéseit.

Ezalatt Mária végre kiélhette nyughatatlan természetét. Kiszabadulván a leánynevelő intézetből, hol Pozsonyba, hol Budapestre utazott, majd Bécs következett, és vágyai már vitték volna tovább a Monarchia határain túlra, miközben Árpád szerint a Monarchia is olyan változatos tájakkal és népekkel volt megáldva, hogy egy élet is kevés lett volna bejárni. De Mária lehetőségei, lengyel apja révén és apja tudományos tevékenysége okán, határtalanok voltak. Árpádnak viszont Selmecbánya volt a világ közepe, hiszen ha nem is volt már a tudomány centruma, azért csak fejlettebb oktatás folyt már itt, mint az induláskor, még ha az Erdészeti és Bányászati Akadémia alapításának időszakát oly szívesen is méltatták különböző rendezvényeken. A hőskorszakok még ha valóban kiemelkedők is, mégiscsak kevesebbek, mint az utódok teljesítményei, mikor az intézmény már kibontakozik, és nem szűkölködik. Ha csak a könyvtár növekedését nézzük, az a tudás, ami ekkor már elérhető volt mindenki számára, összehasonlíthatatlanul több volt a kezdeteknél, mikor a professzorok rendelkezésére is csak akkor álltak könyvek, ha megírták maguknak. Ezzel szemben Mária Selmecbányát lassan, de biztosan sorvadásnak induló kicsi városkának látta, ahol a magyarok szemellenzővel járnak, és nem veszik észre, hogy 900 magyar férfire esik 5000 tót férfi, sőt a népszámlálás adatai szerint az asszonyok aránya még inkább a tótok felé billen, aminek a magyarázata az lehetett, hogy a tanulatlanok nem is akarták magukat magyarnak vallani. Ezzel szemben a Selmeczbányai Híradó vezércikke azon háborgott, hogy merjék magukat többen magyarnak vallani, hiszen biztosan azok.

Nézd csak, mutatta a cikket Mária a fiatal tanársegédnek a könyvtárban, mert Árpád miatt gyakrabban látogatott ide:

„Számos he­lyen magasabb rangú köztisztviselők, törvényszéki bírák stb. tótot vagy mást írtak be a korábbi népszámlálás rovatba, holott sem írásban, sem szóban nem tudták már azt, — köztük olyanok is, kik elemi iskolás koruk óta szakadatlanul magyar nyelven nyerték kiképeztetésüket, magyar családi körben nevelésü­ket, s csak azt az egy kapcsot vélik fennállónak köztük s a tót vagy más nyelv anyanyelvisége között, hogy csecsemőkorukban tán tótul da­dogtatta meg a Marka…”

- És – kérdezte Árpád – nincs igaza a tollforgatónak?

Mária szemei villogtak a felháborodástól:

- Hatszoros a népességarány itt, a városban, itt, a tudomány világában, itt, ahol a közigazgatást mi adjuk. Milyen lehet akkor a vidék? És akkor mi sírunk, hogyha valaki ennek ellenére meri vállalni alacsonyabb származását? És akkor csodálkozunk azon, hogy néha megcsillantja magát a mélyben a magyargyűlölet?

Árpád elcsodálkozott Mária szavain, mert ő semmilyen gyűlöletet nem érzett, viszont azt látta, hogy Máriában az igazságérzet átcsap akár ebbe is.

- Nem bírom a hatalommal való visszaélést, apám szabadelvűnek nevelt –mondta, és már el is utazott Budapestre, Pozsonyba vagy tán Bécsbe is.

Árpád pedig amíg nem láthatta, beleírta a szerelmes költeményébe Mária szabadelvűségét és igazságszeretetét. Tán még a tótok nehézségeire is jobban odafigyelt, mint korábban. De amilyen bátor volt a lány a világ megítélésében, s alighanem apja szabadkőművességének értékeit fogta saját gondolataiba, olyan bizonytalan volt a szerelemben. Sok verssorába került Árpádnak az első csók, aztán még többe, hogy Mária este kiszökjön otthonról és felmásszon az Akadémia mögé, de a lakásába sose jött be. Azon a helyen találkoztak, ahonnan be lehetett látni a várost, és ami tulajdonképp Árpád utcácskája volt. Itt csókolóztak, s aztán beszélgettek hosszasan.

