1. fejezet - Katonák

- Miért kell nekünk most ilyen baromságokkal foglalkozni? – mordult fel az ezredes és maszkját levágta az asztalra.

Miközben ugyanis elérte az Európai Egyesült Államokat is a járvány – már katonaként a negyediket csinálta végig -, kapott egy parancsot az Operatív Törzstől, hogy egy Vollcanik nevű szekta bázisán biztosítsa a nyomozás hatékonyságát. 2020 óta ez volt a hatodik világjárvány, és azóta a hatékonyabb védekezés érdekében, no meg mindenféle politikai meg gazdasági változások miatt, melyek az ezredest egyáltalán nem foglalkoztatták, az egyes államok fölé egy Világparlamentet is létrehoztak, melynek székhelyét négy évenként a különböző kontinensek határozhatták meg. Az európaiak az egyszerűség kedvéért Brüsszelt választották. Ő egyébként, mint magas rangú katonai vezető nem az ország politikusainak, hanem a világkormánynak tartozott engedelmességgel. Az üzenet a retinájába épített képernyőn jelent meg. Ilyen forró dróton csak kiemelt feladatok esetén szoktak neki üzenni. Rá fog kérdezni, gondolta, hogy mitől olyan fontos ez a szekta.

- Köszönöm, hogy visszahívott, ezredes – vette fel a hívását az Operatív Törzsnél valaki, akinek még sose hallotta a hangját. Ez persze nem jelentett semmit, mert a vezetőség a telefonban önvédelemből? Szórakozásból? - Nem mindig a saját hangján szólt. Néhányukat azért személyesen, másokat meg a médiából azért ismerte.

- Nincs kapacitásunk arra, hogy idétlen szektákat hajkurásszunk – mondta az ezredes. – Mitől olyan fontos ez?

- Rémhíreket terjesztenek – hangzott a kurta válasz. – Fontos. Ne robotokat küldjön, mert azzal feltűnést keltene, és nem kell fegyveres ellenállásra számítani. Ezek csak értelmiségi firkászok. Tudná esetleg maga biztosítani az akciót? Nyomozóként pedig kirendelnénk maga mellé Oberritter rendőrhadnagyot, ő a részleteket illetően is képben van.

- Azért csak vinnék magammal fegyvereseket – vetette ellen az ezredes, és arra gondolt, hogy kommandósok kellenének.

- Természetesen, ez a maga dolga.

Az ezredes lementette a részleteket, mikor és hol kell lecsapniuk, majd a csapat összeállítását vette számba. A legkevésbé hasznos munkát ő maga végezte, ezért valahol nem bánta, ha kicsit kikapcsolódhat. Embereinek egy része beteg, más része különböző szolgálatban volt, a laktanyában már csak kadétok állomásoztak. A kiképzett tisztek egészségügyi sátrak felállításánál irányították a primitív robotokat, intézményeket és nagyvállalatokat felügyeltek, a többiek az utcán járőröztek, hogy a polgári lakosság szabálykövetését betartassák. Ez fontos volt, mert ha a járvány elhúzódik, mint az első időkben, akkor beindulnak a randalírozások, és akkor nem lesz mese, be kell vetni a robotokat. A mesterséges intelligenciára rákapcsolható és saját autonóm döntéseket is hozni tudó robotsereg egyébként benn állt mozdulatlanul a kontinens több száz hangárjában, de ezt valamiért titokban kellett tartani, amit az ezredes nem igen tudott megérteni. Tökéletesen alkalmasak lettek volna a rendfenntartásra, de őket nem volt szabad kivezényelnie az utcákra, mert az az Operatív Törzs szerint az embereket megrémítette volna.  

