Apu

Eddig csak magánbeszélgetésben osztottam meg azt a megfigyelésem, hogy apunak, meg anyunak szólították a hátuk mögött a beosztottaik közigazgatásbeli főnöküket. Fül és szemtanúja voltam ilyen jelenetnek, amit néhány ismerősömnek hülledezve meséltem el. Nagy elméletet kanyarítottam köré, de nem hoztam be a közösbe se a megfigyelést, se az elméletet, mert egy példa nem példa. De most ebben a Pottyondy felvételben elhangzik, hogy Orbánt is apunak hívták többen.

Hát akkor nem tartóztatom magam tovább. Ha egy hivatalban, vagy politikusok egymás közt, horribile dictu társadalmi szokássá válik a családi kapcsolatokra való kedveskedő utalás, az meglehetősen bizarr. Nincs szociálpszichológus, HR-es, szervezetfejlesztő, aki ne akadna fönn ezen. A szociálpszichológus számára már a testvér kifejezés elterjedése is gyanús, valami törzsi primitív dolog előfutára. Szélsőjobbos közegé. Kivéve az egyházi embereknél, mert ott metafizikai testvériséget jelent, és a barát megszólítás sem jelent feltétlenül barátságot. A szélsőbalnál ideológia partnerségre utalt az elvtárs, az se tudott meggyökerezni, viszont az úr és az asszony mint polgári távolságtartó megszólítás igen. Ezért is furcsa, ha valahol elkezdenek apuzni.

Egy vállalat fejlődésének, növekedésének gyakori elakadása a családi viszonyok. Apának akkor is igaza van, ha már a fia irányítana. A családi altruista elvárások szembekerülnek a vállalkozói érdekekkel, érzelmi zsarolások, hisztik árnyékolhatják be. Még a barátságok is okozhatnak bajt, nem hogy a család. Néhány generációt szerencsés esetben bírhat a vállalkozás, de apu vagy anyu ritkán szül tehetséges fiúkat-lányokat, pláne több generáción keresztül. Kinek mi jut eszébe a Gucci hanyatlása, s általában az olasz vállalkozói családi kultúra, melyről Fukuyama írt? De lehetnek jó példák is, elismerem, itt van nekünk az Unikum, a hollandoknak a Heinekken stb.

A család az család. Rendkívül vonzó lehet a modell olyan közösségek számára, melyek elviselhetetlennek tartják a multinacionális szervezetek kultúráját. Szeretnének nagyobb bizalomra, közös értékek alapján több autonómiára szert tenni és fontos számukra az őszinte szeretet, mert megcsömörlötték a hurráoptimizmust és a mosolykultúrát. Ilyen értelemben a család apu és anyu szólítása előrelépés.

A közigazgatásban és a politikában mindezideig nem találunk példát ilyesmire. Szekfű Gyula a Három nemzedék művében kiemeli a két háború közti, általa neobarokknak nevezett társadalom megszólítás jellegzetességeit. Nagyságos úr, kegyelmes úr, kérlek alássan. A lényeg, hogy magasabb megszólítással hízelegnek egymásnak, mint kéne. A barokkos hízelgés magyarázata nem más, mint a felfelé idomulás, a szorongás, a kiszolgáltatottság, a helyezkedési kényszer. Nem keresi a hasonló státusú a hasonlóval a kapcsolatot, mindenki hierarchiában van kapcsolatban a másikkal. Ez a polgári társadalmak ellentéte, a feudális viszonyok jellemzője.

Az apu vagy anyu ezzel szemben nem feltétlen szorongásról tanúskodik, inkább feltétlen bizalomról. E mögött lehet persze kiszolgáltatottság, ahogy az apának meg az anyának is kiszolgáltatott a gyerek, de a gyerek nem ismerheti el a kiszolgáltatottság tényét, kénytelen bízni abban, akitől függ. Az apu és anyu megszólítás a családi szeretet iránti vágyat tükrözi. Míg a neobarokk hízeleg, a polgári stílus szimmetriát hoz, az apu-anyu védelmet teremt és infantilizál.

Jómagam nem bántalmazási helyzetet éreztem az apu-anyu hivatali kommunikáció mögött, hanem szeretetet. Ami abszurd, hogy miért kell ilyen szoros védelmező közeg egy hivatalban, és ami a következménye, hogy annyira zár, hogy a családból nem is látnak ki. Miért jó az, ha nem látnak ki a hivatalból arra a területre – szándékosan nem írom meg hol tapasztaltam ezt -, aminek ellátására társadalmi megbizatást kaptak? Azért is visszatetsző ez, mert ráadásul az adott közigazgatási szervezet szerintem kifelé bántalmazó volt.

Feltételezem, hogy ez a családba zártság több, mint metafora. A hamis biztonságérzet továbbélésének a magyarázata. A Parlamentben láthatóan nem értik, hogy mi fog velük és párttársaikkal történni. A Fideszes politikusok belső összetartó erejét máig a családi összetartozás érzését hordozhatja.  

Aki hivatalos közegben képes ilyesmire, saját magát gyerek pozícióba tenni, az nekem nagyon furcsa. Értem a családiasság iránti vágyat, de infantilisnak érzem, nem polgári munkaviszonyhoz tartozónak, ahol egyik ember a másiknak nem szüleje, hanem partnere. Ha főnöke is, nem kell szorossá tenni a viszonyt, vérszerintivé, hanem a főnöknek is felnőttként és emberileg vele egyenrangúnak kell kezelnie a másik embert, mert csak egy bizonyos tekintetben áll felette.

Egy nyugat-európai, főként egy skandináv országban a gyártulajdonos a portásnak nem apja vagy anyja, és nem leereszkedik hozzá. Elérni azt, hogy a másik autonómnak és felnőttnek érezze magát még egy értelmi fogyatékosnál is lehet cél, egy pszichés betegnél a gyógyulás feltétele, egy közigazgatási hivatalban és egy politikai pártnál viszont minimális feltétele a működőképességnek.

Magyar Péternek Orbán apunak szólításából nyilván a maffia család jellege jutna eszébe. A don patriarchaként viselkedik, védelmet ad és büntetést oszt ki. A don a latin dominus, úr, gazda szóból ered, de a maffiában családi értelmet is kap.  

https://www.youtube.com/watch?v=9zY6YdwfZkE #OrbánViktor

---

---