9. fejezet - Bujkálás

- Biztos, hogy rajta vagy a listán? Kaptál behívót? – kérdezte Robert.

- Még behívót nem kaptam, de kapni fogok – felelte a nő. Robert előtt sem volt titok, hogy a világ megmentése sterilizálási projekten keresztül működik, de azt nem akarta elhinni, hogy a felesége is felkerült rá. Ez teljesen ellentmondott az addigi ismereteinek. Otthagyta a Vollcanikot, nem kívánt asszisztálni Jones tiszteletes világegyház építésében, és csak a bankbeli munkájával foglalatoskodott. Az volt a véleménye, hogy meg kell húzniuk magukat és akkor nem lesz semmi bajuk. Most meg veszély fenyegette. a feleségét. Annyira képtelennek tűnt mindez, hogy megint csak azt tudta kérdezni:

- De hát honnan tudod? Ez kizárt. Mi már kikerültünk abból a csoportból, amelyiket a mintába rakják.

- Ezek szerint mégsem – mondta Julia egész halk hangon. Minden szempontból össze volt törve. Mikor J.K. Toscani elmondta neki a tényeket, kiborult. Tervei közt szerepelt egy gyerek. Ellenállhatatlan gyűlöletet érzett J.K iránt, ezt a férfi arcába vágta, de mostanra megbánta. Azt üvöltötte neki, hogy takarodjon az életéből, hogy hazug és sunyi és hogy soha többet nem akarja látni, ott van neki Robert, akire számíthat.

- Jack Boltonnak van egy utódja, aki már az elitben van, ő árulta el nekem – mondta lassan kipréselve magából a választ Robertnek arra a kérdésre, hogy honnan tudja, hogy a listára került.

Ez hihetően hangzott, mert Julia még tartotta a kapcsolatot a Vollcanikkal, amit ugyan nem értett Robert, mert Julia nálánál sokkal hevesebben tudott nyilatkozni a Mesterről. A felesége minden hazugságot gyűlölt, és a Mestert mióta az elnök tanácsadója lett, leplezetlenül ócsárolta.

Julia megpróbálta magán alkalmazni pszichológiai ismereteit, leválasztani az érzelmeket és megnyugodni. Éjszaka, mivel úgy sem tudott aludni, kiment a szobából, jógaülésbe ült és meditált. Felidézte magában azt a jelenetet, amikor J.K-val az utolsó beszélgetést folytatta. Ez roppant nehéz volt, mert minduntalan a sterlizálás réme jött elő, s az Operatív Törzs felelőssége. A törzset pedig összekötötte J.K. Toscanival, és ettől a lánctól roppant nehéz volt szabadulni, noha a tudata tisztában volt vele, hogy szabadulnia kéne, az érzései azonban erősebbek voltak. Újra feltámadt benne a harag. Ekkor másra gondolt, a harag elmúlt, majd megint a jelenetre. Ezt újra és újra megismételte. A technika célja az volt, hogy eljusson oda, hogy a jelenet minden egyes epizódját felidézve ne érezzen már haragot. S amikor ez sikerült, előbukkant egy másik érzés, egy keserű sóvárgás. Az érzések úgy rétegződnek bennünk, mint a mesterszakácsok főztjében az ízek, ha kiveszünk egy alkotóelemet, elkezdjük ízlelni a másikat.

Azt ígérte J.K., hogy meg fog védeni, emlékezett vissza első intimebb együttlétükre, és megint látta maga előtt a másik jelenetet, mikor ő dühösen kiadta az útját. J.K. teljes nyugalommal reagált, és csak annyit mondott igyekszik segíteni akkor is, ha Julia nem akarja őt többet látni. Mindig ez történt. Akárhányszor akart Julia szakítani J.K-val, néha csak egy csip-csup ellentmondás miatt, benne feltolult a harag, J.K pedig rendíthetetlennek bizonyult.

- Ez különös – gondolta Julia - a sértegetésre Toscaninak vissza kellett volna csapnia, a visszavágásnak pedig a kapcsolatuk végét kellett volna jelentenie – talán azért viselkedik Toscani másként, mint az normális volna, mert az elit mégiscsak más, mint mi vagyunk.

