A populista patológia hasítás elmélete

Ha hasítással tartatódik fenn egy országban egy politikai közösség, akkor vele szemben egy társadalmi határmeghúzásra van szükség. Világosan kell látniuk, hogy meddig mehetnek el.

Tagadj-tagadj-tagadj, vádolj-vádolj-vádolj. Nagyjából-egészéből ilyen egyszerű a képlete a populista politikai sikernek. A mai populizmusról beszélünk, mely már nem a tömegkommunikációra, hanem a közösségi médiára épül.

Az intézmények, szervezetek, csoportok kiiktatódnak, egyedül az egyén és politikus közti kapcsolat a szavazatszerzés záloga. A színvonal övön aluli, altesti, szabályokat nem ismerő, macsó, obszcén, az erőszak kultúra talaján áll. Az akulturáció folyamatában, a Leviatán (állam) szétesése során az egyén ebben az erőszakkultúrában csak a vezérhez való igazodástól számíthat védelemre. Egy ilyen kultúrában kell, hogy az állam világosan megfogalmazza a határokat. (Szólásszabadságban, üzleti életben, szerveződések engedélyezésében.)

A mindegy miért csak beszéljenek rólad Gábor Zsazsa-féle celebvilág alapozta meg a politikai mai populizmust. A pártok már nem tudják kiszűrni az alkalmatlan jelöltet, mert nincs belső mechanizmus. A párt a vezér után kénytelen menni, akit a nép emel közvetlenül a magasba és aki a pénzzel tudja még kikerülni a saját pártját. Sőt, igazából ezek a tendenciák már magát a pártot is fölöslegessé teszi.

A valóságtagadás teljesen extrém demokratikus példáival először Donald Trumpnál találkoztunk. Vírusbagatellizáló és felmelegedés tagadó, de ami már nem csak a butaság, hanem a számítás számlájára is írható, a saját disznóságait is letagadó agresszív nárcisztikus kommunikáció. (Tetszenek azok a felvetések, hogy pl. a vírustagadó elméletket hirdetőket ki kéne zárni a politikai versengésből, a demokráciáknak valamiképp védekezniük kell a komplett idiótákkal szemben.)

Az elitellenes ma az elitből jön, az idióta népvezér azért tud tömegeket meghódítani, mert félelemre és ellenségképre épít: minden baj oka a migráció, de majd ő kirakja az országból az illegálisan itt tartózkodókat (Nemzeti gárda, ICE), nem finomkodik a kábítószerkereskedőkkel, hanem lelövi a szállító csónakokat, és az se baj, ha véletlenül halászokat lőnek ki hadihajókról. Háborúval minden elintézhető, de béka díjak is neki járnak. S nem csak az ígéretei egyszerűek a populistának, de a nyelvhasználata is az alsóbb társadalmi réteg számára ismerős. Nárcisztikus és pszichopata karakterjellemzők sora mutathatók ki a populista politikusoknál.

A tagadás, még ha arcátlanul hazug is abban az esetben, ha további tagadás követi az erő jele. A lelkiismeretlenség az akulturált alsóbb társadalmi csoportokban vonzó, mert morálszétesettek. Együtt kell ezeket művelni. Tehát amíg az indián kultrúra vagy az archaikus cigány közösség követi saját hagyományait, addig nem beszélünk akulturációról, és amoralitásról sem. De fontos az is, hogy alsóbb társadalmi csoport legyen az egyik fél, mert az ilyen csoportok ingroup/outgroup gondolkodásában kifelé nem tartoznak elszámolással, csak befelé. Akiknek joga van számon kérni bármilyen tettét, az a saját csoport.

Ezzel szemben a fejlettebb személyiségek, ha atomizáltak is, erkölcseik belülről vezéreltek, közösségi áttekintésük pedig meghaladja az egyéni önzést, a családot, a kisközösséget, sok esetben még a nemzetet is.

A két oldal, tehát a celebbé váló pszichopata és vagy nárcisztikus gazdag politikus, találkozása az akulturált alacsony társadalmi státusú csoportokkal teremti meg a populista politikai rendszert.