Felvette a maszkját és kiment a kadétok közé. Összeállított egy 7 fős csapatot és kicsit fontoskodó eligazítást tartott. Minden feladatot komolyan kell venni, igazolta magát, mert beléivódott az óvatosság. „A győzelem titka a felkészülés” szokta volt mondani. Nem utolsósorban ilyenkor mindig eszébe jutottak a saját első bevetései, mikor még ő is újonc volt. Járvány idején kezdte meg a szolgálatát és társaival együtt kezdő kadétként nekik is mindig kis rebellis polgári sejteket kellett elfogniuk. Az egyik akciót alig élte túl. Mindig vannak lázítók, fanatikusok, zavarosban halászó bűnözők, s van, aki nem akarja megadni magát és ellenáll. Többnyire pitiáner fegyvertelen csoportokat fogtak el, melyeknek ilyenkor pechükre komoly büntetés várt. Békeidőben megúszták volna figyelmeztetéssel vagy pénzbüntetéssel, de ilyenkor, ha ellenük felhasználható bizonyítékot találtak, mehettek munkatáborokba, ahol robotok dolgoztatták őket. Nem mintha szükség lett volna a rabok munkájára, de valamivel le kellett kötni őket.

- Nos, Oberritter hadnagy, indulhatunk? – kérdezte az ezredes a páncélozott járműben. Mindketten levették a maszkot, miután a jármű vírusellenőrző tesztje ehhez engedélyt adott. Három autóval vonultak ki, a mögötte lévőkben a kadétok, rajtuk volt maszk, azok az autók nem voltak felszerelve ilyen drága kütyükkel, mint az ezredesé. Oberritter hadnagy magas, erős csontozatú fiatal nő volt. Inkább lenne katonának, mint rendőrnek való, gondolta az ezredes, mikor meglátta.

- Amennyire én tudom – mondta a hadnagy – bőven elegendő lett volna, ha én megyek ki egy rendőrkollégával a helyszínre. Minek ez a felhajtás?

- Magának – felelte az ezredes - nálam jobban kell tudnia, hogy az Operatív Törzs számára egyre fontosabb a rémhírterjesztők elszigetelése, a Vollcanik szekta meg nyomja a süket dumát, hogy a bolygó bosszújával szemben minden védekezés hiábavaló. S ami a nagyobb baj, hogy szerintük ők tudják megmondani, nem a kormány, hogy miképp kell átalakítani a világot ahhoz, hogy a járványok megszűnjenek.

- Tudom, hogy ez a vád, és ez pedig már felségsértés – felelte gúnyolódva Oberritter.

Az ezredes ránézett a nőre, majd sokatmondóan a műszerfal egy pontjára, majd megint rá, és a visszapillantó fölötti piros pontra, ahol égett egy kék led. A hadnagy belátta, hogy jobb, ha nem viccelődik.

- Láttam én már karón varjút - mondta az ezredes –, jelentéktelennek tűnő feladatnál, ahol aztán gépfegyverekkel fogadtak minket. 

Az önvezető autók halkan megálltak a raktárhelyiség ajtaja előtt. Itt hagyományos járdák voltak és olyan épületek, melyek valamikor nagyon régen ipari üzemeknek adhattak otthont. A fejlett civilizációra csak néhány parkoló tojásautó utalt. Tizenéves gyerekek szaladtak el, és kukucskáltak vissza a sarok mögül. A város szegény részén ezeket a gyerekeket nem lehetett a kis lakásokba bezárni, noha minden médiában azt harsogták, hogy „maradj otthon”. A szüleik vagy megőrültek tőlük és maguk küldték ki őket, vagy csak az anyjuk nevelte őket, akiknek a gyerekek amúgy sem adtak a szavára. Rájuk a kijárási tilalom nem hatott, és ők terjesztették a leginkább a vírust, miközben kis számban lettek betegek.

A kommandóssá előlépett kadétok elhelyezkedtek az utca szélén, úgy, hogy a kaputelefon kamerája ne lássa őket. Oberritter hadnagy megnyomta a csengőt. Egy férfi válaszolt:

- Már vártuk magukat, kérem a bejáratnál töröljék meg a fertőtlenítő szőnyegben a talpukat, az utca porszintje tele lehet vírussal. A mi kerületünkben már nincs ultraibolyás fertőtlenítés.

A rendőrnő ránézett az ezredesre és azt mondta neki:

- Szerintem hagyja kinn a csapatát, ha nem jelentkezek pár percen belül, jöjjenek utánam.