Még épült az a világ, ahol a szexuális evolúció volt a hajtóerő, ahol a nő, így például Julia számára is az a férfi volt a vonzó, amelyik intelligensnek tűnt. Ugyanakkor már felsejlett egy technológiai út is, ahol a komplexebb, érzelmekkel dolgozó intelligencia csak zavaró tényező volt, s az emberi agytól olyan teljesítményt vártak, hogy legyen képes összhangba kerülni a gépi működés specifikusságával és érzelemmentességével.

Másnap Julia bement tanítani az iskolába, de éjszaka megint kimászott a férje mellől az ágyból, s ekkor egy másik módszerrel próbálkozott. Újra felelevenítette többféle szakítási próbálkozását. Szinte minden helyzet minden mondatát felidézte, és megpróbálta J.K. helyzetébe képzelni magát. Ő volt J.K. és vele szemben volt Julia, vagyis ő. Látta magát, amit mond, és így érezte, amit J.K. érezhetett. Ez csalódás volt. J.K. aligha érthette miért nevezi hazugnak és sunyinak például pont akkor, amikor elmondta neki, hogy mit talált róla az adatbázisban.

A legutolsó nagy veszekedésük után a harmadik nap kereste fel J.K. Juliat. Az iránt érdeklődött, hogy hogy van, de Julia nem hagyta a beszélgetésüket másra terelni. Nagyon remélte a megbékélést, de azt is akarta, hogy J.K. maga is beszámoljon az érzéseiről. Kíváncsi volt arra, hogy a helycserés játékban, melyet egyedül gyakorolt, jó eredményre jutott-e. Valami nagy általános bölcsességet tudott csak kiszedni a férfiból: J.K. azt mondta, hogy a szerelmet locsolni, gondozni kell, de nem méreggel. Julia ettől a választól megint összetört, azt kérdezte magától, hogy akkor ő volna a hibás? Hogy ilyen könnyen elveszítette volna a szeretőjét? S főként most érezte magát törékenynek és gyengének, hiszen minden bizonnyal hamarosan elveszíti termékenységét is, és az igazi kérdés az, vajon nőnek tudja-e tekinteni magát azután is? Legközelebb, amikor találkoztak, Julia vallomást tett:

- Azt hittem, soha többé nem találkozunk – mondta – és hagyta, hogy a férfi megcsókolja.

- Én is felkészültem erre – felelte J.K., majd lehámozták egymásról a ruhát. Nem tudtak betelni egymással, noha a másik felfedezésén már jócskán túl voltak.

- El kéne bújtatnunk téged, hogy amikor megérkezik az operációra a behívód, te ne légy megtalálható – gondolkodott hangosan J.K., miközben Julia belefúrta magát a vállába, itt érezte magát  biztonságban és igazán jól, és ezt le se tagadhatta volna.

- Viccelsz? – kérdezte a nő felemelve a fejét. – Mindannyiunk minden lépését látja a nagytestvér.

- Időre van szükségem, hogy rájöjjek, miként segíthetnék – Juliának déjá vu érzése támadt, s hamar rájött, hogy Robert is pontosan ugyanezt mondta nemrég.

J.K. hangosan továbbgondolkodott:

– Ez kétségtelenül rendőrségi segítség nélkül nem fog menni, mert ha kőrözést adnak ki ellened, csak akkor nem találnak meg, ha nem akarnak. Nem szeretnéd, hogy megműtsenek, ugye? – kérdezte J.K.

- Persze hogy nem – felelte Julia.

Szótlanul feküdtek egy ideig, aztán J.K. azt mondta:

- Napok óta töröm a fejem, miközben kevés az időnk, de nincs eredeti ötletem. Addig jutottam, hogy meg kell kennem embereket. Nekem csak pénzem van, de igazán Bernard tudna segíteni, neki meg épp úgy nem számít a pénz, mint ahogy nekem sem.

- De ha valaki beárul, úgy jársz, mint Lee meg Tot, szegény ördöggé válsz, tönkreteszik apádat és még az is lehet, hogy az életeddel játszol. – Miközben Julia megfogalmazta a nehézségeket, hálát érzett, és bár nem szeretett J.K-nak Robertről beszélni, most úgy gondolta mégiscsak el kell valamit árulnia a férjéről:

- Robert is dolgozik a megmentésemen. Próbál betörni a programba, de több időre lenne szüksége, mert lassan halad.

