Tegyük fel, hogy összejön a romantikus kapcsolat. A nárcisztikus olyan, mint egy állandóan abrakot akaró ló, és valóban, folyamatosan táplálni kell a nagyszerűségéhségét, és amíg erre képes a partner, addig minden csodás, ragyogó és izgalmas, aztán amikor a nárcisztikus minősítgetni kezdi és már nem pozitív értelemben a partnerét, megindul a tényleges kizsákmányolás.
A borderline fordítva. Ő állandóan adni akar és sose biztos abban, hogy tud-e annyit adni, amennyit kellene. Törekszik a kapcsolat szorosan tartására, intimitásban, táplálásban és intellektuális törődésben. Tanít, kényeztet, a lelkét kiteszi. Nem uralni akarja a másikat, hanem szolgálni, viszont eljut addig, hogy azt gondolja őt használják ki, ő üresedik ki, és ez azért tűrhetetlen.
A partnerek mindkét kapcsolatban tönkremennek a rángatások miatt, de amikor végre túlteszik magukat a szakításon, egészen mások az emlékeik. A nárcisztikusok volt partnerei általában haraggal gondolnak vissza a megaláztatásaikra, a kihasználtságukra. A borderline-ok volt partnerei viszont megértik, hogy annyit adott a másik, amennyit tudott. Ritkán értik azonban, hogy többet, mint egészséges lett volna.
Dr. Ramani Durvasula a nárcisztikus kapcsolatból kilábalt ügyfeleinek azt javasolja, elégedjenek meg legközelebb kevésbé izgalmas partnerrel, kicsit szürkébb karakterrel. Tulajdonképpen – gondolom - ugyanezt lehet mondani a borderline-ok volt partnereinek is tanácsként, legalábbis, ha kiegyensúlyozott életre
vágynak.
Sam Vaknin pedig, aki magáról beismeri, hogy nárcisztikus (könyve címe is Rosszindulatú önszeretet) azt mondja, hogy sokszor borderline nőkbe szeretett bele. Ugye egyébként tudjuk, hogy a nárcisztikus csak azt hiszi, hogy beleszeretett valakibe?