3. fejezet - Tudósok

Hirtelen elromlott az idő, a hőmérséklet 28-ról egyik pillanatról a másikra leesett 2 celsiusra, Ráadásul kellemetlen havas eső is szitálni kezdett. Nem volt ritkaság az ilyesmi. Ha akarták volna tudták volna enyhíteni időjárást befolyásoló ballonokkal, rakétákkal, de ez túl sok pénzbe került. Az emberek máskor szidták volna az önkormányzatot, hogy nem tesz semmit, ám most megértették, hogy minden pénzt a világkormány elvont tőlük, hogy a járvány elleni harcot megvívja.

Az emberek még türelmesek voltak és igyekeztek betartani a szociális távolságot. Különösen a fiatal felnőttek voltak veszélyben. A távolságtartás hosszabb távon mindig bajjal járt. Ha a gyerekeket kényszerítették erre, lemaradtak a fejlődésben, ha az időseket, akkor az idősek elmagányosodtak, ha az életerős fiatalokat, akkor pedig a szexualitás megvonás okozott gondot. A mesterséges intelligencia ezerrel dolgozott. Kezelte a halottak hozzátartozóit, az egészségügyben dolgozókat, valamint a megbetegedéstől szorongók milliárdjait. Egyénre szabottan ott voltak a pszichológiai algoritmusok még a felelőtlenek közt is.  

J.K. Toscani megázva lépett be a halba, s a forgóajtón áthaladva nem sokkal követte őt az Operatív Törzs nálánál jóval tekintélyesebb tagja, Iréne Meghaer. Iréne fiaként tekintett J.K.-ra, vagy csak ez volt a technikája, hogy kicsit közelebb férkőzhessen hozzá. Ártatlan anyáskodásba csomagolta érintési vágyait. J.K., ha nem is borzongott ettől, de senki testi közelségét sem kedvelte, s ebbe a férfiak és az idősebb nők különösképp beletartoztak. Mindent összevetve nem volt baja Iréne Meghaer-rel, s ha nem vitte túlzásba, egy-két arcsimogatást még elviselt tőle.

- Kissé hideg a keze Iréne – mondta J.K., mire a nő lerázta a földre a vizet, majd a Toscani család vállalkozása után érdeklődött.

- Most, hogy az egész világon leállt a légi- és a tömegközlekedés, és csak a kisautók mennek, mi a helyzet a részvényeikkel? - kérdezte

- Tisztességes világban élünk, mi lehetne a baj? Netán magának kellene a közlekedés-portfóliónk?

- Ó az orvosi-diagnosztikák ilyenkor az egekben járnak, ha terjeszkedni akarnék más szektor felé, most volna itt a lehetőség.

J.K. tudta, hogy a nő csak szórakozik vele. Az egészségügyi szektor értéke ment felfelé, a közlekedés lefelé, ez igaz, de senkinek nem volt szabad átterjeszkedni más pénzügyi szektorába, legalábbis, mióta az Operatív Törzs tagjai felosztották egymás közt a világot. Mindenki más kispályás volt hozzájuk képest, ők meg nem léptek egymás tyúkszemére. A Toscani család még a múlt század közepén a divatszakmával kezdte, aztán áttértek a járműdizájnra. J.K. apja a harmadik nagy járvány idején, mikor a járműgyártás részvényei leestek, felvásárolta a bolygó teljes járműiparát. Voltak olyan részvények, melyeket jobb nem firtatni hogyan szerzett meg, mert nem a saját neve alatt, hanem sameszok segítségével jutott hozzá. A monopóliumát aztán arra használta, hogy kialakítsa a közösségi közlekedés központi irányítását. Azóta nincsen számottevő baleset a világban, persze az emberek nem így gondolják, mert egy-egy baleseten hetekig rágódik a média.

Ahogy azonban algoritmus szerint működtetik a tojásautók együttmozgását, úgy algoritmusok vették át az orvosi diagnosztizálást is, melynek tulajdonosa Iréne Meghaer volt. Egy tüdőfelvételről például a Meghaer-gépek azonnal megmondták, hogy rákos-e az illető, embereknek már rég nem volt értelme kitanulni miből is lehet ezt tudni. A fertőzöttség meglétét is Iréne kütyüi mutatták ki. Azért is jött ide a Meghaer-toronyba, mert informálódni akart a vírus teszteléséről. A torony, bár a családja nevét viselte, kisebb huzavona után egy másik család kezébe került, a bolygó egész irodaépület-bizniszével együtt. Volt emiatt egy rövid mosolyszünet, de amikor kialakították a korporatív világfelosztás, megszűnt a rivalizáció. Ettől kezdve oda tudtak figyelni a külső ellenségre, ki tudták alakítani a demokratikus módon megválasztott világkormányzati rendszer fölötti formális befolyásukat, ez lett az Operatív Törzs.

