6. fejezet - Alkotmány

Jack Bolton ott ült a telep kanapéján, s Julia igyekezett őt visszahozni alapjáratra. Juliát mintha kicserélték volna, az a fajta bizonytalan női magatartás, melyet Toscani vagy akár Robert is megismerhetett, nyomokban sem mutatkozott meg abban, ahogy Boltonnal beszélt.

- Mikor és mennyit aludt? – kérdezte. A férfi sovány volt, szakállas és ápolatlan, s egy kis testszagot is terjesztett maga körül. 

- Két vagy három napja, tán egy órát is. Nagyon régen volt, nem emlékszem pontosan.

- Magától aludt el?

- Nem, beinjekcióztam magam, mert hát tudom, hogy kell néha pihenni.

- Gyakrabban kéne belőnie magát – állapította meg Julia – maga nem robot, egy gépnek sohasem kell aludnia, de magának igen.

Julia folytatta:

- Arra kérem, hogy dőljön neki a háttámlának, ne legyen ilyen feszült és kapcsolja ki az interfészeket.

A férfi mozdulatlan maradt.

- A Mester ideküldött magához agyturkálásra, de erről nem volt szó – mondta.

- OK – hagyta rá a nő, és elmagyarázta, hogy mik is Bolton érdekei, miért van itt, aztán kompromisszumot ajánlott.

- Lássuk akkor először a matematikát. Ha kikapcsolja, mi történik?

Bolton elmosolyodott, mert a kérdést elég butának találta.

- Akkor nem látok el háromig.

- És ha lecsökkentené a teljesítményét mondjuk 2 %-ra? – Alkudozni kezdtek, hogy hány százalék is legyen, végül Bolton belement egy 20%-os teljesítménybe.

- Így még mindig néhány másodperc alatt meg tud oldani egy integrálegyenletet, amire most semmi szüksége nem lesz, de menjünk tovább. Mi történik, ha kikapcsolja a művészet interfészt?

- Megszűnnek az érzelmek, a rengeteg fájdalom és boldogság, a szépség élvezete. Azt nem lehet.

- Egy fenét szűnnek meg – állapította meg Julia. Csak a világ összes fájdalmától és boldogságától szabadul meg, de a sajátjától nem.

- Ha maga is érezné, amit én, akkor azt is tudná, hogy a sajátom érdektelen, és nem akarna egy végtelenül primitív állapotba visszaküldeni – vetette ellen Bolton.

- Csak rövid időre küldeném vissza – mondta Julia.

- Hát rendben, ha nincs más megoldás – felelte a férfi, és hajlandó volt engedelmeskedni.

- Kapcsolja ki az élettan interfészt is, nincs rá szükség, túl vagyunk a járványon, nem kell pörgetnie a gyógykezelési módszereket.

Bolton idegesen rángott néhányat.

- Lazítsa el magát, de ne aludjon el – folytatta Julia monoton hangon - Ki kellene még kapcsolnia a sima hálózatot is, nem lesz most szüksége arra, hogy kotorásszon a neten. Meg egy csomó szuperképességét is vegye le, amennyire képes, és amiről én azt se tudom, hogy micsodák, láthatja, hogy maga nélkül is működik a világ.

- Ez igaz – mosolyodott el Bolton. – Maga egy igazi boszorkány, de az internetre csak ritkán, néhány percre szoktam belépni.

- Köszönöm. Most keressen egy gyermekkori emléket, egy olyan helyzetig menjen vissza, amikor látja magát aludni. Hány éves fiút lát most Jack?

- Kb. 10.

Leíratta a férfival a helyzetet, majd azt kérte tőle:

- Menjen oda a fiúhoz. Ez ugye ön, és csinálja vele, amit gondol. Mondjon neki egy mesét, simogassa meg az arcát, vagy adjon csókot a homlokára. 

Bolton odament a fiúhoz, betakarta, és kicsit gyönyörködött benne. Úgy érezte ez a távoli múlt nem is olyan távoli, csak egy karnyújtásnyira van tőle. De ekkor hirtelen az ajtó felé indult.

- Hová siet? – hallotta Julia hangját - Most nincs más dolga.

- Nincs dolgom – ismételte Bolton.

- Akkor miért akar elmenni?