- Jó volna ide egy pad – mondta Árpád, persze jó volt nekik az a pléd is, amit ő hozott ki magával. Ilyen későn már nem sétált erre senki, a bányászok élete igen kiszámítható volt, ők már visszahúzódtak, a kocsmázó diákság pedig a völgyben és annak másik oldalán boldogította a lakókat. Az ő helyükről látni lehetett mindent, csak a város kivezető útjait nem fogta be a panoráma, ahol a legnagyobb duhajkodás folyt. Szerettek itt, a világ tetején üldögélni.  

Mária Árpád kérésére jött volna többször is e találkahelyre, de rémesen félt, mikor kimászott a házuk ablakán a hátsó udvaron, aztán mivel a Fő utcára kimenni nem lett volna okos dolog, hátul kellett feltornáznia magát az ösvényig, melyen aztán már biztonsággal elindulhatott. Nem is elsősorban a leleplezéstől félt, hanem magától a mászástól, ami a helyi kecskéknek is kihívás lett volna. Egyszerre volt tériszonya és bezártságtól való félelme. Egyik sem volt szerencsés egy magaslatokkal teletűzdelt bányavárosban, ahol vagy a föld alatt tevékenykedtek az emberek, vagy a magasban kellett odafigyelniük különösen telenként, meg ne csússzanak.

Mikor Mária az esti találkozóra nemet mondott, a barátok pedig hívták kocsmázni Árpádot, hát jobb híján velük ment, a magára kiszabott kötelező napi verssorokat már amúgy is megírta délután.  Velük tartott Kőrös László tanár úr is, kit gyakran láttak együtt Farbakyval, és ez mutatta, hogy komoly változások történnek a tanár-diák kapcsolati láncban. A középiskolákkal szemben itt az egyetemen a tanárok barátkozni kezdtek a diákokkal, így a korábbi ellenségeskedés sokat enyhült. A tanárok a szakestekre is mindig hivatalosak voltak, de arra, ha el is jöttek, a részegségbe csapó mulatozás előtt rendszerint távoztak.

Kőrös tanár úr Darwin elméleteit vitatta meg velük. Bár elfogadhatónak tartotta, hogy a majmoktól származunk, de véleménye szerint cselekedeteinket nem pusztán az öröm keresése és a fájdalom kerülése élteti, mert ha mindig csak az örömöt keresnénk, sose fejlődnénk. Úgy vélte értékeket és eszméket is követünk, és ezek még inkább irányítanak bennünket, mint az ösztönös vágyak vagy a túlélés. Elég meggyőzően érvelt, így a jelen lévő diákság és köztük Árpád is elfogadta Darwin-kritikáját, noha Darwin nagy népszerűségnek örvendett a szabadon gondolkodó fiatalság körében.

Egy másik alkalommal, mikor csak hárman voltak, barátja és egy középiskolát épp befejező az egyetemet épp csak elkezdő új hallgató, Árpád bedobta a nemzetiségi témát, mire barátja, ki hozzá hasonlóan már szintén a gyakorlati két évet nyúzta, de vele ellentétben az aláírásért ő becsülettel végezte a kétkezi munkát lenn a mélyben, azt mondta:

- A város nem születések útján, hanem bevándorlás miatt szaporodik és a környékbeli falvakból jönnek a legtöbben.

- Sok itt a fiatal leány, miattuk jönnek ide a diákok – poénkodott az úgynevezett balek, aki megtiszteltetésnek vette, hogy egy végzőssel és egy tanársegéd úrral ihat, a kíváncsiság pedig akkora volt benne, hogy nem tudta visszatartani azt a kérdését, ami már jó ideje motoszkált benne:

- Árpád, nem lesz neked bajod abból, ha nem jársz le az aknába?

- Majd lemegyek én is, de a mi tanszékünk kis kémcsövekkel dolgozik, azok pedig fenn vannak a polcokon. Odalenn nem kell kémikusnak lenni.

A kortárs barát az építészetre szakosodott, ráadásul az apja képviselő is volt, így mindig tudta mit kéne csinálni, mik a legfontosabb teendői a városnak.

- Az áram – tippelt Árpád -, hogy másutt is legyen villany.

- Nem talált – mondta a barát.

- Az egészségügyi helyzet – tippelt megint.

- Jó irányban keresgélsz, az valóban siralmas, de vajon miért olyan sok a beteg?