- Csak ketten leszünk? – kérdezte az asszony. Ránc egy szemernyi sem volt rajta. Ezt részben a csodálatos kenőcseinek köszönhette, de J.K. azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a század közepén még plasztikáztatta is magát. Iréne megjelenése mondhatni tökéletes volt, s hogy a ruházata miként tudott erre rásegíteni, s hogy a valóságban mi tárult volna J.K. szeme elé, nos, ez az, amire J.K. még csak gondolni sem mert.

- Mintha még Kovacs is azt mondta volna, hogy befut... Na de ebben az ítéletidőben…

A portás átadta nekik a belépőkártyát, s mint mondta, Peter Kovacs és a tudósok már várják őket. A portás egy robot volt, de lehetett vele viccelni, s J.K. azt élvezte, hogy a robot miután érzékelte, hogy humorizálnak vele, mindig frappáns választ adott:

- Kovacs, ugye a motorjával jött? – mondta J.K.

- Először én is azt hittem uram, óriási maszkját a feje tetején bukósisaknak néztem. – Ebben a válaszban több képtelenség is volt. Kovacs ugyanis úgy féltette az életét, hogy sose ült volna motorra, és a maszkját sem vette volna le semmi pénzért. A portárs felismerte az iróniát, és rá tudott tenni egy lapáttal. Azt is tudta ki a kérdező, ki van még jelen és meddig mehet el. Más házakban csak az ellenőrzéssel meg a kártya átadással foglalkoztak a portások, de ez a Meghaer-torony volt.

Kovacs nem volt olyan jelentéktelen figura, mint azt Toscani gondolta, sokkal inkább csak a jelentéktelent játszotta. A nagyravágyás, a nagy célért történő önpusztítás szerelmese volt. Egy öngyilkosságtól egyszer csupán az mentette meg, hogy annak bekövetkeztével önmaga elpusztításán kívül semmit sem ért volna el. Az emberek hosszúra nyúlt életük miatt gyakran lettek öngyilkosok, de Kovacs megvetett minden céltalanságot. Önmaga túlzott féltése illetve valamilyen nagy cél érdekében történő önfeláldozás szélsőségei közt billegett.

Odafönt senkin sem volt maszk, kivéve őt, aki még egy fehér kezeslábast is kért magának, így beolvadt az épületben dolgozó tudósok gyűrűjébe.

- Megint magukon a világ szeme, megint maguk a legfontosabbak – hízelgett Iréne.

- Nos, akkor nekünk lehetne adni a focisták rendkívüli pótlékát, őket pedig meg lehetne tapsolni este – mondta a professzor, arra utalva, hogy az emberek esténként rendszeresen kiálltak az erkélyeikre és hol a kutatóorvosokat, hol az ápolókat, hol a rendfenntartókat tapsolták meg és így tovább. Minden este más csoportot jelöltek meg hősként, egy ízben még az újságírók is sorra kerültek, melyet az Operatív Törzs tagjai kényszeredett mosollyal nyugtáztak. Volt kit nyugtatni kellett, mert azt nehezményezte, hogy a Törzset miért nem éltetik sohasem. Aggodalomra ok nem volt, mert a közvélemény-kutatási adatok alapján viszont az ő népszerűségük is magasan szárnyalt.

- Szeretnék Önöknek beszámolni egy érdekes eredményről. Sajnos nem az ellenanyag megtalálásáról van szó. Továbbra is időre van szükségünk. Míg kémiai vonalon nem érünk el áttörést, addig önöknek el kell laposítaniuk a járványgörbét, el kell érniük, hogy a vírus terjedése lelassuljon, másképp az ellátórendszerek összeroppannak.

- A kegyeleti szolgáltatások és az egészségügyi ellátások most már emberségesen zajlanak – mondta J. K. Toscani a professzornak -, Joseph Tot kollégánk, a hadseregparancsnok úr néhány területen bevethette a robotokat, és ha nálunk lecseng a járvány, átirányítjuk őket a következő gócponthoz. Az emberek kezdik elfogadni a robotok bevonását.

- De mi a felismerésük? – sürgette a tudóst az asszony.

