2. fejezet - Új vallás



Másnap reggel Toscani napja a szokásos módon kedzdődött, bár kicsit korábban kelt, hogy időben a számítógép elé ülhessen. Mivel a közeledő meetingen csak deréktól fölfelé fog látszani, elegendőnek tűnt rendesen megborotválkozni és egy jó inget felvenni.

Az elit tagjai különböző időpontokban internetes kapcsolatban konferenciabeszélgetésekre gyűltek össze. Amolyan klubéletet éltek, de a találkozásaik még inkább hasonlított osztálytalálkozókra, vagy terápiás csoportfoglalkozásra, noha egyik sem volt, mert nem volt vezető, mint a terápiás csoportokban általában, no meg nem jártak ugyanabba az iskolába sem. A legkülönbözőbb helyről származtak és különböző országokban éltek. A bejelentkezők is változtak, csak a limit volt meghatározva. Minimum heten, maximum tizenhárman lehettek egy-egy konferenciabeszélgetésben. A bejelentkezőket a számítógép választotta ki, de törekedett arra, hogy az egymást ismerők többször találkozhassanak.

Ezúttal J.K. Toscani rögtön észrevette Liát. A képernyő kicsit csalt, a kamera perspektivikussága még inkább kihangsúlyozta formás idomait. Arca vékony volt, barátságos kék szemei angyali bájt kölcsönöztek neki, de ami a legkülönösebb volt, az a vörös haja, amit most oly erősen szorított hátra, hogy nem is látszott hajnak. Toscani ismerte ezt kibontva, és mindig csodálkozott rajta, a szülei miért akarták épp vörösnek, s kicsit szeplősnek. Barátságosan üdvözölték egymást. J.K-nak valamikor régen egyéjszakás kalandja volt a lánnyal. Tökéletes testre emlékezett – már amennyire az ilyesmit egy éjszaka alatt ki lehet deríteni -, mégis a kapcsolatuk olyan lett mostanra, mint a barátoké általában. Pedig Lia egyszer még azt is megemlítette, hogy J.K. jobb pasi, mint akivel éppen jár. Ez sem okozott bennük új vonzódást.

A társaságban meghallgatták egymást, hogy ki mivel foglalkozik, mi történt velük mostanában, vagy ha a tagok közt ismeretlen is akadt, elmondták a kedvéért akár az egész életüket. Volt, akinek a beszámolóját már korábban hallotta Toscani, például Liáét, de a lány ezúttal sem volt unalmas neki. Majd ő következett.  A gyorsan tovaröppenő kíváncsiság közé tartoztak a J.K. beszámolójára történő reakciók. Nem értették mi örömét leli abban, hogy az Operatív Törzsben fecsérli az idejét, de biztosították arról, hogy természetesen nagyon büszkék rá.

J.K. Liát egyszer külön is felhívta, mikor valamilyen információra volt szüksége a „relatív depriváltakkal” kapcsolatban, ahogy a lány fogalmazott, egyszerűbben szólva a  szegénységről érdeklődött. Lia be tudott számolni neki a legújabb kutatási eredményekről, hiszen ő mindig ezt a témát bújta.

Az osztálytalálkozós hangulatban egy fickó azt mesélte, hogyan működik az a park, amit felépített. Kicsiben modellezte az öntisztuló természetet és a mezőgazdasági termelési folyamatokat. Amolyan oktató park volt. De volt köztük, aki asztalosműhelyben dolgozott. Ám akár csapatban, akár egyénként tevékenykedtek, volt bennük valami közös.

- Elkezdtem haikukat írni, s azt hiszem belevágok a japán kultúra tanulmányozásába – mondta egyikük.

- Én benne voltam a Világbank által pénzelt űrprogramban, és mikor új szelek kezdtek fújni még örültem is. Kolonizációs projekt tervezésén kezdtünk el dolgozni mesterséges intelligencia bevonásával, de hatalmi harcok indultak el a csapatban és azonnal kiléptem – mondta egy másik résztvevő.

Voltak közöttük művészek, zenészek, épp egy társulatnak színdarabot író és így tovább. Nem csak kedvelték egymás társaságát, de tapasztalataikat is kicserélték ilyenkor. Ennek ellenére sok időt, ha éppen nem volt közös projektjük nem szívesen töltöttek együtt. Nem a genetikai tökéletességükre voltak büszkék, természetesnek vették, hogy jó testalkatuk van, egészséges szervezetük, szép a bőrük és jó fejük van bármivel is foglalkoznak. Azt is tudták, hogy mindannyian valamilyen holacracy szervezetben tudják elképzelni a jövőjüket. Ezért is sajnálták J.K. Toscanit, mert úgy látták, hogy az Operatív Törzs egy hierarchikus szervezet, noha J.K. egy ideig bizonygatta, hogy nem erről van szó.