- Nincs szüksége rám a fiúnak.

- Menjen vissza, és kérdezze meg tőle. Az ő szükségleteire figyeljen, ne a magáéra. Visszaért már?

Bolton leírta milyen mezőn bolyong, hogy elveszítette az utat, aztán egy szakadékhoz ért, azt át kellett repülnie, majd visszaért a házhoz.

- Menjen a házba és üljön a fiú mellé. Ne akkor kelljen fel, amikor dolga van, hanem amikor már azt érzi, hogy a fiú maga nélkül is biztonságban tud aludni. Hová is rohanna?

Mikor Bolton Julia kérésére kinyitotta a szemét, azt kérdezte:

- Meddig tartott hipnózisban?

- Mit gondol? – kérdezett vissza Julia.

- 35-40 percet? Mehetek?

- Mindössze 10 perc volt – felelte Julia. - Mire emlékszik?

- Mindenre – felelt Bolton, majd hozzátette:

- Visszakapcsolhatom az interfészeket?

- Ha nagyon muszáj – felelte Julia, de nem bánnám, ha azok nélkül tudnánk megbeszélni a dolgokat. – Azt kell megtanulnia Jack, hogy nincs baj, ha interfészek nélküli állapotban van.

- Tudja Julia mennyi munkámba került, hogy az egyik ne zavarja a másikat? Az egészet tudom uralni, minek kapcsolnám ki őket?

- Nem tudom – vallotta be Julia. – Maga rendkívül különleges emberré vált, és senki sem tudja, mi zajlik a maguk fejében. Az elektromos aktivitásait közben mértem, de fogalmam sincs, hogy mit takar.  Azt viszont tudom, hogy a biológiai részére fittyet hány, s aztán az egész rendszere össze fog omlani, mert hát meghal.

- Talán mert nem érdekel a halál.

- A drogosok is elveszítik az életösztönüket, elhanyagolják a külsejüket, beleszeretnek a belső utazásaikba, miközben láthatja, még arra sem volt képes, hogy egy mesét mondjon annak a fiúnak, aki voltaképp maga. Az Ön belső utazási képességei talán épp ellentétesen a drogosokkal, túlságosan csökevényesek. A racionalitás uralkodik magán. Lássa be, nem volt olyan érett, hogy fel lehessen tölteni ezekkel a kütyükkel.

- A testvérek közül minden jelentkezőt megvizsgáltak, és én feleltem meg leginkább a teszteknek – vetette ellen Bolton. Julia értelmezte a helyzetet, ám hamar észrevette, hogy a férfi nem figyel rá:

- Ezt mi úgy mondjuk, hogy a felnövése megszaladt, de a felébredése visszafejlődött.

- Visszakapcsolnám magam – mondta Bolton.

Julia sóhajtott egyet, Jack Bolton meg, ahogy visszakapcsolta magát, megszűnt a teste merevsége és arca újra eleven lett.

– Az egy óra még nem telt le. Megint megkérdezném, ha megengedi, próbáljon meg visszaemlékezni rá, hogy miért hagyta ott a fiút?

- Úgy éreztem lemaradok a világ változásainak megfigyeléséről, a gyerek zavart ebben. Gyors változásokat érzékelek, fordulópontokat, a jövővel kell foglalkoznom. Azért hagytam ott saját fiatalkori képemet, mert a jövőt akartam megismerni.

- Nem ezt mondta.

- De igen – vetette ellen Bolton, mire Julia megmutatta neki a felvételt. Bolton megdöbbent, mert visszanézve saját magát tudomásul kellett vennie, hogy tényleg mást mondott. A belső gyereket azért hagyta ott, mert tévesen ítélte meg a szükségleteit, s nem azért, mert a jövő izgatta.

- Nos, ez történik önnel – magyarázta Julia. – Mivel visszakapcsolta az interfészeket, azok átvették a maga tudata fölött az irányítást, és a pár perccel korábbi gondolatait annak megfelelően írták át, ahogy a világot így felturbózva látja.

- Őrület – mondta Bolton – Most már nem is tudom ki vagyok.

- Egy magasabb fejlődési fázisban van, de nem a legmagasabban.  Ha a mostanit meg tudná haladni, birtokolhatná mindkét tudatállapotát, de ehhez az kéne, hogy ne legyen függő. Ez a maga számára kihívás a tökéletesedés és egyébiránt az életbennmaradás útján.