- A Lavelock kutatólabor már foglalkozik egy ideje a járvány előrejelzésével. Igazából ők volnának ennek a kutatásnak a hiteles prezentálói. Vizsgálták a világjárványok gyakoriságát, időtartamát és a legkülönbözőbb korrelációkat. A környezeti tényezőket, úgy mint hőmérsékletingadozás, széndioxid-koncentráció, D-vitaminszint, a különböző génkezelt élelmiszerek fogyasztási szokásait és ki tudja még hány száz változót. A részleteket, mint említettem, tőlük… Nos, igen, a lényegre térek. Egy olyan összefüggést találtak, amire mondhatják Önök, hogy kézenfekvő, de utóbb minden kézenfekvő, a gravitációs elmélet is az, mégis a XVII. századig egy Newton nevű polihisztorig kellett várni, akiről ma már senki sem tudja ki volt. Mi, pontosabban az előbb említett csoportunk azt találta, hogy a járványok erőssége és kialakulásának valószínűsége a Föld népességével van összefüggésben. Ám hölgyeim és uraim, a Lavelock csoport szerint ez a kisebbik probléma.

Közben belépett egy másik fehérköpenyes kezeslábasos férfi. Megkülönböztetni őket alig lehetett.

- Itt van a csoport vezetője.  Docens úr, átadnám önnek a szót, a korrelációknál tartottam.

A docens a professzorhoz képest célratörőbb előadó volt, nem kalandozott el a tudománytörténetben.

- Mi igazából etológusok vagyunk, és különböző halakkal dolgozunk - kezdte. - Az egyes akváriumokban arra szoktunk törekedni, hogy minél optimálisabb feltételeket biztosítsunk, de mióta felmerült, hogy a népességszám és a járvány közti kapcsolat egy fontos téma, enyhe fertőzésnek tettük ki a halaink, és ugyanazt a vírust különböző zsúfoltságú akváriumokban engedtük a vizükbe. A drámai megfigyelésünk az volt, hogy míg az úgymond normális sűrűségű akváriumokban a vírustól néhány egyed pusztult csak el, ha növeltük a sűrűséget az az arány egy darabig lassan nőtt, majd ahogy az lenni szokott az ökológiai rendszerek összeomlásánál, itt is egy bizonyos egyedsűrűség után a teljes populáció elpusztult. Az ok nem a vírus erősebbé válása, hanem a halak ellenállóképességének csökkenése. Létezik egy olyan sűrűség, amikor a kísérleti halaink egész egyszerűen mintha el akarnának mind pusztulni, és csak az ürügyet keresik. Felkutattunk más dokumentált történetet. A stresszről szóló szakirodalomban találtunk egy olyat, ahol szarvasokat telepítettek egy szigetre, ahol semmilyen ellenségük sem volt, és ennivalójuk is bőven akadt. Túlszaporodott az állomány, majd elpusztult mind.

- S miből gondolja docens úr – kérdezte J.K. -, hogy az emberek olyanok, mint a halak, a szarvasok? S egyáltalán patkányokkal, melyek mégiscsak szocializáltabb emlősök kísérleteztek?

- Természetesen igen. Korábban nem tudhattuk, hogy az emberek zsúfoltságérzete, stressz-szintje és immunrendszere mennyiben hasonlít az előbb említett élőlényekhez. A majmokhoz képest például sokkal jobban tűrjük a zsúfoltságot, kevésbé leszünk agresszívek, de a betegséggel szembeni ellenállóképesség terén, most rájöttünk, hogy az emberi fajunkat sem védi meg a kultúra, sőt, éppenséggel a mi kultúránk pláne nem védi meg.  Amikor az állatkísérleteknél egyértelművé váltak a tapasztalataink, felgyorsultak az események. A tudományos adatbázisokban rengeteg stressz és immunkapcsolatos anyagot találtunk. Megfejtettük mi történt az ezer év után túlnépesedő Húsvét-szigeteken, egy kutatócsoportunk izolálta a csontokból a nyugati felfedezés előtti vírust. Mi magunk is megnéztük az elmúlt világjárvány és a népsűrűségi statisztikákat, és hát ezek már első pillanatra sem ígértek sok jót. A hiányzó láncszemet a zsúfoltság – stressz – immunhiány sorban egy pszichológus kollegánk fejtette meg. Nem szükséges ugyanis az embernél, ahogy Ön is feltételezte, hogy a zsúfoltságból stressz legyen. Az világos, hogy a stresszből immunhiány lesz, de miért lesz az embereknél a zsúfoltságból stressz?  

- Nem egyértelmű, hogy a zsúfoltság stresszt okoz? Ez olyan logikusnak látszik – jegyezte meg Kovacs a fehér köpenyesek gyűrűjében.