Az ezredes elbizonytalanodott, a hadnagy olvasott a gondolataiban:

- Ezek nem terroristák, nincsenek fegyvereik, csak tudnak valamit, amire az Operatív Törzs nagyon kíváncsi. Akiket itt találunk, azokat megkérjük, hogy kihallgatásra jöjjenek be velünk az őrsre. 

- Bemegyek magával – mondta az ezredes, a hadnagy pedig megvonta a vállát.

 Odabent egy nő és egy férfi fogadta őket.

- Robert Osborne vagyok – mutatkozott be a férfi, keretnélküli szemüveget viselt, s az a típus volt, aki könnyen megfeledkezett a borotválkozásról. A feleségem Julia – mutatott egy asztalnál összekuporodott nőre.

- Vártak minket és mindent megsemmisítettek? – kérdezte a hadnagy.

- Semmi terhelőt nem bizonyíthatnak ránk, egy legálisan bejegyzett civil szervezet vagyunk.

- De tudták, hogy jövünk, és drága védekező felszereléseik vannak - jegyezte meg az ezredes.

- Mióta büntetendő a minőségi járványvédelem? – felelte Robert Osborne.

- No, vegyék föl a maszkjukat, induljunk. Oberritter hadnagy bekíséri és kihallgatja önöket. Nekem erre nincs időm – dörmögte az utolsó mondatot maga elé az ezredes.

- Kicsit azért körülnéznék a helységben – mondta a rendőrnő, de hamar feladta a nézelődést.

- Gondolom a számítógépüket is hiába foglalnánk le, ha vártak minket, úgyis kicserélték – mondta és a kuporgó nőre vetett egy kissé fölényes pillantást, olyasmit, amilyet a hatalommal rendelkezők szoktak a civilekre.

- Megköszönnénk, ha nem túrnák fel a telephelyünk – felelte Julia és kihúzta magát.

Az ezredes leszállította a csapatot a rendőrösre, majd kiment a kórházakhoz körülnézni. A hűtőkamionokban a zsákokban már ott feküdtek a halottak. Minden terv szerint olajozottan működött. A sokadik világjárvány után már ismerős volt a kép, akárcsak egy háborúban. De míg egy háborúban a halottak valamiért haltak meg, itt nem lehetett a hazáért való hősiességért érmeket osztogatni és posztumusz kitüntetéseket adni. A halál elveszítette tragikus jelentőségét.

- A vallásos szekták mindig tudnak valami magasztos értelmet adni a halálnak – gondolta magában az ezredes visszaemlékezve az elmúlt óra letartóztatására, aztán hívta telefonon az Operatív Törzset.  Jelentette, hogy az akciót különösebb nehézség nélkül végrehajtotta, továbbá beszélt arról az áldatlan állapotról, ami a katonaságnál a járvány következtében kialakult.

- Már vártak minket a szektánál – mondta -, de honnan tudták, hogy menni fogunk?

- Majd azt fogják vallani, hogy nekik az égiek előre jeleznek, de Oberritter hadnagy talán ennél többet is megtud – ezúttal egy fiatal férfi válaszolt, a hangja nem tűnt gépileg manipuláltnak.

- Beépített embereik lehetnek valahol – gondolta az ezredes, majd megint belevágott szokásos témájába, hogy hadd küldjön ki robotokat, mert a hadsereg létszáma folyamatosan csökken, és nem bírják a munkát.

- Robotokat ne – hangzott a válasz. – Az emberek a munkájuk elvesztését és az erőszak megtestesítőjét látják bennük. Ott vannak még a kadétok, akiket be kell akkor vetnie, ezredes.

- Az a baj – mondta az ezredes -, hogy a katonáim tömegesen fertőződnek meg. Hiába igyekszünk őket egymástól elkülönítetten kis csoportokba vezényelni, közöttünk valahogy jobban terjed a járvány.

Ő maga is csak úgy járhatott haza a családjához, hogy előtte tesztelte magát. Amikor azonban hazaindult volna az autó a következőket közölte vele:

- Ne vegye le a maszkját, lehet, hogy vírushordozó. Végezze el a szigorúbb protokollt.

Az ezredes már több ilyen téves riasztást megélt, de azért ez mindig stresszes volt. Visszament a szobájába, felhívta a feleségét, hogy később érkezik. Átöltözött és a gyanús ruhát, amivel a külvárosi körzetben járt betette a fertőtlenítő gépbe.