- Értem – felelte Bolton.

- Ha most kikapcsolná az interfészeket megint pontosan emlékezne arra miket mondott a belső gyereknek. Ha meg visszakapcsolja, akkor észrevenné, hogy szeretné átértelmezni, de most már képben is volna. Kipróbáljuk?

- Elhiszem, hogy így van, de inkább ne – felelte Bolton, mert szorongott a kikapcsolás gondolatától és nem akarta még egyszer átélni.

Julia feladta:

- És egyébként milyen változásokat lát a jövőre vonatkozóan? – tért át a csevegésre.

- A mostani világ nem sokáig marad stabil. Vannak különböző politikai berendezkedésű országok, de a szuverenitásuk tovább fog csökkenni. Kapitalizmus is csak helyi szinten van. A Világparlament képviselőinek megválasztásában minden ország részt vesz, de mégsem…

- Mégsem mi?

- Mégsem ez a lényeg. A Világparlament sem érdekes, a világkormány sem. Az Operatív Törzs kezébe nem átmenetileg kerül a végrehajtó hatalom, a vírus legyőzése után is itt marad.

- Jack, senki sem ismerheti a jövőt, még maga sem.

- De igen – válaszolta határozottan a férfi, majd folytatta. – Az új világban a legnagyobb megbecsülést a papok élvezik majd, aztán jönnek a politikusok, a tudósok, a katonák, az egészségügyiek, a kereskedők. A sorrend fordítottan korrelál a gépi intelligenciával. A járvány után az emberek uralma a gépekkel való versengésben meg fog szilárdulni.

 

Amikor Julia ezt a sorrendet elmondta J.K.-nak, ő csak annyit felelt rá:

- Hát ez remek hír. A Mestered lesz a világ ura, aztán jön az én mesterem, Peter Kovacs.

- Ugyan – vetette ellen Julia – ez maximum a látszat lesz, továbbra is az algoritmusok fogják irányítani a világot, jobbára a mesterséges intelligencia ajánlásai alapján, aztán jön a te mestered és csak azután az enyém.

Ám még ez a valóságos sorrend is furcsának tetszett, mert a spiritualizmus ugyan mindig megerősödött a járványok után, de hátha Bolton mégis tudott valamit, amire alapozta a maga sorrendjét, és a vallás tartós társadalmi befolyásra tehet szert. Azt máris mindenki érzékelte, hogy néhány hagyományos értéknek felemelkedett a népszerűsége: a „nők helye a gyermekgondozásban”, és az „LMBTQ emberek maradjanak nyugton”, a „művészet legyen újra az esztétikai szépség világa”, nem beszélve a különböző előítéletekről, ez mind-mind helyeslésre talált. A járvány kiújulásának veszélyére való tekintettel az LMBTQ felvonulást betiltották, miközben rendeztek néhány nagy zenei koncertet és színházi előadást állami pénzekből, szigorúan olyan művészekkel, kik a világkormányzás során kialakuló rend pártján álltak.

- És mivel foglalkozott mostanában Bolton? – kérdezte J.K.

- Azt mesélte, hogy a járvány megfékezése érdekében elment önkéntesnek a hajléktalanok közé, hogy rávegye őket, költözzenek be a nekik kiutalt pár négyzetméteres házakba. Kovacs terve ugyanis lehet az, hogy ezeket az embereket teszi meg a járvány bűnbakjaként.

- Ezt honnan tudja? – kérdezte J.K.

- Nem tudja, csak feltételezi, ahogy a jövő vízióit is – folytatta Julia. – Bolton azt hiszi, ki tudja találni a jövőt, és azt gondolja, hogy ezt fogja csinálni Kovacs. De meggyőzte elméletéről az utcán élőkkel foglalkozó civileket, így azok titokban, a nyilvánosság kizárásával munkálkodnak.

- Az ember azt hinné, hogy a civil segítő szervezetek büszkék arra, amit tesznek – jegyezte meg J.K., s egészen a következő operatív találkozóig kellett várnia, hogy ő is megbizonyosodjon, Bolton jóslataiban lehet valami.