- Bizony nem, ahogy Toscani úr az előbb rákérdezett, a kultúrák nagyon alakíthatóvá tették az emberi fajt. A XX. század megapoliszainak nyomornegyedei, vagy a középkor zsúfolt városkái szépen funkcionáltak. Nézzük a pestist, ezeknek volt kapcsolata a zsúfoltsággal, hiszen amikor a népesség annyira megfogyatkozott, hogy nem volt közvetlen érintkezés, akkor húzódott vissza Európából, és indult el Oroszország felé. Valószínű nem a stressz volt a döntő tényező, mint az állatvilágban, mert az emberek a magán élet hiányát, mely a nagy sűrűségből következik, el tudják viselni. Ma viszont minden ember tudatában van annak, hogy a bolygót elpusztítjuk és ezért egyedüli felelősség az emberi fajt terheli. A pszichológus szerint ez a tudat okozza valójában a stresszt, a sűrűség csak a vírus gyors terjedését eredményezi.

- Értem – mondta Kovacs.

- A kép sajnos összeállt – folytatta a tudós - és nagyon ijesztő. Matematikai modelleket hoztunk létre, amelyekben már szerepel minden változó. A különböző programfuttatásaink azt valószínűsítik, hogy az emberiség az első gyenge járvány hatására elérve nagyvonalakban a 20 milliárd főt, kipusztul. Van ugyan egy automatizmus, mely igyekszik megakadályozni, hogy a kritikus népsűrűséget elérjük, az ilyen automatizmusok tiszteletére neveztük el magunkat Lavelock csoportnak, de mesterünkkel két dologban vitáznunk kell. Az egyik, hogy nincs ebben semmi misztikus, a Föld nem egy élőlény, amely így védekezik velünk szemben, a másik pedig az, hogy az egyensúly biztosan kibillen, mert a homo sapienst minden járvány csak átmenetileg fogja vissza a népességnövekedésben, azt követően többen leszünk, mint korábban, egész addig, míg végül a teljes összeomlás be nem következik. Az lesz a végünk, ha valahol eltüsszenti magát valaki…

Iréne még olyan nyugodtnak látszott, mint akit mindez nem érint. Meg is jegyzete, hogy a sűrűség nem egyenletesen oszlik meg. J.K. viszont csak annyit mondott.

- Az áldóját, mintha csak a Vollcanik szektát hallanám.

- A milyen szektát? – kérdezte a docens, mert nem értette.

- Van egy szekta – magyarázta J.K. -, és a prédikátoruk ugyanezt állítják azzal a különbséggel, hogy szerinte Isten tűzzel fogja elpusztítani a világot, ha elérjük a 20 milliárd főt. Nem különös, hogy a szám náluk is azonos a magukéval és ők is a népsűrűségből okoskodnak?

- Vírussal, vagy tűzzel, Istennel vagy anélkül, végül is mindegy, de az általunk bemutatott jövőkép szerint végletesen leegyszerűsítve önmagában a népsűrűség egy olyan vírus esetében, mint amilyen a mostani, megsokszorozza a fertőzési sebességet. És mint látjuk, ez elől senki sem tud elbújni.     

- Értem – mondta Iréne Meghaer is.

- Professzor úr – fordult ekkor a másik tudóshoz J.K. Toscani – Volna nekem egy elméletem arról, hogy miként lehetne megoldani a születésszabályozást, de ehhez el kéne mélyülnöm a jelenlegi agykutatási eredményekben. Főként az amygdala manipulálása érdekel.

- Az emberi faj tudatából kipucolni, hogy ő felel a bolygó haláláért, nem lehet. Ez az ökológiai depresszió nem gyógyítható agymanipulációval, ezzel már mi is foglalkoztunk – vetette ellen Danos doncens

- Nem, én az emberiség létszámának optimalizálására gondolok – mondta J.K. Toscani.

- Akad egy két összefoglaló mű – felelte a professzor, átküldöm majd önnek.

- Azt még had tegyem hozzá, a patkány és az akváriumi kísérletek tapasztalataként – vette vissza a szót a doncens -, hogy 15 milliárdnál még semmi probléma sincs. Eltekintve attól, hogy a népesség 60 %-ának meg kell betegednie, hogy kialakuljon az úgynevezett nyájimmunitás, és a fertőzés súlyosságától függően ennek a 60%-nak az x %-a hal meg, de ezeket a folyamatokat már ismerjük.