Oberritter hadnagy úgy döntött, hogy a párt elválasztja egymástól és külön hallgatja ki őket. Már egy ideje felsőbb utasításra igyekezett megfigyelni a csoportot, s ha valami gyanússá vált a számára, hát az éppen az volt, hogy nem voltak gyanúsak. Néha „véletlenül” zavart volt a jel és nem sikerült lehallgatni beszélgetéseket, máskor nem is titkolták, hogy belelátnak abba, hogy őket megfigyelik. Akiket pedig bevitt az őrsre maximum azért lehettek gyanúsak, mert kevés biometrikus adatot tárolt róluk a nyilvántartás. Itt ült előtte Osborne, egy matematikus, aki polgári foglalkozását tekintve egy banknak számolta ki mikor milyen csomaggal milyen bevételeik lehetnek. De az ilyen válságos időszakokban, mikor a gazdaság ezer sebből vérzett, e matematikusok beszéde épp oly ködössé vált, mint a vallásos jóslatok, s ráadásul Osborne még hívő embernek is tartotta magát.

- Önök azt az információt terjesztik – vágott a közepébe -, hogy Isten úgy bünteti az emberiséget, hogy egy gonosz elitet rakott a fejére, és járványokkal sújtja.

- Én egész biztos nem terjesztek ilyet, s akár Jones atyát is megkérdezhetnék erről. Ő is tagadná. Jó hogy nem azt akarják ránk bizonyítani, hogy azt terjesszük, a gonosz elit mérgezi a népet.

- Hol van Jones tiszteletes? – váltott témát a hadnagy. – Reméltük a telephelyen találjuk ma.

- Az otthonában keressék – válaszolta Osborne.

A hadnagy bár egy órát beszélt a férfival nem jutott előrébb. Arra készült, hogy a nővel folytatja, mikor bejelentkezett nála az Operatív Törzs. A videón Oberritter a hang gazdáját is láthatta, aki nem más volt, mint Joseph K. Toscani. A Toscani családot a médiából is lehetett ismerni. J.K. a fiatal Toscani volt, lehetett úgy kábé 30-35 éves, bár az elitnél a kor szinte megállapíthatatlan volt.

- A hölgy is és az úr is egészséges? – kérdezte J.K. Toscani, mire Oberritter katonásan azt felelte, hogy az előzetes tesztek alapján, melyet a kihallgatás előtt eszközölt, úgy tűnik.

- Bár ezek sosem száz százalékosak – mondta J.K. – úgy hogy bár nagyon szívesen magam is személyesen részt vennék a kihallgatáson, így csak elektronikusan kapcsoljon be.

- Már Robert Osborne meghallgatásával végeztem – mondta Oberritter – vele is kíván beszélni, vagy folytathatom Julia Osborne-nal?

- Megtudott valami lényegest? – kérdezte J.K.

- Nem. A szektavezér begyűjtését javasolja, és hárít.

- Nos – mondta J.K. – amire mi vagyunk kíváncsiak, azt Julia is elmondhatja – úgy hogy folytassa csak úgy tovább, ahogy gondolta. Aztán, ha nem talál rémhírterjesztési bizonyítékokat elengedheti őket.

- Eddig nem találtam ilyenre utaló jelet, uram – mondta Oberritter.

Julia azt a benyomást keltette J.K-ban, mintha egy fán ülő nagy szemű békát látna. Első látásra tetszett neki a nő, de kevés ideje volt és tulajdonképpen csak egy dolog érdekelte.

- Mondja Julia nagyon bánná, ha az Operatív Törzs lecserélődne? – ezt még csak bevezető kérdésnek szánta.

- Ha az új Világparlament megválasztása után megalakuló világkormány lecserélné, akkor nem – tért ki a válasz elől Julia. Összehúzva magát, egész kicsinek tűnt.