A következő törzsi ülésen Peter Kovacs azt javasolta, hogy a mesterséges intelligenciában futó TRIAGE algoritmust írják át. Ez arról szólt, hogy válsághelyzetben milyen sorrendben kezeljék a betegeket. Azt rendben lévőnek találta, hogy az egészségügyi dolgozók előjogokat élvezhettek, de azt nem, hogy nem számít sem a szexuális beállítottság, sem a beteg biztosítottsága, más foglalkozása, intelligenciahányadosa, anyagi helyzete, esetleges fogyatékossága.

- Az egészségügyiek azzal az indokkal kerülnek kitüntetett helyzetbe, mert egyrészt jobban ki vannak téve a fertőzésnek, másrészt, ha őket meggyógyítjuk, akkor még több emberen tudnak segíteni, tehát ez nem valami foglalkozási privilégium – mondta Iréne, majd hozzátette:

- Jelen pillanatban az algoritmus sorsol is, ha kell, nézi, hogy járványhelyzetben miként lehet minél több embert megmenteni, felül tud emelkedni az érkezési sorrenden és nem ragad bele a hiábavaló küzdelembe, kizárja az életkor figyelembevételét és csak a gyógyulási esélyt nézi. Hajdanában így alakították ki az egészségügyi kamarák az értékrendszert. Tiltja például a társadalmi hasznosságot, tehát azt, hogy ki hol helyezkedik el a társadalomban. És mivel algoritmus végzi a sorrendberakást, képes kikerülni azokat a hibákat, amit ember elkövetne. Ha ebbe az elnök úr bele akar nyúlni, magára húzza az egészségügyi szervezetek haragját.

 - Persze-persze – mondta Kovacs, és nagylelkűen engedett, mondván, hogy akkor maradjon minden úgy, ahogy van, ráérnek a TRIAGE átírásával, ha felmerülnek újabb érvek.

- Addig is Bernard, ugye foglalkoznak az egészségügyi dolgozók post traumás szindrómáival, például a krónikus fáradékonnyá válásukkal?

Eközben Kovacs egy vadászkutya kitartásával haladt tovább. Engedékenysége után tartott egy unalmas kiselőadást, arról, hogy a sok halott miatt az orvosoknak és az ápolóknak milyen tüneteik vannak, majd bedobta azt a témát, ami igen csak foglalkoztatta: a választások előtt világalkotmány-módosítást akart.

- Az ember nemesítésére van szükség. Minket, hölgyek urak Toscani urat leszámítva utólag toldoznak foldoznak, génsebészettel, nanotechnikával, őssejtes szervcserékkel, hogy a belénk programozott betegségeket, öregedési faktorokat kiszűrjék. De ez nem ugyanaz, mint amikor egy embert az első pillanatban már jól raknak össze. Mára a gazdagok gyerekei úgy jönnek a világra, hogy egészen mások, mint a népesség 99%-a. Nekünk az ő számukra kell élhető világot teremtenünk. A hirosimai sugárzás kutyafüle ahhoz képest, mint amivel később, az atomkísérletekkel és a balesetekkel rádióaktivitást okozott az emberi faj a Földnek. A háborúk környezetszennyezése semmi volt ahhoz képest, mint amit békeidőben a gazdaság szennyezett. A legnagyobb kártevő a civilizált világ volt, nem a harmadik, de a jövő más kell legyen. Igaz, máig stabilnak tűnt minden, megoldottuk az éhezést, a háborúkat, még a légköri egyensúlyt is úgy tűnik, helyes irányba pofozzuk, de bármilyen fejlett is a tudomány, a járványoktól máig nem tudtunk megszabadulni, sőt, egyre nehezebb küzdelmeket vívunk. Ennek megoldása nem fog másképp menni, csak ha az új alkotmány olyan hatalommal ruház fel minket, melynek segítségével az új fajt – és itt Kovacs egy pillanatra Toscanira nézett – tesszük meg az emberiség örökösének.

