Egy kis magnólia csemete bújt ki a cserépből, s mint
mindenki a fajtájából ő is bizakodóan nézett körbe, hová is került. Tetszetős világra kerültem, gondolta magában.
Tessék engem gondozni, hogy én is nagy legyek. Határozott elvárásai voltak.
Ahogy aztán kell rakták napra is, locsolták is. Amikor locsolták azt
mondta: „még kérek, még kérek”, akár a
kismadarak, mikor az etetést követelik, de kik gondozták tudták, hogy mennyi
vizet adhatnak neki. Igaz, egyszer ott felejtették az ablakban és a kellemes
napsütés nem is olyan soká kínzóvá vált a számára. Ekkor kicsit megharagudott a
Napra, mintha legalábbis nem a Felhő dolga lett volna, hogy kérésére gondosan
beárnyékolja.
Hívta is a Magnóliafa a Felhőt, hogy takarja el a Napot, de az megint késlekedett, nem volt mit tenni, várnia kellett. Aztán a Felhő csak megérkezett szabadkozva, hogy másfelé volt dolga, de a Magnóliafát ez nem érdekelte.
Meg is döbbent ezen a Felhő, de bármennyire is bánta a dolgot, a természete vitte őt, s ment csavarogni megint.
A Magnóliafa ugyan türelmetlen volt, de belátta, hogy ki kell várnia a sorát, s ami tőle tellett meg is tett mindent. Leveleit úgy fordította a Nap felé, hogy minél több energiáját befogja, éjszaka összehúzta magát, termelte azokat a nedveket, melyek a kártevők ellen védték és jól bánt azokkal a rovarokkal, melyek róla leszedték a tetveket. Betegeskedett is eleget, mert a Nappal csak nem volt jó a viszonya, de mindent összevetve eljött az az idő, mikor kinőtte a cserepét, és valóban kiültették a kertbe, ahogy a Felhő mondta.
Még mindig nem voltak a közelében olyanok, mint ő, de a kertben azért már egész más volt. Eddig, míg a cserépben volt, csak a szél által zörgő leveleket hallotta. Próbálta megfejteni őket, de igazából csak a Felhővel tudott beszélni. Most viszont elkezdte érteni mit is mondanak a többiek. No, nem sokat, csak egy-egy sóhajt értett, például, hogy már megint nem jön az eső, vagy egyes hűvösebb reggeleken, hogy hol késik a meleg. Hallotta és értette ezeket a sóhajokat. Mikor hidegebbre fordult az idő, sokan meghaltak körülötte, és ő ezt is értette, és úgy érezte ő is meghal velük. Ám az ő lombja nem hullott le, és a következő évben már vígasztalta volna a többieket, hogy a haldoklás csak átmeneti, újjászületnek majd. A többiek közül volt, aki hitt neki, de volt, akit csak feldühített, hiszen mégiscsak kisebb volt sokuknál.
Hallgatott inkább. A Nap nézett rá furcsán, a Felhő pedig elbűvölten, tán mindketten tudták, hogy a Magnóliafa különleges. A Felhő azt is tudta, hogy igazán kiteljesedni a Magnóliafa akkor fog, ha kikerül az erdőbe az övéi közé, ám hogy ez megtörténik-e, abba neki nem volt beavatkozási lehetősége. Megöntözte a fát, és árnyékot vetett rá.
Ám ahogy a Felhő előre megjósolta neki, jöttek más felhők, ide helyben, az ő kertjébe. Szót értett velük, megcsodálták, aki pedig kritizálta, azt elzavarta. Nagyot nőtt. Félő volt, ha mostanában nem ültetik ki, már akkora lesz, hogy nem is lehet, de emiatt csak az öreg Felhő aggódott, a többieket nem érdekelte. A kerti növények közt volt csak, kit nyomasztott már a nagysága, de a csélcsap felhők, vagy a mindig önmagával foglalkozó Nap nem az ő kiültetésével volt elfoglalva.
Akadt azonban egy felhő, nevezzük Felhő2-nek, aki azonban mégis a javát akarta. Ellökdöste a többieket, ő akarta locsolni a csinos Magnóliafát, s ő meg is hallotta a vágyát, hogy az erdőbe vágyik. A Magnóliafa érezte, hogy szeretik, s hálából megmutatta, milyen lótuszvirágot tud nevelni, ám ezúttal nem a Nap volt a bűnös vagy a Felhő2 csavargása, mert Felhő2 mindig vele foglalkozott. A lótuszvirág átalakult, jött aztán egy hatalmas fekete madár, az meg bekapta, és ahogy bekapta elrepült vele.
Aztán Felhők jöttek-mentek, nélkülük élni még egy olyan tűrőképes fa sem, mint a Magnóliafa meg nem lehetett. Már épp megszokta volna a kertjében a társait, s már épp elhalványodott benne a vágy, mikor jöttek ásóval, s dolgozni kezdtek körülötte. Az mindenesetre megnyugtató volt, hogy nem fejszével estek neki. Fájni fájt minden, amit csináltak vele, más talán bele is pusztult volna, de ő újra talajt fogott, és láss csodát immár az erdőben.
Itt minden más volt, mint a korábbiakban. A Nap kellemetlen sugarai nem értek el, mindig akadt árnyékos rész, ahová vissza tudott húzódni. A hideg sem volt olyan, mert a metsző szél nem bántotta, és ha jött egy nagy zivatart, az sem rohasztotta meg a gyökereit. Márpedig ami azt illeti, errefelé mások voltak még a felhők is. Nagyobbak, erősebbek. Ki is nézte őt valamelyik, ki azt állította magáról, már akkor csodálta, mikor még a kertben élt.
A csodás Magnóliafa most először tudta kibontakoztatni azokat a képességeit, melyek mindig is ott voltak benne. Először azt vette észre, hogy tud beszélni a többiekkel. Nem volt mindegyik nagy intellektussal megáldva, de ha éppen meg is unta valamelyikkel a társalgást, tovább tudott haladni. Társai többsége inkább csak a hozzá közelesővel beszélt, de lehetett találni távolabbiakat és távolabbiak közt is voltak olyanok, akik távolabbiakat, érdekesebbeket, gazdagabbakat kerestek.
Ebben az volt a csodálatos, hogy fa létére nem volt még se
helyhez kötve. Nem egyszerűen a gyökerei távolodtak tőle, s kapcsolódtak össze
másokkal, ennek a korlátai meglettek volna az erdőben is. A nagyon távoli
fákkal vékony gombaszálak kötötték őt össze. S ki tudja, egyszer talán a csodás
Magnóliafa a Földet is körbeéri. Ha sétálni mész egy erdőbe sose tudhatod
melyik az a fa, amelyik épp olyan képességekkel rendelkezik, mint a csodás
Magnóliafa.
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:   | |
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:   | |
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:   | |
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:   | |
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:   | |
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:   |