Amit nem fogalmaztak meg maguknak, s ami összekötötte őket bármivel is foglalkoztak és bárhol is éltek, hogy nem voltak hatalmi ambícióik. J.K. Toscanin kívül egy elit tagot sem lehetett találni a politikában. És nem érdekelte őket a versengés, ezért egy elit tag sem tevékenykedett olyan szervezetben, ahol lettek volna főnökök, és sosem lehetett őket versenysportokban sem látni. Sokszor ők maguk építettek fel egy közösséget, de vezetni nem voltak hajlandók. Ha a közösségnek nem sikerült létrejöttük célja körül szenvedéllyel működni, inkább hagyták kimúlni és továbbálltak.

Nem szándékos tervezés eredményeképp lettek ők ilyenek, hanem ez valamiképp mellékesen adódott az intelligenciájukhoz. A szülők csak magas intelligenciát kértek a gyerekeiknek, de hogy ebből az következzék, hogy ne értsék gyerekeik motivációit, gondolkodását, viselkedését, azt előzetesen nem sejthették. Sok szülő egyáltalán nem örült annak, hogy ilyenné váltak a gyerekeik, mert nem ilyen lovat akartak.

Amiképp az elitet nem értette a hagyományos ember, úgy a mesterséges intelligenciát sem. Fordítva viszont nem volt ilyen gond. A gépek le tudták írni az átlagemberek és az elit működését, ki tudták számítani reakcióikat, mondhatjuk talán így: értették őket. Az elit is értette az emberek működését.

A szingularitás küszöbének átlépése óta a mesterséges intelligencia kicsit olyan lett, mint régen voltak az istenek. Érthetetlenek, akik mindenbe belelátnak, ám az emberek iránt valahogy mintha közömbösek lettek volna. Ez azonban csak a képzelet szüleménye volt, míg most a mesterséges intelligencia valóban létezett. Öntanuló fejlődése és sebessége felfoghatatlan volt teremtője, az ember számára. Egy teljesen más világ, más ritmus, melybe belelátni nem lehetett. A gépek viszont sosem bírtak érzelmekkel, és azt is nehéz volt elképzelni, akkor mégis mi motiválhatja őket? Egyáltalán, kell-e az élethez motiváció, vagy más formában is létezhet? S a gépek élnek-e egyáltalán? Az elit tagjai pedig az érzések területén fejlődtek sokat és túl voltak az akaráson. Ezzel szemben emberek milliárdjai érzelmeik rabja volt és többet akart, mint ahogy mindig. Peter Kovacs, aki az Operatív Törzs soros elnöke volt, mindkét úttól szorongott, az elittől is félt, és ahogy a legtöbb ember, a mesterséges intelligencia hálózatához kapcsolt robotoktól is. Úgy érezte választania kell a kettő közül és mindenki elől titkolta küldetéstudatát: neki kell majd – vélte - befolyásolnia a történelem menetét.  

Egy másik alkalommal, virtuálisan egy kicsit más összetételű elit társaság gyűlt össze. Valamelyikük azt a témát dobta be, hogy ők, az elit, miben is mások. Az ilyen identitáskérdés visszatérő volt a számukra. Abban a társaságban is ott volt Lia, és J.K. szerint megint okosakat mondott, noha bizonyára más elit tag számára inkább volt faragatlanul egyszerű:

- Nekem volna egy elméletem – kezdte. – Régen azt hitték az emberek, hogy létezik olyan, hogy lelkiismeret, és ez a lelkiismeret mindenkinek meg tudja mondani, hogy hol is van ő egy „rohadéksorrendben”. Valójában azonban az emberek nem tudják hol vannak, mert mindig csak azokhoz mérik magukat, akik náluk rosszabbak, és ebből úgy tűnhet a számukra, hogy voltaképp egész jó helyen állnak. Ma azt hiszik, tuti jár nekik a mennyország, már ha vallásosak, vagy ilyesmi. Szerintem mi abban különbözünk az átlagemberektől, hogy tudjuk, hol vagyunk a rohadéksorrendben.

- Ami engem illet, eléggé előkelő helyet foglalok el – jegyezte meg J.K. Toscani, mire a többiektől kapott egy támogató nevetést. 

 J.K. Toscani a chates fórumozás után felvett még egy sötét nadrágot, majd mielőtt elindult volna belenézett a tükörbe, de nem volt elégedett a látvánnyal. A baj az volt, hogy túl elegánsra sikerült ahhoz képest, amilyen tervei voltak.

- Vissza kell vennem a szívdöglesztőből – mondta a tükörképének. Lecserélte az ingét és az asztalon hagyta a napszemüvegét. Beült a ház előtt álló saját autójába és Julia munkahelyéhez vitette magát.

Toscani az iskola bejáratánál várt Julia Osbornra. Az autóját kicsit távolabb hagyta, mert nem akart a saját gépjárművével feltűnősködni. Ugyanezen okból a kesztyűtartóból is a legszerényebb maszkot vette föl, és ahogy álldogált azon morfondírozott, hogy a speciális szűrőbetét nélküli maszkkal nem vállal-e fölösleges kockázatot.