J.K. ha már megszólíttatott, nem húzhatta meg magát, és a konzervatív úrral került tiltakozóként egy platformra. Senki nem értette őt, beleértve Iréne Megheart-öt is, aki úgy ítélte meg, hogyha valóban el akarják kerülni a túlnépesedést, akkor most kell komolyabb teljhatalmat szerezniük, másképp az örökös vitákban nem tudják megmenteni a Földet. J.K. ilyen kétségbeesett kérdésekkel próbálkozott:

- A világalkotmány módosítása nem egy egyszerű feladvány. Néhány nemzet eleve megtagadja majd az abban való részvételt. A legitimáció is kérdéses, hogy kellő létszámú szavazó vesz részt, és hogy nem csalnak e valahol. – De a választ ezekre akár maga is megadhatta volna. Dr. Kovacson már nem volt maszk, ő is bízott az orvostudományban, de úgy tűnt bízott másban is:

- A mai fejlettség mellett a nemzeti kormányok ellenőrizhetnek egy szavazás során minket, mi meg őket, a csalás kizárható, minden szavazópolgár azonosítva van, a lefizetéseket ugyan nem lehet teljesen kizárni, de ezekre meg karhatalommal csapunk le. Ha pedig valamelyik ország nem hajlandó részt venni a demokratikus folyamatokban, oda küldjük a hadsereget és megbuktatjuk a helyi hatalmat. Tőlem lehetnek helyi kiskirályságok, de a világkormányt senki sem veheti félvállról. Sem a demokráciák, sem a diktatúrák nem mernek majd ellentmondani egy új alkotmányozási folyamatnak.

- A mi humanista robotkatonaságunkkal? - J.K. körbenézett az arcokon, de inkább buta tekinteteket látott semmint vigyorgókat, mint az övé, vagy ijedteket. Még ez utóbbi is jobban tetszett volna neki, hiszen most azt kellett volna kérdezni, hogy de mikor osztja meg az elnök úr az Operatív Törzzsel a katonai kulcsokat. Egy ilyen kérdés hatására bárki könnyen Lee meg Tot mellett találhatta volna magát. A két hajdani törzstag ugyan szépen lábadozott a kórházban, de családjukkal együtt minden gazdasági befolyástól megfosztották őket. Az ülés végén Iréne nekitámadt Toscaninak.

- Nem értelek – mondta – benned egy olyan elvakult utálat él Dr. Kováccsal szemben, hogy nem tudsz racionálisan gondolkodni.

- Én nem tudok racionálisan gondolkodni? – üvöltött Toscani, s Iréne belekarolva behúzta az egyik üres szobába. J.K. halkabban folytatta: – A teljes katonai erő a kezében van. Megszavaztatta magát állandó elnöknek, s most arra hivatkozva akar alkotmányt módosítani, hogy központilag legyen levezényelhető a népességsterilizálás. Mikor láttok már át a szitán ti Kovacsot támogatók?

- Nézze fiatalember – mondta Iréne és kisimított egy tincset J.K. homlokából. – A mi ötletünket az agymanipulációról leszavazták. Szép ötlet volt, emberséges ötlet, de eléggé bonyolult. Ezek után a következő lépés nem lehet más, mint a nagyobb hatalom megszerzése az Operatív Törzs számára, másképp az emberiség elpusztul. De te nemcsak a nagy képet nem látod, hanem a részleteket sem. Ha nem kaptunk volna felhatalmazást a világkormánytól, nem vethetnénk be a központi hadsereget, és nem védené a helyi polgárokat meg a helyi hatóságoktól meg senki. Az lenne, mint a kedvenc népcsoportodnál az olaszoknál az előző járványkor, ahol a rendőrök ész nélkül elkezdtek bírságolni. Megízlelték a hatalmat és annyi volt nekik. Azt kérdezték például egy sétáló pártól, hogy elég szoros-e a kapcsolatuk, mert ha úgy ítélték meg nem nagy a szerelem, akkor nem tartották be a társadalmi távolság rendeletet és büntettek. Ilyen „vicces” dolgok most azért nincsenek, mert rendet tartunk a világban, s Kovacs nem engedi a zavaros dolgokat, a korrupciót, a hatalmi packázásokat és végre megvan ehhez a központi erő.

- Iréne – felelte Toscani -, addig simogatja az arcom, amíg rá nem fektetem itt valamelyik asztalra és kárt nem teszek magában.

- No, ez az, amitől én nem tartok – felelte Iréne mély emberismerettel.