- Nem tudom – vallotta be Árpád, de a barát egy darabig még nem adta meg a választ.

- Amire büszkék vagyunk, az oktatás, az sem elegendő. Az elemi fiúiskola szűk, és versenyben állunk Aszóddal, hogy egy belvárosi leányiskola is épüljön. Mindenki tudja, hogy az evangélikusok itt kéne, hogy okosítsák azt a sok leányt, de a Podmaniczkyak Aszódot támogatják, és sajnos pénzzel is. Ám a legfontosabb feladat nem a kórház vagy az iskola, hanem a városi vízvezeték volna.

- Ez édesapád kedvenc témája, mert mérnökként ért ehhez – legyintett Árpád.

Kissé ütemtelenül szólalt meg a fiatalabb:

- Azt tudjátok, hogy a mi diplománkba már a „mérnök” megjelölést teszik hozzá a szakirányunkhoz? Az igazgató bejött az előadásunkra és ezt hirdette ki. Felmenő rendszerben.

- Még egy ok, hogy lecsússzunk hozzátok – mondta a barát, s közben érkeztek mások is, már jobb hangulatban, ezért a vízvezeték kérdésére egy későbbi alkalommal tértek vissza.

Árpád barátjának apja a képviselői ülésen több oldalról ecsetelte, hogy a vezetékes tiszta víz miért javítana jelentősen az életminőségen. A gazdagabbak akár a lakásaikba is bevezethetnék és a költségekhez ilyen mód hozzá is járulhatnának. Csökkennének a hurutos bélbetegségek, ha pedig dréneznének és betontározókat építenének, a szárazabb időszakban is volna elég víz. Az évközi csapadék és a földben megszűrt víz így összegyűjthető volna, érvelgetett a képviselő. Az ellenzőket megnyugtatta, hogy a tapasztalatok jók, a rendszer tartósan működőképes. A terveit bemutatta, mire a költségvetés miatt kezdtek aggódni a városvezetők. Erre aztán költségvetést is készített, végezetül pedig kitért arra, hogy a Budapestről és máshonnan a jó levegő miatt Selmecbányára érkezők számára nem lesz vonzó ez a hely, ha nem tudják garantálni nekik a tiszta ivóvizet.

Amikor Árpád szabadidejében épp nem Mária után epekedett, barátja révén értesült mindenről, ami a várossal történt.

- Apám szerint – magyarázta a barát – a bányák már nem adnak elegendő jövedelmet, ellenben a város összes pénzét arra fordítjuk, hogy még mélyebbre hatoljunk, még újabb gépeket szerezzünk be, mert futunk a dicső múlt után. Így viszont csődbe fogunk jutni. Azt kéne elérni, hogy a bánya önfenntartó legyen, és ne vigye a pénzt. Közben a lakosság növekszik, a vízellátását meg kéne oldani. A természetes forrásokkal kellene a drénes vizet egyesíteni és begyűjteni a csapadékot a Paradicsomhegyről, a Tepli–patakról, az Ottergrund-tóról és a Sobó-hegyről. Víztározót kell építeni és egy zárt rendszerű vezetékezést.

Árpád nem tudott hozzászólni a kérdéshez, az akkumulátorok technikai felépítése volt az, amihez gépészeti, és építészeti vonalon még a leginkább értett, noha persze ő is levizsgázott már olyan tárgyakból, mint kohászat, statika, géptan, de az Akadémián a felsőbb évesek már szakosodhattak és tudásuk is alaposan elvált egymástól. Amúgy sem tudott odafigyelni barátja városfejlesztő fejtegetéseire, mert más dolog gyötörte, Mária. S mivel nem szerette magába fojtani bánatát, egy korsó sör mellett jól esett hangosan gondolkodni.

- De hát mit akarsz te tulajdonképpen Máriától? – Kérdezte a barát. Írogatod neki a költeményedet, ez szép, de miért teszed? Vannak vele terveid?

- Vele nem lehetnek az embernek tervei – mondta Árpád – Vele csak jelened lehet, mikor ott van melletted, már ha el tudod érni, hogy tartósan ott legyen melletted.