- Mit csinál? – kérdezte J.K.

- Próbálkozott bejutni a listába, de már itt elakadt. Van egy időkorlát, amíg lelepleződés nélkül ezt megteheti. Egyenlőre azt teszteli, hogy miképp tudja megnövelni az időkorlátot.

- De nekem van kulcsom a listára való belépéshez – mondta J.K. – Adjuk oda neki.

- Ha azt odaadjuk neki, el kell mondanunk a viszonyunkat is – felelte Julia.

- Elmondjuk – vonta meg a vállát J.K. Julia butaságnak tartotta az ötletet. Felöltöztek.

- Robert szeret engem, de nem úgy, mint te – mondta Julia. – Te nélkülem is tudsz élni, és ha bántalak is, te túlteszed magad, és újra itt vagy, ugyanaz vagy. Robert, ha megtudná, hogy megcsalom veled, maradna mellettem, de megváltozna, egy életre megbántanám.

- Találj ki valamit, hogy miképp jutottál a belépési kulcshoz – ajánlotta J.K. -, s átküldte Julia telefonjára a hosszú számsort. -  Sokan ismerhetik a behívottak névsorát. Ezeket az adatokat lehívhatják a kórházak, akik várják az érkezőket, vagy a rendőrség, akiknek a csavargókat kell összeszedni és bevinni, no meg sajnos téged is, ha nem jelentkezel. Én meg elmegyek Oberritter hadnagyhoz, és megpróbálom lefizetni, hogy ne akarjanak keresni, ha eltűntél.

Oberritter hadnagy rövid ujjú fekete pólóban volt. Mikor belépett hozzá. J.K. meglátta széles vállát, vékony derekát és erős melleit, és az a hirtelen ötlete támadt, hogy stratégiát vált. Elállt a lefizetési kísérlettől, inkább a hadnagy női szolidaritására épített. Szeret egy nőt – mondta, s csak azt hagyta ki a történetből, hogy egy férjezett asszonyt -, aki bekerült a listára és megpróbálja eltűntetni a kiválasztását, de addig is, míg sikerül neki el kell bújtatnia, és nagyon hálás volna, ha a rendőrség, tekintettel a sok feladatára, egy ideig nem keresné.

- Ennyi – mondta a nem túl fifikás stratégia végén J.K.

Oberritter magára vette a zubbonyát, ami eltűntette kihívó bájait. J.K. arra gondolt, hogy ha nem így fogadta volna, akkor a pénzzel próbálkozik. No lám, mennyit számítanak az amúgy felsőbb körökben lenézett dolgok.

- Nem értem – mondta Oberritter – még a csavargókkal sincs problémánk, alig várják, hogy a kiválasztottak közé kerülhessenek és behívják őket valamelyik kórházba.

- Nos, hadnagy ezen rövidke altatások során az embereket sterilizálják, hogy ne lehessenek gyerekeik.

Oberritter ezen elszörnyedt, de nem talált okot, hogy J.K. szavait kétségbe vonja, ha csak nem őrült a fiú, futott át az agyán. Némi bizonytalanságát látva J.K. elővette sármos mosolyát és hozzátette:

- Csodálom, hogy maga ezt nem tudta, bármelyik nővérkétől megkérdezheti. 

- Hogy az a…- nyomott el egy káromkodást a hadnagy, majd együttműködően hozzátette:

- Bújtassa el a nőt, nem is akarok róla több infót, csak az azonosítóját. Ne legyen rajta, benne és a közelében semmilyen elektronikus eszköz.

- Rendben.

- És mi a terve?

- Lefizetek mindenkit, aki az utamba kerül, egyelőre ennyi – felelte J.K.

- Ismeri az elnök törvénymódosítását, ugye?

- Nehéz követni – mondta J.K.

- A korrupciót mértékétől függően halálbüntetéssel sújthatják – mondta Oberritter.

Milyen mázlim van, gondolta a férfi, hogy a hadnagynak nem ajánlottam fel semmit a segítéséért cserébe, így hanyagságot vagy maximum kötelességszegést követ el, és annyit mondott:

- Emelkednek a tétek, emelkednek az árak.