- Először amellett voltam – folytatta J.K. -, hogy a szándékos lefertőzésnél, ahol mi persze előtte beadjuk magunknak a védőoltást, sokkal jobb a sterilizálás, és drukkoltam Kovacséknak. Nem mondhatja Iréne, hogy Kovacs ellenszenves személye alapján döntök minderről, noha Kovacs egy alamuszi fráter, aki nagy demokratának állítja be magát, mint akit csak az emberiség sorsa izgat, közben pedig kiépít a maga hatalmát.

- Azt hiszem Kovacs – vetette ellen Iréne - bár azt állítja magáról, hogy ő nem tartozik az elithez, csak az elit útját kitaposó átmenet, de alighanem óvatosságból nem árulja el, hogy már ő is génkezelt. Talán az ő idejében még nem volt olyan tökéletes az eljárás, vagy nem tudtak még annyi mindenre odafigyelni. Vagy talán a szülei sokat szenvedett üldözött emberek voltak és olyan géneket kevertettek ki a fiúknak, amelyek érzékenyek a túlélésre. Sajnos a külsejére kevesebb energiát fordítottak, míg magából Toscani szépfiút csináltak és küzdő szellemmel áldották meg. Ilyen az élet, nem vagyunk egyformák.

- No, menjen a fenébe – válaszolta J.K. - Iréne és közte a civódás végérvényesnek látszott.

Dübörögni kezdett a kampány, melyet Dr. Peter Kovacs az Operatív Törzsből egyedül vitt a vállán. Mögötte persze nagy apparátussal, s a demokratikus elköteleződését mi sem bizonyította jobban, mint mikor bemutatta a kampánystábot. Mindenféle ember volt mögötte, köztük Jones tiszteletes is.

Jones tiszteletes azt prédikálta, hogy idestova 3000 éve, hogy a világvallások mindegyike megálmodta az egységes emberiséget, ahol bár vannak különbségek ember és ember közt, nép és nép között, de mégiscsak bárki bárkivel szót érthet. Ez a nagy korszakváltás pedig most fog bekövetkezni. Meg fog szűnni a világ feldaraboltsága.

Míg Julia összehúzott szemöldökkel Jones tiszteletes prédikációit figyelte, addig Toscani Kovacsét.

- Nézzük csak meg mikor hazudik – mondta Julianak, s a telep falán újra lejátszották az elnök bemutatkozó beszédét. Elrebbenő tekintetet, ütemlassulást (a hazugságnál mindig belassul a beszélő, magyarázta Juliának, mert nagyobb utat kell bejárnia a gondolatnak), mimikai jeleket, testorientáció változásokat figyelt Toscani.

Az elnöki beszéd három részre épült. Az első arról szólt, hogy soha többé nem lesz járvány, mert ha az új alkotmányt megszavazza az emberiség, ha a mostani rendkívüli állapot véglegessé válhat, a világkormány annyi pénzt fog a kutatásokba fektetni, hogy megszabadulunk a járványoktól. Azokat, mint mondta, megelőzni kell, s nem utána kullogni, ez lesz az új stratégia. Gyorsabbak lesznek, mint a vírusok. J.K. itt megállította a filmet, aztán húzott egy pipát, s mint mondta az elnök nem hazudik, komolyan gondolja, hogy meg tudja állítani a járványokat, s még ott is, ahol kutatásokat említett se rezdült meg, pedig nem kutatni akarnak, hanem először sterilizálni. De talán – gondolta – sikerült meggyőzni magát, hogy ehhez kutatás is kell, vagy csak nem a sterilizálásra fókuszált.

- A politikusok azért hazudnak olyan jól, mert maguk is elhiszik, amit mondanak – szólt Juliához, aztán nézték a produkciót tovább.

A második kör a gazdagabbakkal szembeni uszításról szólt, miszerint nem hagyhatja, hogy ebben a zsúfolt világban magasabb jövedelmű embereknek nagyobb kertjeik, elfogadhatatlanul jobb életük legyen. Ezen már Julia is felhördült:

- Hogy nem sül le a bőr a képéről, hiszen ti elképzelhetetlenül gazdagok vagytok.