- Ugyan, mondta a barát – meglásd, valaki feleségül fogja venni, és ha te nem igyekszel, igyekszik majd más. A kis ösztöndíjamra nekem nincs mire nősüljek, de te nem állsz rosszul. Ha a szüleid szegények is, neked ott lesz a könyvtárosi állásod, meg a tanársegédi is jól alakul. Szép kis egyetemi karriert futhatsz be, és Selmecen ez a legtöbb, amit elérhet az ember. Selmecbányát az Akadémia teszi azzá, ami. Veled szemben belőlem legjobb esetben bányatiszt lesz, és a bányászok munkáját fogom felügyelni, vagy a szállításokat fogom hivatalnokként szervezi. Az én életem koránt sem lesz olyan izgalmas, mint a tiéd.

- Vagy képviselő leszel, mint apád – mondta Árpád, majd folytatta:

- Egyébként Máriának az kevés, hogy belőlem selmeci tudós lesz.

- Honnan tudod? – vetette ellen a barát – Megkérdezted tőle?

- Igazad van, ha előkerül, megkérdezem.

Ám amikor Mária előkerült, és félelmét legyőzve kimászott Árpád kedvéért az ablakon, hogy aztán a hegyoldalban szerelmes helyükön összeölelkezzenek, nem kérdezte meg még se. A lány ölelése Árpád minden sejtjét átjárta. Csak amit így érzett belőle, az alakját, a bőrét, már az is sok volt neki. Nem mert és nem is tudott intimebb helyekhez érni, csak a derekát, a vállát, az arcát merte megsimogatni, ha a mezítelen felkarját érintette is már úgy érezte túl nagy hatalommal bír fölötte a lány, amit nem volna szabad engednie.

- Gyere be velem a házba – kérlelte, de az nemet intett, amit előre sejtett is, de azért meg kellett kérdeznie. Hogy miért is? Valószínű azért, mert ebben a helyzetben mindenki ezt kérdezte volna, és voltaképp nem is ő kérlelte a lányt, hanem az a mindenki.

Árpádnak viszont voltak más útjai. Nem csak pokrócot hozott magával a házból, hanem egy gyertyát is, meg a legújabb versszakokat is.

- A fényt meg fogják látni – mondta aggódva Mária – inkább add ide, amiket írtál, majd otthon elolvasom.

Árpád engedett, nem erőltette a felolvasást, mert valóban nagy volt a kockázata annak, hogy a gyertyafény nem csak a rovarokat vonzza oda, hanem a kíváncsi tekinteteket is.

- Előbb-utóbb le fogunk bukni – mondta Árpád -, mire a lány halk kis kacajt hallatott, mintha ez izgalmas dolog volna, de a következő pillanatban már azt kérdezte:

- De ugye nem árultad el senkinek, hogy te meg én…

- Nem, senkinek – hazudta Árpád, mert meg volt róla győződve, hogyha megmondja, hogy számos barátja tudja, hogy egy végeláthatatlan verset ír, és hogy ő, Mária a múzsája, akkor ez a múzsa megharagszik, és abban a pillanatban nyoma vész. De persze azt is látta, hogy az a gyávaság, amivel kerülgeti Máriát, akit sikerül felcsalnia az utcájába, ám nem sikerül becsalogatnia az ágyába, szintén ráunhat. S minden alternatíva közül a legveszélyesebb épp az volna, ha a törvényes utat választaná, mert valahol biztosan érezte, hogy Mária nem akar férjhez menni és ezzel ijesztené el magától a leggyorsabban.

Mit tehetett volna? Ügyetlenül mesélt az egyetemi dolgokról.

- Legutóbb felemlegetted a népszámlálás realitását – kezdte –, s azzal szemben a magyar szerkesztők tudatlanságát. Az egyetemi életben is van valami tompultság, valami enerváltság. Igaz, van néhány oktató, aki közvetlen a diákokkal, de a többség változatlanul lekezeli őket, a diákokból mégis kiveszett a lázadás, hiába a rendszeres szerdai és szombati összejövetelek. Nincs már meg bennük "a mindenki egyért, egy mindenkiért" összetartás, noha a nemzetiségi alapon feltöredezett hallgatói köröknek megint egyetlen burschenschaftba kell szerveződniük, ami ha valakinek nem tetszik, mert mondjuk német hagyomány, azt kiközösítik. Az állam egy évtizede támogatja az egységes selmeci diákszervezetet, és úgy látszik, a mostani diákvezetők tudják garantálni a rendet, és megvásárolhatók. Szerencse fel, Erdész üdv, különböző szalagok, minden szimbólum jelent valamit, minden nóta erősen cenzúrázva, nemzeti színek, selyemfonalak, bányász- és erdész-címerek, mindenre rátelepedett a Monarchia álságossága. Legalább a valentálásban volt egy kis eredetiség, hogy kilógattak fejjel lefelé a könyvtár ablakából.