J.K. hamar belátta, hogy lefizetni már csak a lánc végén az egészségügyi személyzetet tudja, s remélte Robert előbb talál valami megoldást, és nem jutnak el addig. Robert kezében volt a belépési kulcs. Mikor megkapta Juliától ezúttal elmaradt az a kérdése, hogy „hol szerezted”. Julia készült ugyan egy hazugsággal, de nem kellett mondania semmit. Robert aztán újabb nehézségekbe ütközött. Azt megfejtette, hogy az algoritmus miképp működik, hogy Juliát valóban véletlenül dobta ki a gép, de a mintába azért kerülhetett, mert erősen súlyozva volt az ellenállásra hajló karaktere. A felfedezését azonnal megosztotta Juliaval.

Az Operatív Törzs újabb üléseire nem járt Toscani, ha el is ment, játszotta a bohém világfit, ám amikor kiderült számára, hogy az „igazságos algoritmus” – ahogy arra Dr. Kovacs eufémikusan szeretett utalni – hogy is működik, beszélni akart Iréne Meghear-rel. Az Operatív Törzs irodájának egyik fala üvegből volt és ránézett a városra. Ennek most egy részét besötétítették, mert elé egy nagy tábla került. A tábla különböző grafikonokat mutatott. A világtérképen lehetett látni még a vírus utolsó pusztításait. A civilizált világban a napi halálozás már nulla volt. Felül viszont pörgött egy másik számsor, ami a népesedést írta ki. Kovacs szerint ez ijesztően felgyorsult, megint egyre több lakosa van a bolygónak. Görbék mutatták, hogy fog ez alakulni a jövőben, s hogyha a „roboráló projekt” – sose mondta ki senki, hogy „sterilizáló projekt” – a tervek szerint alakul, mi várható a népességgel. A szent küldetés végett a tábla adatairól mindig mondott pár szót az elnök.

Mikor J.K. Toscaninak sikerült félrevonnia Iréne-t és elmondani neki, hogy az igazságos kiválasztás algoritmusában voltaképp a potenciális politikai ellenfelek is bekerültek, Iréne meg sem lepődött.

- Azt gondolom, most nem ez a legfontosabb kérdés. Minden politikusnak kicsit maga felé hajlik a keze, más se csinálná jobban.

- És mi a helyzet a drámaian növekvő prekariátus réteggel? Kovacs szerint ezek az alkalmi munkából élő segédmunkások, művészek, értelmiségiek lesznek az elsők, akikre nem lesz semmi szüksége a világnak. A veszteség számlára kell őket írni.

- Gondolod, hogyha Tot vagy Lee irányítana, jobb lenne? – kérdezte az asszony.

- Mikor hagyja már abba Iréne a velük való riogatást? – jegyezte meg J.K., aztán csalódottan távozott.

Julia az iskolában beteget jelentett, kikapcsolta és elrakta a telefonját, levette az óráját és az összes ékszerét, mely mind biometrikus adatokat közvetített róla a központnak. Egy rokonának a lakásában bújtatták el. J.K. a rokonoknak vásárolt egy másik lakást, jóval szebbet, tágasabbat és jobb környéken. Itt is minden elektronikus készüléket leszereltek, melyek bármilyen módon érzékelhették volna a mozgást. A lakásról az „üresen áll, eladásra vár” jelentést adták le. Fel kellett tölteni még élelmiszerrel, s Julia itt aztán szobafogságba került. A helyzet sokkal puritánabb lett, mint a legszegényebb embereknek a járványidőszakban. Robert segített neki a beköltözésben és a lakás elektronikus lecsupaszításában. Csak a legszükségesebb dolgokat vitte be.

- El kell lenned itt egy darabig – mondta Robert, s Julia bólintott – Hidd el, mindent megteszek, amit tudok – mondta, s Julia megint bólintott.

- Nem rossz hely ez – mondta Robert.

- Nem – felelt a nő.

- Most az az ötletem – mondta Robert -, hogy kicseréllek magammal. Ha törölnélek a meghívottak listájáról a mesterséges intelligencia azonnal kiabálni kezdene, aztán kinyomozná, hogy honnan jött a törlés. Bármilyen távoli belépést is csinálok, a nyomomra bukkanna. Ha magamat írom be, akkor csak az a bibi, hogy én férfi vagyok, te meg nő. Nőt nővel lehetne kicserélni, férfit meg férfival. Ezt a problémát kell még valahogy megoldanom.