- Igen, persze, igazad van, de nem hajszoljuk a luxust, mert megszoktuk, mint a hercegkisasszonyok a kényeztetést. Kovacs itt a középosztályból kiemelkedő vállalkozókra, a kis országocskák uraira gondolhatott, nem rám. Új ellenséget talált, mint régen a bolygó kevésbé szerencsés térségeiben, mikor a gazdag parasztokat és a gyártulajdonosokat pécézték ki. Milyen jó volna, ha most kapnánk jelet az agyhullámairól, hogy legalább valami mélyebb felépített stratégia jeleit láthatnánk. Mert így hazugságnak megint semmi nyoma.

Végül az alapjövedelem emelését ígérte a világ azon polgárainak, akik betartják a szabályokat. Mert, mint mondta, még mindig van olyan hely, ahol tombol a járvány, ahol csak feneketlen hordóba öntik a pénzt. S amennyivel kevesebbet kapnak majd az arra nem érdemes milliók, annyival többet lehet elosztani az arra érdemesek közt.

- Ahelyett, hogy antropológusokat küldenétek a térségbe – kommentálta Julia, s ez nem esett túl jól J.K.-nak, mint általában, amikor rá úgy utalt, mint aki az Operatív Törzs tagja, mert hát mit is mondhatott volna erre.

- Szerintem még örültök is, hogy ott magától fogy a népesség, s a természetes szelekció dolgozik. S most hogyan lesz tovább, miért biztos, hogy az új alkotmányt, amely korlátlan hatalmat ad az Operatív Törzsnek meg fogják demokratikusan szavazni? Az emberek csak nem lesznek olyan hülyék, hogy ezt megtegyék.

- Nos - magyarázta J.K. – ez most úgy történik, hogy aki élőben vagy később lejátssza ezt a beszédet, annak agyhullámairól azonnali visszajelzést küldenek a központba, és minden emberről személy szerint tudni lehet majd, hogy a beszéd mely részei tetszettek neki, és melyek nem. Ezek után algoritmusok neki szóló üzeneteket fognak küldeni, mindig mérve, hogy a delikvens mit fogad el, s így tovább. A szövegverziókat még emberek dolgozzák ki, de a kiküldést már gépek végzik. Lesznek majd országos bontások, meg csoportbontások is, a harmadik világban a tömegek nyilván nem fogják majd hallani a feneketlen hordó hasonlatot.

- S akik nem fogyasztják ezt a szart? – kérdezte Julia.

- Vannak más algoritmusok is – magyarázta J.K. – hálózatelemzések, ki kivel áll kapcsolatban, ha a barátja nézte az adást tudjuk a reakcióit, ha a barát jóban van a kocsmában a mi emberünkkel, akkor ugyanolyan célzott üzenetet küldünk mindkettőnek, ha ilyen adatunk sincs, akkor hagyományosabb módon a hozzá hasonló csoportba soroljuk.

- Szóval így működtök – állapította meg a nő – nálunk a Mester néhányunknak a gyülekezetben megtiltotta, hogy önkéntesen felajánljuk a biometrikus adatainkat. Így persze baleset esetén bajba kerülhetünk, viszont nem ismeritek a gondolataink. Ezek szerint nem csak egészségmegőrzésre, gyógyításra meg járványkezelésre használjátok a szervezetünkről szerzett adatainkat.

- Még ígyebbül működünk – mondta J.K. – Mert az ellenzék teljes lejáratása egy külön művészet. Sose gondolták volna a gépek például, hogy az a szlogen, hogy „az ellenzék a vírussal van” be fog jönni, de aztán milyen jól működött, hála a Wolfe News-nak. Mi viszont a biometrikus terminálok adataiból azonnal tudtuk, hogy jól működik, és a Wolf News másnap már a számláján látott egy csomó pénzt, amit mi utaltunk.

- És ki az az áldott jó ember, aki ennek a logisztikának az irányítója?

- Gondolom most már Kovacs, a fő jelentéseket pedig Bernard adja neki, s ki tudja milyen részt vállal ebből a kampánystáb, köztük a ti Mesteretek – J.K-nak sikerült visszavágnia.

- Akkor most képben vagyunk – mondta Julia – és ne haragudj, hogy leoperatívtörzseztelek. Úgy érezték ketten maradtak a világgal szemben. Furcsa érzés volt, de nem kellemetlen.        

7. fejezet

---

---