Úgy tűnt Iréne ezen nyugtató mondatoktól lett ideges. Ő előtte ugyanis még legalább 80 év állt, sőt, ahogy az orvostudományi fejlesztések finanszírozásának – mely egy részének épp ő volt az irányítója - fejlődött, még akár többre is számíthatott, viszont az elkövetkező 80 évben az emberiség létszáma elérheti a 20 milliárdot, ez esetben pedig látni fogja nem csak a mostani civilizáció összeomlását, de gyakorlatilag az emberiség teljes pusztulását. Toscanira nézett és azt mondta:

- A születésszabályozásban lehet minden reményünk.

J.K. miután hazament, a számítógépén megkerestette Julia Osborne számát. Az ugyan titkosítva volt, de neki a keresőszoftverei valahogy mégis előbányászták. Nem akarta neki elmondani, hogy a Lavelock csoport ugyanazt találta, mint amit a Vollcanik szekta, de talán ha körbejárhatja ezt az egybeesést, kiderítheti, hogy valami véletlen dologról, vagy a két társaság összefonódásáról van-e szó.

A nő vette fel, épp olvasott valamit a gépén, de nem kapcsolta videóra. Némi szabadkozás után J.K. azt kérdezte:

- Ismeri Ön Danos docenst? Kutatóorvos, etológus. A Meghaer-toronyban van a laborjuk.

- Nem – felelte kurtán Julia Osborne.

- És nem lehet, hogy a vallási vezetőjük. Jones atya kapcsolatban van vele?

- Megkérdezzem a Mestert? – kérdezte Julia, a hangja egyszerre volt készséges és ironikus. Ezt így J.K. nem tudta eldönteni.

- Ne haragudjon, megtenné, hogy videóra kapcsol? – kérte.

- Rettenetesen fáj a fejem, borzasztóan nézhetek ki – jött a válasz, majd a kérdés: - Olvasni akar bennem, mint egy hazugságvizsgáló gép?

Julia meg sem várta a választ, átkapcsolta videóra. J.K. a nő fejét látta, és mögötte a párnát. Hanyatt feküdt, fülén fejhallgató. Igazat mondhatott, mert nem nézett ki valami üdén, de ebben a helyzetben nem csak akkor látunk valakit, ha beteg, de akkor is ilyen szögben látjuk, ha mi vagyunk fölötte.

- A férje otthon van? – kérdezte J.K., mert az volt az érzése, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben nem kapcsol egy nő kamerára. A kérdés valahogy kiszaladt a száján.

- Kivitte a szomszéd kutyáját sétálni – mondta Julia. – Vicces, mert a bérházunkban csak egy kutya lakik, és felváltva sétáltatja mindenki, hogy legyen alibije az utcán lenni. Egyébként itthon van home office-ban.

- Szegény – mondta J.K. – mármint a kutya. Hogy bírja a strapát?

- Állítólag azt mondja, már nem akar menni, noszogatni kell. Le is vették a nyakáról a tolmácsgépet, mert elég kellemetlen volna, ha egy rendőrnek a tolmács azt mondaná „elegem van, haza akarok menni”.  – Julia nevetett.

- Félő, kötelezővé fogják emiatt tenni a tolmácsgépet a kutyákon, és akkor megint nincs mászkálás. A kutyák olyanok, mint a három éves gyerekek, nem tudnak hazudni.

- Kérdezhetek én is valamit? – mondta a nő.

- Természetesen, amúgy is kezdem restellni, hogy megint magára törtem.

- Mi az maga mögött? Jól látom, hogy könyvek?

- Megmutatom – válaszolta J.K. és körbehordozta a kamerát. A falai telis tele voltak igazi könyvekkel.

- Ma már senkinek sincsenek régi papírkönyvei. Maga egy gyűjtő?

- A lakásomban hely van elég, könyveket meg örököltem a szüleimtől, így lett mára olyan ez a szoba, mint egy múlt századi könyvtár.

- És olvassa is őket? – kérdezett tovább a nő.

- Pipázok, mint Sherlock Holmes és olvasok is feltett lábbal, igen.

A nő elmosolyodott. Ez megint megszépítette az arcát. J.K. ezek után még a fejfájása gyakorisága után érdeklődött, az utóbbi évek egyre erősebb légnyomásváltozásait okolta, aztán megadta a telefonszámát, ha netán megtudna valamit Danos docens és a Mester kapcsolatáról. Kezébe vett egy könyvet, de Julia Osborne fájdalmas boci szemeit látta maga előtt. Mintha lett volna a tekintetében valami személyesen neki szóló segítségkérés. 

4. fejezet

---

---