- Ne is említsd – felelte Mária – az látod, nagy marhaság volt, amiképp az üvöltős hétfői és szerdai vad ivászataitok is visszataszítók.

- Vannak lányok, akiknek tetszik – vetette ellen Árpád, de úgy tűnt nem Mária az.

- Viszont – folytatta a lány – amiket mondasz arról, hogy egy fedő van ezeken az ifjúsági szervezeteken, hagyományról beszéltek, miközben nem tudjátok az eredetet, és a hatalomba is minden belesimul, hát ez az. Ez az, ami engem itt fojtogat.   

Árpád Máriának búcsúzóul odaadta, a legutoljára írt versszakokat.

- Még ma el fogom olvasni, súgta a lány és egy gyors csókot váltottak, csak éppen hogy, mintha mindkettejüknek igen sietős dolga volna. Árpád ezúttal tudta magában kezelni az érintést. Volt, amikor megégette Mára érintése, vagy mai kifejezéssel élve az adrenalin az egekbe szökött benne, máskor viszont csak a húsos ajkakat érezte, és a lány illatát, csak és kizárólag mint fizikai valóságot, mint mikor egyik kémcsövet vizsgálta meg a másik után, hogy megállapítsa, hol talál keserű mandulára emlékeztetőt.

Hazaért és a tehetetlenségről vetett rímekbe néhány sort. Arról a tehetetlenségről, ami az ő hibája, aki nem képes megtalálni a kulcsot, noha mindent odaadna érte, amije csak van. Ám azon is el kellett gondolkodnia, hogy van-e valamije egyáltalán. Nyilván egy sereg hajadon számára Árpád remek parti lett volna, tán még a professzorok is odaadták volna neki lányaikat. De ahogy nyúltak a verssorok, Mária számára úgy váltak ezek őt megkötöző indákká, melyekből szabadulni szeretett volna.           

A következő napokban volt egy bál, melyet az akadémisták szerveztek, és ahová a meghívott vendégek elegáns báli ruhát öltöttek. A zenekar keringőt játszott. Mária lenyűgözően szép volt, a baj csak annyi volt, hogy Árpádra rá sem hederített. Egy másik fiúval táncolt, és még az sem lett volna baj, de az a fiú a latinos-németes-magyaros diákrendezvényeken a leghangosabb és a legközönségesebb szokott lenni. És ezt Máriának is tudnia kellett. A fiú vezér, látta be Árpád, ő meg nem az. Újabb inspirációk jöttek a versíráshoz.

Mária a következő napokban eltűnt Árpád elől. Megint elutazott, és ahogy érdeklődött utána, mintha eljegyzési híreket pletykáltak volna róla, de nagyon titokzatosan a férfi kilétét senki sem tudta. Árpád féltékeny volt, és első számú gyanúsítottja a bálon látott diák lett. Az egyik esti sörözés kapcsán, ahol a diákok újfent önmaguk szórakoztatására kitalált feladatokról tárgyaltak, Árpád egy alkalmas pillanatban odament a fiúhoz és megkérdezte tőle:

- Te jegyezted el Poda Máriát?

A fiú szánakozva nézett rá, tudott a hőn szerelmes versfaragó tanársegéd úrról és nagyon örült annak, hogy benne nincsenek olyan gyötrő érzések, mint az elgyöngült Árpádban. De ha nem tudott volna semmit, akkor is elég lett volna egy pillantást vetnie a kérdezőre:

- Nem – mondta –, mi gyorsan rájöttünk, hogy nem illünk egymáshoz.

Mikor aztán Mária hazatért, tudta meg Árpád, hogy szerelmét egy budapesti jogász jegyezte el, és hogy Mária igent mondott.

Nem ölelték meg egymást, és nem csókolták meg egymást, Mária nem szökött ki éjszaka a Poda házból, csak a könyvtárban beszéltek egymással, ahol tartották a három lépés távolságot.