Ebben a populista rendszerben felütheti a fejét a hasítás patológiája. Ez alatt azt értjük, hogy a sikert igazoló „tagadj-tagadj-tagadj vádolj-vádolj-vádolj” parancs az egyének személyiségtorzulását okozza. Olyan infantilizálódás történik, ami a saját csoporttal szemben semmilyen kritikát nem hajlandó befogadni, az ilyen kritika esetén pedig a nem tudok róla, nem úgy volt, nem hallok, nem látok mechanizmusok lépnek életbe. A hasítás során nem egyszerűen az történik, hogy az egyén hazudik, mert ez jó stratégiának tűnt, mert ez tanácsolták a jogászok, vagy mert pszichopata és élvezi, hogy a hatalom a hazugságon keresztül működtethető. A patológiásan hasító önmagát is becsapja. Egy kognitív leépülés, egy patológiás gátlás mechanizmusáról van szó.

Társadalmi szinten tehát nem azokkal a drukkerekkel van gond, akik ugyan tudják, hogy a csapatuk csalt, de akkor sem hagyják el, mert vállalják így is, hanem azokról van szó, akik alternatív valóságot teremtenek a csapatukról. A hasító csak a dolgok egyik oldalát látja, a sajátját szentnek, a másikat antikrisztusinak. A másik elítélésében nem akar gonosz vagy ravasz lenni, hanem tényleg hamisnak, károsnak, veszélyesnek látja. A számára kellemetlen információt nem hajlandó befogadni, az ő csoportját ért kritikákat nem súlyozza, nem veti össze a másik negatívumaival. A hasító, ha akar nem lát, nem hall. A normális ember nem ilyen. A hasíttó a kisgyerekre hasonlít, aki befogja a szemét és a fülét.

Társadalmi szintűvé akkor válik a hasítás, amikor egy társadalomban két vagy több valóság teremtődik, és ennek jó táptalaja a közösségi médiás buborékképzés, de nem elegendő. Az emberek megvezethetők, de nem a végtelenségig, a többség ugyanis nem patológiás. akik veszélyeztettek, azok az akulturált csoportok, a szektás gondolkodásra hajlók, a személyiségükben sérültek.

 

Ha a diagnózis helyes, mely szerint a belátásra képtelenek, az előző 16 évvel szembenézni nem tudók a kognitív disszonanciájukat hasítással kezelik, ha ez nem pusztán a gyász első szakasza, a tagadás, hanem egy mélyebb patológia, úgy a kezelése sem fog várakozással és türelemmel magától megoldódni. A gyász fázisait ki kell várni, de a hasítás tartós infantilizálódás. A hasító nem hajlik, hanem törik, ha cáfolják a meglátását, akkor agresszívvé és kezelhetetlenné válik, vagy összezuhan és begubózik.

A patológiásan hasító kezelhető, de nem agresszióval, hanem ellentétes vélemények megismétlésének betanításával. A pszichopata enged, ha kell, mert intelligens, a hasító a maga módján az adott területen, ahol hasít, buta. A patológiás hasítónak magának is kell, hogy meg akarjon szabadulni a torzult észleléstől és az így elromló kapcsolataitól. Mondjuk fel kell ismernie, hogy saját álláspontja kárt okozott annak a közösségnek is, amelyiknek nem akart kárt okozni (pl. nem jönnek úgy EU-s pénzek, elszigetelődünk stb.)

A patológiás hasítót ki kell zárni a tárgyalási folyamatokból, mert nem képes semmilyen együttműködésre és belátásra. Türelmesen és érvelve kell biztatni, hogy nézzen bele egy másik szemüvegbe is. Erős határokat kell felállítani és következetesnek kell lenni a határok fenntartásában, de be kell látni, hogy nem alkalmas a demokratikus játékszabályok képviseletére, nem lehet tárgyalóasztalhoz ültetni, nem lehet vele kompromisszumra törekedni.

A társadalmi populista hasítás patológiájáról még nagyon keveset tudunk, lehet nem olyan veszélyes, mint az egyéni patológia, lehet magától gyógyul, lehet generációsan kinőhető, fogalmunk sincs. Az értelmetlen hazugságokhoz való ragaszkodások és közösségi megerősítésük veti fel, hogy a populizmus egy patológiás szakaszában öngerjesztő szociálpszichológiai folyamatok lépnek fel. A szociálpszichológiai nézőpont látja az egyének felelősségét, de alapvetően a kilépési esélyt is. A társadalom egészséges rezilienciája (ellenállóképessége) általában jobb, mint az egyéné. 

---

---