A gyerekeket már hazavitték és a kapun a tanítónők is szállingóztak kifelé. Sorban álltak az önvezető autók, melyeket Toscani ezúttal is szeretettel és szakértelemmel szemlélt. A távozók ezekbe az autókba szálltak be. A járművek kis üvegfalú buborékok voltak, melyek amikor utast szállítottak, kívülről átláthatatlanná váltak. J.K. megszólította Juliát mielőtt beszállhatott volna az egyikbe. A nő azonnal megismerte, s kis tanakodás után beleegyezett, hogy J.K. elvigye.

- Beszélnünk kell – mondta J.K. -, de nem akarom feltartani. Míg gyalogoltak, a nő megjegyezte:

- A maszkja milyen szerény.

- A magáé is – felelte J.K, majd hozzátette: – Honnan telik maguknak olyan jó védőeszközökre, és miért nem hordja akkor? – A nő nem felelt.

- Mondja Toscani úr, mit akarnak maguk tulajdonképpen tőlünk?

- Be szeretnék lépni a titkos szektájukba – vigyorgott a férfi. Megtehette, mert csak a szeme látszott.

- Nem szekta és nem titkos. Épp gyűlésre tartok és talán mégse volna okos dolog beülnöm maga mellé. Ha látnák a testvérek, hogy egy elit kocsijából szállok ki…

J.K. nevetett és közben a kicsinek tűnő fekete hajú nőnek a tekintetét kereste.

- Most meg min mulat? – kérdezte a nő.

- Tudja, ahol testvéreknek nevezik egymást az emberek, ott mindig valami nagy baj van. A családi köteléket, a rokonságot jelölő kifejezések, a vér szentsége, ez mind-mind nagyon ősi, nagyon primitív.

- Ha maga mondja – felelte vérig sértve Julia. – Már kihallgattak, mindent elmondtam, amit tudtam.

- Ó hogyne. Elviszem a gyűlésükre, adja meg a címet. Ne aggódjon, kirakom egy utcával korábban.

Julia Osborne nem akart ujjat húzni az Operatív Törzs tagjával, noha a fuvarra nemet is mondhatott volna. Végül is nem kényszerítették arra, hogy beszálljon az autóba. Aztán amikor beszállt, alaposan körbenézett, ilyen kocsiban még sosem ült.

- Csak még egy kis türelem – kérte J.K. -, adjuk át magunkat a tesztnek. Gyorsteszt – magyarázta a férfi – 80%-osan megbízható. Kiszűri azt is, ha már túl van a fertőzésen és védett, sőt, még egyebet is tud. – Kis ideig vártak, majd az autó elmondta a magáét - Tiszták vagyunk, leveheti a maszkját – mondta J.K.

 Julia magán tartotta volna, akár az arab nők a fátylat, akik így érzik biztonságban magukat, de sejtette, hogy ez bután venné ki magát.

- Szuper autó – jegyezte meg.

A férfi arca napbarnított volt, Julia pedig a fehér irodai arcával meg a fekete hajával olyan volt, mintha az Addams familyből lépett volna ki.

- A maguk doktrinája Julia, ha jól tudom, hogy épp 20 milliárd főnél, se többnél, se kevesebbnél tűzeső lepi el a Földet. Minderről az emberek tehetnek, mert nem tudnak felnőni ahhoz a feladathoz, hogy a biológiai szaporodásukat kontrollálják, az Isten büntetése ezért a mohóságunkért sújt le.

- Úgy van – felelte Julia – nem a szám a lényeg, hanem az emberiség bűne, hogy nem tud fejlődni.

- Na és mit kell csinálni maguknál, hogy kiátkozzák Önöket? Hogy működik a büntetés és a jutalmazás? Mennyire merev, mennyire igazságtalan és részrehajló a belső működésük? Csak az abszolút szent ember, a Mester dönt el mindent? Hogy korlátozza a Mester önök előtt az információkat?

- És az Operatív Törzsben? – vágott vissza Julia – Mindenütt a korrupciómentes magasabb erkölcsiségét harsogják a reklámok. Az vajon nem doktrínerség?

J.K. arra gondolt, hogy Julia vitatkozni nem, de veszekedni azt tud. Aligha érti a kettő közti különbséget, de nem akarta tovább bántani.

- Azért kerestem meg magát, mert meghalt ma reggel az ezredes – mondta. – Az, aki múlt héten beszállította magukat kihallgatásra, a rendőrségre.

- Sajnálom – felelte Julia.

- Az orvosok szerint ez a járvány hasonlatos az 1918-as spanyolnáthára.

- Miben hasonlít? Az milyen volt?

- Minél erősebb volt valaki, annál biztosabb volt, hogy ha elkapja, akkor belehal. A mi vírusunk is imád harcolni, a gyengéken átsuhan. Felmerült, hogy az ezredes lefertőzésében a maguk keze van, de Oberritter hadnagynak nincs semmi baja – folytatta J.K. -, márpedig ha maguk lettek volna, mindketten megfertőződtek volna. Vagy óvatosságból csak az egyiküket támadták meg?

- Miért nem visz be és kötnek rá hazugságvizsgálóra? – kérdezte a nő.

- Maga foglalkozik pszichológiával, úgy átveri a hazugságvizsgálót, ahogy akarja.

- És magát?