- Hát erre meg van az esély – felelte lazán J.K. -. Végül is demokrácia van, mi a rendkívüli felhatalmazásunkat a járvány idejére kaptuk a Világkormánytól. Most, mindennek az elején még nagy a legitimitásunk, mert az embereknek szükségük van arra a reményre, hogy tudjuk mi a helyes, de aztán a halottaikat rajtunk fogják számon kérni, akármilyen jól tesszük a dolgunk. – És Julia, mit gondolnak Önök a járványok ciklikuságáról? Nem az okát kérdezem, mert arról tudom, hogy arra vallásos magyarázataik vannak.

- Hát ciklikusak – felelte a nő, és belenézett a kamerába, mert így tudott J.K. szemébe nézni.

- Jó, de mivel magyarázzák Önök a ciklikusságot?

- Amikor túl sok az az ember, aki hedonista módon utazgat, turistáskodik, konferenciázgat, de valójában örömelvű életet él, akkor ez bekövetkezik.

- És a Vollcanik szerint ennek a folyamatnak kell álljt szabni.

- Álljt szab ennek a gondviselés – tért ki megint a válasz elől Julia.

- Nagyon örültem – búcsúzott a képernyőről J.K. – átadom Önt a hadnagynak.

J.K. Toscani a beszélgetés után az apjával találkozott. Apja 90 éves volt, de ez a kor és azok az orvosi segítségek, melyek közül gazdagsága miatt mindennel rendelkezett nem akadályozta volna meg, hogy ne vegyen továbbra is részt a közéletben vagy a politikában. Ám az idős Toscani depresszióra hajlamos ember volt. Azóta nem volt kedve aktívan élni, mióta J.K. anyja meghalt, még a negyedik nagy járványban.

J.K. szokásos látogatását tette az óriási házban, hetente egyszer ugyan abban az időben jelent meg azóta is, mióta a járvány megint felütötte a fejét. Azon kevesek közé tartozott, akik Brüsszelben korlátozások nélkül közlekedhettek. Az apját kevésbé foglalkoztatta a jelen, bár azt tudta, hogy a járvány épp a hősies szakaszban van, mikor az emberek szolidaritása az egekben és sokan akarnak segíteni, aztán majd jön a depressziós fázis. Nem érdekelte, hogy vannak 130 éves aktívak, s hogy ő még csak 90. Mind a fizetős gyógyítást, mind az ingyenes, de sokak szerint jobb mesterséges intelligencia pszichológusi segítségét elhárította. Neki amúgy se a betegségről, hanem az elmagányosodásról okoskodtak volna, azzal meg neki problémája nem volt. Épp jógázott, meditált, mikor a fia megérkezett, de ezúttal azonnal hajlandóságot mutatott, hogy kilépjen belső világából és a fiával beszélgetésbe elegyedjen. 

- Jó az nektek, hogy ilyen soká élhetünk? – kérdezte a fiát. Neked is 90 éves korodig kéne várni, hogy a helyembe léphess, ha én ragaszkodnék a vagyonomhoz.

- Ugyan apa, neked akkora a vagyonod, hogy nincs értelme ragaszkodnod még a tizedéhez se.  No, meg engem se igen izgat.

- Valóban nem csak a vagyonodnak köszönheted a szerencséd.

- Hanem? A születési körülményeimről sose akartatok anyával beszélni.

- Pedig a titok ott rejlik, a születésednél. A géntisztítás mára rendszeressé vált az elitben, de te az elsők közé tartozol. Anyádból és belőlem genetikailag a legjobb összetételt kaptad, hogy fizikailag és szellemileg első osztályú légy. Anyád ragaszkodott ehhez. Azt mondta, ha már ilyen gazdag vagyok, kötelességem ezt a lehetőséget megadni a fiamnak. Mert, hogy fiút akart.

J.K. telefonja csöngött, és az új információk arról szóltak, hogy az ezredes elkapta a vírust, és hogy ne érezzen fájdalmat azonnal kómába juttatták.

- A szekta fertőzte meg, mikor kiszálláson volt?

- Nem valószínű – hangzott a válasz, akkor Oberritter hadnagy is beteg lenne, de ő tiszta.

- Már amennyire ismerjük ennek az új vírusnak a természetét – felelte J.K. – Azért ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy a szekta csapdát állított nekünk. - Elhatározta, hogy maga jár utána a dolognak.  

 2. fejezet 

---

---