- Szereted a vőlegényed? – kérdezte Árpád, de mindegy is volt, mit felel Mária, mert szereti, persze, hogy szereti, de Árpád látta, amit látott, és gondolt, amit gondolt.

- Van-e kedved éjszaka beszökni a bányába, s mielőtt végképp Budapestre költözöl, hogy feleség és anya légy, megtudd, hogy a te lenézett Selmecbányád mélye milyen is. Mária a magasságnál csak a bányától rettegett jobban, de valahogy mindig erősebb volt, mint a félelmei, és minél komolyabb volt a kihívás, annál biztosabb volt, hogy bevállalja. Éjszaka hát a szokásos módon kimászott az ablakon, aztán ki a Fő utcába és gyalogolt felfelé, pont az ellentétes irányba, mint ahonnan Árpáddal a várost nézni szokták. A Kálvária a holdfényben erről az oldalról még jobban látszott, míg aztán az út jobbra elfordult, és a látvány eltűnt a szeme elől. Árpád ott állt a bánya bejáratától nem messze. Kézen fogta Máriát és másik kezét a szája elé téve mutatta, hogy maradjanak csöndben, az őr fel ne ébredjen. Mikor beléptek, rutinosan gyújtotta meg a lámpát, és adott egyet Mária kezébe is, a fejére egy sisakot tett és a magáéra is egyet. Felhúztak egy-egy csizmát, és egy esőkabát-szerűséget. Máriának csak ritkán kellett lehajtania a fejét, mert alacsonyabb lévén, elfért a vájatban. Felülről, ahogy izzadtak a kövek, csepegett néha rájuk a víz, és a lábuk alá is kellett nézniük, hogyha a tócsákat ki akarták kerülni. Mária eltökélten követte Árpádot, és most először vélte úgy, hogy sikerült kizárni minden külső körülményt, mely elválasztotta volna őket egymástól. Ahol elfértek, kézen fogva mentek, mint ahogy egyik gyerek vezeti a másikat.

- Nem fogunk eltévedni? – kérdezte.

- Vaslépcsőn mentek lefelé, fordultak jobbra, aztán balra, mintha Árpád céltudatosan tartott volna valahová, Mária pedig többet nem szólt, nem beszéltek. Mindegy volt neki, mi fog történni. Aztán egy robbanást hallottak és összeomlott mögöttük a járat. Egy kis üregben találták magukat, mindenhonnan fal vette körbe őket, és alóluk halkan sziszegtek a gázok.

Néhány nappal később találták meg őket, mikor a bányászok a sújtólégrobbanás által beomlott törmeléket eltakarították. Árpád nekitámaszkodva ült a falnak, Mária pedig hanyatt feküdt, fejét a férfi ölébe tette.  A helyi lap beszámolt a tragédiáról, a rendőrség azon szikár jelentéséről, hogy az esetet balesetnek minősíti. Ám az emberek sokat találgattak arról, hogy mit kereshetett a pár együtt, mikor Mária már menyasszony volt. Egyesek az orvosi jelentéseket is ismerték, és azt állították, a halál oka fulladás volt, a gázoktól azonnal elkábulhattak, a lány pedig szűz volt. Hosszú kivizsgálás kezdődött, hogy a robbanás okait is kiderítsék, és új szabványokat vezettek be, ami a szellőztetést illette.

A helyi híreket hamarosan egy másik váltotta fel. Egy illegálisan terjesztett röplap keringett a városban, majd megjelent a csendőrség és a terjesztők kiléte után érdeklődött. A röplap azt állította, hogy tizenöt évvel korábban valójában nem Vetsera Mária Alexandrina lőtte le a trónörököst, ahogy a hivatalos verzió szólt, hanem fordítva, Rudolf lőtte le a fiatal, szinte még gyerek szeretőjét és ezután végzett magával. A röplapot valószínűleg Vetsera Mária Habsburgok által száműzött anyja nyomtathatta, de legalábbis neki állhatott érdekében.  

- Csak ki kell várni és kiderül mindig az igazság – mondta a tót asszony a férjének, és a röplapot egy biztos helyre dugta, oda ahová a hirdetést, amit azóta sem mutatott meg a fiának. A férjével szemben azt akarta, hogy a gyerek még tanuljon felsőbb iskolában. 

A történet itt folytatódik.

---

---