- Engem nem, én jobb vagyok, mint ezek a gépek – mondta J.K., amit Julia enyhén szólva nagyképűségnek tartott, de nem volt abban a helyzetben, hogy ezt közölje. Inkább a védekezésre koncentrált:

- A telephelyünk légszigetelt, magasnyomású és steril. Folyamatosan fertőtlenítjük – magyarázta. – Nálunk nem fertőződhetett meg a maguk ezredese, ellenben a katonaság felelőtlen, és ahogy mondja, a mostani vírus az erős immunrendszerűeket kedveli. A katonaság össze fog omlani, mint a kártyavár.

- Honnan tudja ilyen biztosan?

- Kihallgatták a férjem legutóbb, matematikai modelleket gyárt a szabadidejében, úgy tudom ezt az aggodalmát megosztotta magukkal.

- Nem mondhatnám, hogy helyes kifejezés volna az „aggodalom”. Megnéztem a felvételt, aggodalomnak semmi nyoma sem volt Robert Osborne arcán.

- Ilyenek a matematikusok – felelte Julia.

- Ilyenek a vallásos fanatikusok – helyesbített J.K.

- Mindent a hatóságok szabályai szerint teszünk. A testvérek, izé, a tagok, külön saját boxaikban vannak a gyűléseken. A gyerekeket sokkal nehezebben tudjuk elszeparálni egymástól.

- Most, hogy így említi a gyerekeket, el tudom mondani Önnek, hogy az iskolákat, meg a maguk gyülekező helyeit be kell majd záratnunk, ezt fogják majd javasolni a tudósaink, a járványügyi szakemberek, az algoritmusok, mindenki. Mindig ezt javasolják. Az erőszakszervezetek tagjait viszont nagyon nehezen tudjuk elszigetelni egymástól. Az átfertőződésük mértéke pedig államtitok.

- Be fogják zárni az iskolákat is? –kérdezte Julia - Azt tudja ugye, hogyha bezárják az iskolákat, a gyerekeiket nevelő egészségügyi dolgozók kénytelenek otthon maradni, a közigazgatásban lévők szintúgy.

- Tudom, sőt azt is, ha kényszerítjük őket, hogy visszamenjenek a munkába, akkor szabadságot vesznek ki vagy táppénzre vonulnak és még home office-ból is elvesztjük őket. A világjárványok a modern háborúk, dominószerű lesz megint az összeomlás – állapította meg a férfi.

Toscani közben átváltott sofőrirányításra, megelőzött egy együtt mozgó buboréksort, aztán visszatért a sávjába és visszaadta a robotpilótának az autót, de továbbra is előre nézve az utat bámulta, mintha lenne benne valami érdekes.

- Jó, hogy nincsen indulási, meg fékezési késlekedésük, és minden egyszerre történik, megszűntek a dugók. Azért kellenek, akiket ezek a szabályok nem korlátoznak és olyan ügyesek, mint most mi voltunk.

Mosolygott, és tudta, hogy jóképű, és a nőnek tetszeni fog a mosolya.

- A közlekedés lehetne a társadalmunk metaforája – mondta Julia. Toscani látta Juliaban a forradalmi hevületet, de őt magát nem izgatta, ha valaki illegitimnek tartja az Operatív Törzs létezését. Eltolta magát a kormánytól és az ülésével Julia felé fordult.

-  Azt tudom magáról, hogy tanít ebben az általános iskolában, hogy tagja a Vollcanik szektának, ahová épp viszem, bocsánat, egyesületnek. De mi az az aktív tevékenység, melyet a hálózaton végez, mint oktató?

- Csak tanuló vagyok. Pszichológiai online képzésen veszek részt. 

- Akkor biztos tudja – kezdte J.K. -, hogy a gyors reflexióink, ösztönös meglátásaink a jobb agyféltekénkben születnek, míg a logikus és lassú agyunk a bal.

- Hogyne – felelte a nő.

- Kíváncsi vagyok akkor, hogy mit szól az elméletemhez.

J.K. belekezdett a fejtegetésébe, de nem volt biztos benne, hogy sikerült világosan elmondania:

- Az élmények feldolgozásában kétfajta módon dolgozik az agyunk – mondta. - Az emlékező balféltekénk az élményeket csak átlagolni tudja, míg ha valamilyen módon ezt el tudnánk hallgattatni, akkor az érzés tartósságát is fel tudnánk idézni. Az a szülő nő, aki több órát vajúdik a harmadik világ koszos putrijában, boldog lesz a gyerekét karjaiban tartva, és a boldogsága semmiben sem különbözik a mi szülészeteink asszonyainak emlékeitől, pedig a két emléknek el kéne térnie egymástól, hiszen a putriban szülő sokkal többet szenvedett.

- Ez így van – értett egyet Julia – a memóriánk csak az átlagát számolja ki a rossz és jó élménynek, de a többit elfelejti. És hol van itt a maga elmélete?

- Hát ott, hogy a jobb agyfélteke másként értékel, az számon tartja a folyamat hosszát is, így ha el tudnánk érni, hogy a bal ne nyomja el a jobbot, akkor a születéseket maguk a nők korlátoznák. Akinek a jobb agyfélteke kellemetlen emlékeket őriz az első szülésről és ez elő tudna jönni, az nem akarna több gyereket. Így fejlődnék az emberiség és nem kéne a maguk istenének büntetni.