- De ha téged sterilizálnak Robert, akkor nem lehet gyereked – hűlt meg Juliában a vér.

- Nem lehet gyerekünk, helyesbített a férfi, majd folytatta – De erre már van ötletem. Lefagyasztatok egy kis spermát.

- Értem – mondta a nő -. S nem lehetne más valakit találni arra, hogy helyettem menjen be? Persze úgy, hogy tudja, mire vállalkozik – tette hozzá Julia gyorsan.

Robert nem válaszolt, megcsókolta a feleségét és elment. Julia lerogyott egy fotelba és zokogott. Nem maga miatt sírt. A napjai siváran teltek. Hol Robert, hol Toscani látogatta meg, s ebben benne volt az a kockázat, hogy véletlen összefutnak. Julia Toscanival nem mert – hátha jön Robert -, a férjével pedig nem akart szeretkezni, bár a testi szerelem hiánya eltörpült a várakozás és az üresség szörnyű feszültsége mellett. Alig várta, hogy J.K. kopogását meghallja az ajtón, de amikor ott volt nála, néha olyan rideg volt vele, hogy saját magát is meglepte.  J.K-nak is megemlítette, hogy valakit maga helyett lehetne beküldeni, keressen egy nőt, akinek sok pénzt adnának, aki esetleg már amúgy se akar gyereket. Követelte, hogy J.K. hajtson fel egy ilyet, s mikor a férfi azt mondta, hogy ilyen szörnyűségre nem volna képes, akkor lehordta mindennek.

- Ha így is tennénk, ha találnék egy szegény ördögöt – kereste a kiutat J.K. - ezt már végképp nem lehetne másképp, csak ha felfednénk Robert előtt a viszonyunkat. De megpróbálok találni valakit.

- Szépen vagyunk – csapott le Julia – a gyávaságoddal bújsz Robert mögé, hogy azt mondjam jó, akkor ejtsük ezt a megoldást. Én most gondoltam arra, hogy elválnék tőle, de nem árt, ha tudom, hogy állunk!

Mást beküldeni maga helyett, ezzel később Julia lelkiismerete is vívódott. Rettenetes volt belegondolni abba is, hogy Robert esetleg megvalósítja tervét és egy életre a lekötelezettje lesz, s mindenek fölött a legszörnyűbb az volt, hogy úgy érezte J.K. nem vállalja fel őt. Kétségbeesésében ahhoz, hogy túl tudja élni mindezt, elmenekült volna valahová, hogy senki se találja meg. A következő napra megnyugodott, teljesen más oldalról szemlélte a dolgokat: két férfi is küzd érte, s az ő helyzetében mi többet kívánhatna ennél? Sokan, akik hasonló cipőben járnak, mint ő, összehasonlíthatatlanul kevesebb az esélyük.

Nem volt semmi szórakozása, csak azok a régi könyvek, amiket J.K. hozott neki, s kért üres lapokat meg egy tollat is. Gyöngybetűkkel írt. Hagyományos írásra is tanította a gyerekeket, de neki sem volt kiforrott kézírása. Ezt rajzolta föl az első papírra, hogy ne őrüljön meg, s valamivel lefoglalja magát:

Túlnépesedők:

Írta Julia Osborne, az új időszámítás második évében.

J.K. igyekezett óvatosan, feltűnés nélkül látogatni Juliat, de alighanem a rendőrségi utcai kamerák kiszúrták. Oberritter hadnagy azonban tartotta amit ígért, és fedezte őket, legalábbis amíg erre lehetőséget látott. Aztán felhívta J.K-t:

- Elfelejtette megemlíteni, hogy akiről egyszer mesélt nekem, házas – mondta körülményesen, mert tartott attól, hogy a telefonját lehallgatják, s feltételezte, hogy J.K. is tisztában van, miképp beszélhet.

- Számít ez valamit?  - kérdezte a férfi, s egy darabig nem jött válasz.

- Végül is nem – mondta a hadnagy –. Egyébként emlékszem is rá, egyszer kihallgattam. Volna még három napjuk, nem több.

10. fejezet

---

---