- Ez nem fejlődés, csak egy biológiai átprogramozás – vetette ellen a nő.

- Ebben nem értünk egyet – mosolygott Toscani – az emberiség fejlődése a biológiájában rejlik.  

Lehúzódott az autójával a parkoló sávba, hogy kiengedje Juliát. A nő megköszönte a fuvart, kiszállt, de inkább bosszúságot érzett, s nem lelkesítették az elmúlt percek. Ráadásul túl korán ért a helyszínre. Keresett egy buborékjárművet, mert nem akart ilyen korán a gyűlésre beállítani. A férje még hagyján, de a többi szervező is rákérdezne miért jött gyalog, miért jött korábban, ő meg magyarázkodhatna. A buborékautóba, melybe beszállt erősebb és büdösebb fertőtlenítő szag volt, mint J.K. kocsijában, ahol ezt alig lehetett észrevenni. Vagy csak az ő szaglása lett élesebb.

Minden utas után öntisztítást végeztek a járművek, mindegyikben bemondták, hogy remélik, hogy nagyon fontos ügy miatt kell közlekednie, mert kijárási korlátozás van. A nagyobb, tömegeket szállító járművek már békésen pihengettek a városszéli remizekben. Az élet kezdett leállni, s ahogy J.K. Toscanitól megtudta, hamarosan a kisszámú gyűléseket sem lehet megtartani. Az új járványok időszakában máig nem volt jobb védekezési eszköz, mint a szociális távolságtartás.

Hátradűlt az ülésen és 10 percet autókázott. Nem gondolt semmire, csak kicserélte egy jobbra azt a maszkot, amivel az iskolából jött el. Tulajdonképpen a maszkokról meg lehetett ítélni ki melyik társadalmi réteghez tartozott. A minőségi és a funkcionális különbségekre egy egész divatipar telepedett és még ez is rátett egy lapáttal a maszkok áraira. A nagyon szegényeknek szinte csak egy rongy volt az orruk és a szájuk előtt, neki egy viszonylag könnyű, szűrőbetéttel ellátott maszkja is volt, digitális részecskeszámlálóval, ami a munkahelyén a kollégáinak már szemet szúrt volna. Ennek a maszknak a viselése nem volt olyan kellemetlen sem, mint az egyszerűbbeké, bár természetesen a legjobban levegőt venni maszk nélkül lehetett volna.

A végén majdnem elkésett, már mindenki elfoglalta a boxát a templomban. Templomnak nevezték, jól lehet egy egyszerű lakást alakítottak át. Neki Roberttel közös boxa volt, de ma Robert volt a soros az ajtónállásban, így nem tudott vele beszélni. Valakinek mindig kellett az ajtónál maradni, hogy az idegenek érkezéséről figyelmeztessen, vagy a rossz szellemeket távol tartsa. Ki így, ki úgy értelmezte a feladatot, aminek se egyik, se másik esetben értelme nem igazán volt. Az mindenesetre otthonossá tette az érkezők számára a belépést, hogy volt, ki üdvözölte őket. 

Később sem mesélte el Julia a különös fuvart, mert oly valószerűtlen volt, hogy az Operatív Törzs egy tagja személyesen akarta lenyomozni, hogy ők fertőzték-e meg az ezredest, s hogy mindezt azért így, mert az ifjabb Toscani jobban bízott a saját megérzésében, mint a hazugságvizsgáló gépben. Vagy ki tudja, talán másért nem akarta elmesélni Robertnek. Alighanem nekitámadt volna, hogy miért szállt be Toscani autójába.

Jones tiszteletes, vagy ahogy ők nevezték, a Mester, praktikus tájékoztatóval kezdte, azzal, hogy a jelen lévők egy része már tudja használni a belső hálózatot, amit most majd rákötnek a világháló sötét részére. A hatóságok ezeket nem tudják lehallgatni.

- Ne zavarjon titeket, hogy a terroristák is itt kommunikálnak, hogy a kábítószert és fegyverkereskedelem is itt zajlik. Nekünk ezekhez a csoportokhoz semmi közünk. Azt az információt kaptuk, hogy pár napon belül kijárási szigorítások lesznek. A mai találkozónk végén, ami valószínűleg egy ideig az utolsó lesz, megkapjátok a rejtett hálózatba való belépési kódokat.

Mindig kellett beszélnie a jövendölésről, melyet megvilágosodásakor egy csúcsélményben élt át. Ezek szerint, amikor az emberiség eléri a 20 milliárdot, vulkánok törnek ki és a forró láva feléget majd mindent, ezért kell nekik túlélő bunkereket építeni.

- Noé bárkája most valójában sok magányos család földalatti búvóhelye, kik üvegszálas kommunikációval kötik össze egymást. Lehet, hogy a mostani járványok megtizedelik a népességet, s így az Isten haladékot ad nekünk. Áldott legyen az Úr.

Erre mindenki rávágta, hogy áldott legyen az Úr. Julia a boxában hallgatott, marhaságnak tartotta az egészet. A Mester korábban azt prédikálta, hogy még az ő életükben megérkezik a végső csapás, mely az elkorcsosult világot fogja büntetni. De az ilyen járványok idején, mikor tömegesen haltak az emberek igazított a jövendölésein, maradt az eredeti tézis, a 20 milliárd, aminek elérését lehet csak a következő generáció éli meg, de nekünk annál inkább kötelességünk, hogy kiépítsük a bunker-rendszert. Járványok idején leálltak a földalatti kábelfektetési munkáikkal, túlságosan feltűnő lett volna, viszont a meglévő bunkereknek jó hasznát tudták venni. Bezárkózhattak. A jelen lévő kiválasztottak követték a Mester utasításait, sőt, már felhalmozott élelmiszerkészlettel is rendelkeztek. Robert és Julia bunkere például a telephely alatt volt.

Mindenki áldotta az urat, meg a Mestert, hibáztatták a lusta testvéreket, kik késlekedtek az építéssel. A szekta összetartása példás volt, a késlekedőkön segíteniük kellett. Együtt átkozták viszont a nem hívő tömegeket, akik csak azt kapják a sorstól, amit megérdemelnek. A Mester rátért arra a témára, melyet már Julia is szívesebben hallgatott. Külsőre kicsit köpcös volt, de legalábbis már pocakot eresztett, kopaszodott is. Le se tagadhatta, hogy 60 körüli. Abban a korban, volt, mikor még sokan keresik az élete értelmét, ő viszont már megvilágosodott. Magáról azt állította, hogy a nyolcadik szinten van, ahová csak nagyon kevesen érhetnek el. Minden szinten, tanította, megtagadjuk az előzőt, de egyúttal integráljuk is, s aztán feljebb léphetünk.

- A világkormány, mely kinevezte fölénk az Operatív Törzset egy szélhámosság - mondta. - A világkormányt maga az Operatív Törzs juttatta hatalomra, így tulajdonképpen saját magukat nevezik ki. Sokan vélik úgy közületek, hogy a járványt maga a világkormány eresztette ránk. De erre nincsenek bizonyítékaink, és én nem is tartom ezt valószínűnek. Tudom, hogy mi a válaszotok arra az ellenérvre, hogy közülük is halnak meg. Azt mondjátok, hogy valójában csak eljátsszák a halálukat, hogy minket becsapjanak. Műtétekkel átalakíttatják magukat és új arcként jelennek meg. Az új választásokkor makulátlan jelöltként kerülnek hatalomra, de átszabott fizimiskával, és beszáradt aggyal. Lehet. Azt mondom nektek, hogy nem ebben van az igazi veszély. Nem érdekes, hogy így van-e, mert nem változtat a lényegen. Amit én mondhatok nektek – szólt a próféta hangján – az az, hogy amilyen biztos, hogy ki fognak törni a tűzhányók és lángba borul a világ, ugyanúgy biztos az is, hogy az elit ellenünk fog fordulni. Nekünk mindkettőre fel kell készülnünk, és mindkettőt a magunk eszközeivel meg kell előznünk. Vagy ők, vagy mi. Vagy mi, valódi emberek leszünk a túlélők, vagy ők, akik bár szépek és kedvesek, de valójában hitetlenek és olyanok, mint a.kígyók. Fel kéne nyitnunk az Operatív Törzs szemét, hogy vegyék észre ők is, az elit tagjai a veszélyesek, s nem a gépek.

Belelendülve hozott egy konkrét példát az Operatív Törzs túlhatalmára is:

- Nem a gépek a felelősek a korházi kezeléshez jutásért, hanem a politika. Ezeket az algoritmusokat emberek gyártották és emberek is változtathatnák meg. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy az egészségügyet ezek használatára kényszerítsék? Testvéreim, tudjátok-e, hogy ha bekerültök a kórházba azonnal egy triage-pontotok lesz, mely ha nem elég alacsony, nem részesülhettek egészségügyi ellátásban?

A hallgatóság együtt sodródott a prédikátorral. Valamikor Julia is ismerte ezt az érzést, de ahogy a Mester mondaná, ő már azon a szinten volt, amikor rá a közösség együttmozgása nem hatott. Elég sok meditálásba, önismereti munkába és pszichológiai tanulmányokba került neki, hogy ki tudjon lépni ebből a szintből.

Nem esett transzba, mint némelyikük, mikor azt kiabálták, hogy „egyek vagyunk Gaival.” Ettől egyébként azt várták, hogy a tűzeső mégsem következik be, hogy egy ilyen énfeladással meg tudják menteni a Földet. A reménykedés Juliában is megvolt, de nem keverte össze az énfeladás alacsony szintű mitikus megnyilvánulását a magasabb meditációssal. 

A prédikációnak megint egy olyan része következett, amit Julia inkább unt, sőt talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy szégyellt. A Mester a tudatlan tömegek alsóbbrendűségéről és saját kiválasztottságukról beszélt, arról, hogy itt mindenki legyen büszke magára.

- Jaj - gondolta Julia -, ha most a végén a szeretetről kezd el papolni, kimegyek és leváltom Robertet az ajtónál. De szerencséjére nem a szokásos fordulatokkal záródott a beszéd. A Mester érezhette, hogy ez most túl nagy liftezés volna az érzelmekkel, visszatért inkább ahhoz, hogy előbb-utóbb eléri az emberiség a mágikus 20 milliárd főt, a járványok ne tévesszenek meg senkit, minden járvány után csak rövid időre csappan meg a népesség, de aztán jóval többen leszünk megint, mint előtte voltunk. Különösen igaz ez az alacsonyabb IQ–jú rasszokra.

- Mi, akik nem dőlünk be a világkormány álságos politikai korrektségének, számokkal tudjuk alátámasztani, hogy mely népcsoportok viszik a bolygónkat a biztos pusztulásba.

Julia a szemben lévő boxban egy fekete férfira pillantott, de az helyeslően bólogatott maga elé. Nem zavarta, hogy a Mester többek közt az ő rasszára utalt. Kedvelte ezt a férfit és nem akarta megváltoztatni. Többen is voltak ebben a közösségben, akiket kedvelt, s itt van Robert is, őt is itt ismerte meg. Robert a közösség matematikus fenoménja volt, s talán Julia is ennek köszönhette, hogy rá nem mint zsákmányra tekintett a Mester, nem mint megkapható nőre. Robertnek köszönhette azt a megbecsülést, melyet eljátszott felé a Mester, bár az állítás úgy szólt, hogy látja Julián hányadik szinten áll, s itt már nem számít ki férfi és ki nő.

- Nem megyünk? – kérdezte Julia, mikor az utolsó testvér is távozott. – Mindenki megkapta a kódját. – Robert a fejét rázta.

- A 27-es boxban nem láttál valaki ismerőst? – kérdezte titokzatosan.

- Csak nem Jack Bolton volt az? – csodálkozott Julia. – Rettenetesen megöregedett.

Bolton fiatalabb volt náluk, keskeny orr, hosszú haj, egy jóképű férfi élt Julia emlékezetében, ezzel szemben most egy kopaszodó megtört beteges kinézetű emberben kellett volna őt felismernie.

- Bolton bement a Mesterhez - mondta Robert a feleségének - bekopogok hozzájuk. Mégiscsak én voltam az első, aki elkezdte építeni az agyi kiegészítőit. Megvársz?

Julia az ablaknál ácsorgott, és közben hallotta, ahogy izgatott beszélgetés szűrődik ki az ajtón. Kisvártatva a Mester kukkantott ki rajta, és szólt, hogy ő is menjen be.

- A férje úgyis mindent elmesél önnek, titkaink meg nincsenek.

Mikor bement és Bolton is megörült neki, a Mester folytatta.

- Ő a mi 007-esünk.

- Tudom – felelte Julia – és milyen jól néz ki.

- Azt akarja mondani, hogy milyen pocsékul – helyesbített Bolton nevetve.

- Mi tagadás – mondta Julia – miért nem vigyáz jobban magára? Miért nem kapcsolja ki az interface-ket, ha nincs rájuk szüksége?

- Mindig szükségem van rájuk – felelte Bolton.

- Maga függő lett – állapította meg a nő egy pszichológus tárgyilagosságával.

- Nekem egy óra alatt van annyi gondolatom, mint másnak egy hét alatt. Tudja ez milyen érzés? – tiltakozott Bolton.

- Mint a drogozás?

- Nincs jobb a világon a tiszta és éles gondolatözönnél.

- Talán csak a tiszta és üres gondolatnélküliség.

- Hagyjuk ezt a buddhista dumát, ők nem tudhatják…

- Mi sem tudhatjuk mivé válnának ők, ha megkapnák azokat a fejlesztéseket, amiket maga kapott tőlünk – helyesbített a Mester.

- Igaz. – hagyta helyben Bolton, majd hozzátette: - Az elit csak azért nem meri vállalni ezeket a fejlesztéseket, mert azt hiszik, a hosszú élet az érték.

- Bolton tanácsadóként vesz részt a világkormány munkájában, az eszére szükségük van – magyarázta a Mester Robertnek és Julianak.

- De nem is vesznek be a titkos üzelmeikbe, persze nem tudják, hogy a kérdéseik és a feladataik alapján ki lehet következtetni, hogy mit akarnak – mondta Bolton.

- És most mit akarnak, Jack? – kérdezte Robert.

- Egyelőre semmit. A tudósoknál pattog a labda. Ha nagy baj van, mindig felértékelődik a szerepük. A szokásos. Hogyan lehetne leküzdeni a vírust. Ezt játsszák már évtizedek óta, semmi kreativitás. Minél több embert szeretnének megmenteni, minél jobb színben szeretnének feltűnni, hogy azt mondhassák, nélkülük a járvány még több embert ölt volna meg, a globális összefogás nélkülözhetetlen. Hatalmon szeretnének maradni, ennyi.

- A világkormány tagjai meg bizottságai, ugyan már, nem ez a cél, Bolton, ők csak bábok. Az Operatív Törzs közelébe kéne jutnod – magyarázta a Mester – Jól tudjuk, hogyan gazdagodtak meg, miként került a kezükbe minden, ami lényeges a gazdaságban. És most a politika is…

A Mester lehalkította a hangját, kis poharakat vett elő, a kezükbe adta és itallal kínálta őket. Julia a kezével jelezte, hogy neki elég, közben Robert azt kérdezte Boltontól:

- Hát az a műszer, amit még én fejlesztettem ki, és amivel az utcán minden veled szembe jövő járókelőt be tudtál azonosítani, működik még?

- Már lecseréltem egy jobbra – felelte Jack Bolton -, de az arcfelismerő része ugyanaz, csak a beazonosítást nem a hálózatról végzem, hanem saját tárhellyel. Amennyire lehetséges – magyarázta – nem vagyok rajta a hálózaton. Ha rajta lennék most is tudnák, hol vagyok.

Hazafelé menet Robert azt kérdezte Juliától. Nem lehetne Boltonon segíteni? Mennyi ideje lehet hátra?

- Ha nem a vírus öli meg, akkor ő öli meg saját magát. Nem tud leállni.

- Vajon exponenciálisan növeli a teljesítményét, vagy lineárisan? – tűnődött Robert. - Ha meg tudnánk oldani, hogy Bolton lelassuljon, az Operatív Törzs közelébe tudna kerülni, ahogy a Mester szeretné. Ha bizonyítani tudnánk, hogy ő egy sikeres android és nem a pusztulásba rohan, akkor erre a fejlődési irányra elkezdenének másképp figyelni. Valami terápiás, vagy műtéti megoldási ötleted nincs?

- Nem tudom – felelte Julia – nem tudom hagyna-e bármit is. Kereshetnénk neki egy jó pszichológust.

- Nem kéne lepasszolnod a feladatot – méltatlankodott a férj. – Megfigyelted magadat, hogy mindig azt hiszed, van nálad jobb, aki elvállalhatna egy dolgot? És mindig van egy név, akit mondani tudsz. Egyszer már te is rábólinthatnál valamire. Azt sem értem – folytatta bele lendülve - miért imádtad úgy az encounter összejöveteleket, majd amikor a Mester felajánlotta neked, hogy vezess ilyet, miért nem vállaltad el? Ott is akkor léptél ki, mikor az ajtóhoz értél és bemehettél volna. Mindig ezt csinálod.

- Ezekben a csoportfejlődésekben van egy olyan szakasz, ahol a vezetőhöz fordulnak és rajta kérik számon, hogy miért nem működnek a dolgok. Elméletben tudom mit kell ilyenkor csinálni, de tartok tőle – vallotta be Julia, aztán ő támadott vissza:

- De te meg miért nem mész ezekre?

- És te miért nem mész? – mondta Robert. A kölcsönös kérdések házastársi öt percét élték.

Julia és Robert a Vollcanikban teljesen eltérő lelki utakat jártak be. Robert például ezeken a encounter foglalkozásokon kezdettől fogva féltékeny volt Juliára, mert látta, hogy imádott felesége feloldódik a többiek közt és megfeledkezik róla. Nem szerette Julia birtokolhatatlanságát és e szeánszokat rajta keresztül megélve inkább látta a csoport szabadosságát, és nem fogadta el a csoport utólagos áradozását, mely szerint őszinte és mély spirituális élményen mentek keresztül mindannyian. Ő biztosan nem. Azt viszont nem bánta volna, ha Julia vezet ilyen foglalkozást, mert a vezetőnek mindenkire oda kell figyelnie és ennek érdekében a vezető mégis valahogy zárt marad.

Julia Roberttel szemben sokáig szerette ezeket az álarcnélküli, őszinte és lemeztelenedett áramlásokat, melyeket ilyenkor mindenkivel együtt átélhetett, s általában is mindig vágyott mindenféle lelki élményre. Julia később megfigyelte a Mestert, aki a parttalan csoportvezetési gyakorlattal szakított, és végképp irányítóvá vált. Van hát továbblépési lehetőség, gondolta Julia. A Mester az encounterből kivonta magát, és átruházta, így ajánlotta fel Julianak is e vezetői lehetőséget, melyet kisebbségi érzésből Julia visszautasított. A mély humanizmust, melyet a csoporttagok egymásra figyelve spontán átéltek, a Mester felcserélte egy magányos kívülállóságra, és mintha elkezdte volna le is nézni ezeket a gyakorlatokat.

A Vollcanik szekta már nem csak ebben a metropoliszban működött. Voltak sejtjei a világ különböző pontján, és az itteni lelki vezetők előszeretettel alkalmazták a csoportvezetés ezen látszólag egyszerű, de mégis nagy figyelmet igénylő lelki módját. Ám, ahogy terjedt a Vollcanik vallás, párhuzamosan Julia is felszívott valamit a kívülállók magányosságából, s mintha pontosan tudta volna, hogy a Mester is milyen utakon bolyong. 

3. fejezet

---

---