Hallgatás

A hallgatás beleegyezés, mondja a közmondás, de ez egyáltalán nincs így. Hallgatni arany, mondja egy másik, de ez sem mindig igaz. A hallgatás agresszió és bántalmazás, mondja a családterapeuta.

Az éber figyelemmel történő értő hallgatásról is sok pszichológiai tudás halmozódott fel. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy felületesen hallgatunk-e valakit, vagy koncentráltan. (Carl Rogers-t már ügyfélkezelési tréningeken is tanítjuk.)

Egyszer egy tévéműsorba voltam meghívva, ahol rajtam kívül négy ember állt a maga pulpitusa mögött, a riporter feldobta a kérdéseket, s én valamiért úgy döntöttem nem szólalok meg. Az egyik szereplő személyes sértettségéről kezdett el beszélni, amit valaki, valamikor követett el ellene, semmi köze nem volt ennek a közügyekhez, ő saját magát tartotta közügynek. Rosszul voltam a nárcizmusától. Azt hiszem ez okozta a hirtelen tudatosuló döntésemet, nem fogok harcolni azért, hogy szóhoz juthassak. Nem is hívtak ebbe a műsorba többet.

Néha pedig meg kell küzdeni, hogy hallhatóak legyünk. Deborah Tannem írja, hogy miként oldott meg egy kultúrák közti konfliktust. Egy kínai diákról kezdett rossz vélemény kialakulni az amerikaiak közt, illetve fordítva, a kínai kezdte magát egyre rosszabbul érezni. Ő úgy vélte, az amerikaiak túlságosan hangosak, erőszakosak, az amerikaiak úgy vélték a kínai fennsőbbséges, visszahúzódása során lenézi őket, esetleg üresfejű. A tanács nem szólt másról, mint hogy legyen hangosabb, vágjon a többiek szavába. S láss csodát, a többieknek megváltozott róla a véleményük.

Kulturális sokkot mindannyian átélhetünk, például akkor is, ha máshová kerülünk iskolába, ahol mások a szokások, más társadalmi státusúak köré kerülünk, beházasodunk egy családba, ahol hangosabbak vagy épp halkabbak annál, mint amihez mi vagyunk hozzászokva. A lényeg, hogy ezek nem jellemkülönbségek, ezek kommunikációs különbségek.

A hallgatás lehet az alávetettségnek, de az adott interakcióban a magasabb státus megnyilvánulása is. Utóbbi esetben azért az megfigyelhető, hogy a hallgató szabja meg mikor szakítja félbe a másikat. Például egy feleltetésnél, vagy egy orvos-beteg kapcsolatban.

Megesik, hogy félbeszakítanak minket olyanok, akik nincsenek magasabb státusban, tehát ez nem előjoguk, inkább rivalizálásnak véljük. Legjobban tesszük, ha ilyenkor kivárjuk, hogy elmondja a másik a magáét. A figyelmes hallgatás pedig valóban a karizmatikus személyiségek sajátja, de erre még visszatérek. A közbevágás ugyanis kétféle lehet. Az egyik valóban dominálni akar és lenyomni, de létezik egy lelkes közbevágó kommunikáció is, amikor a másik fellelkesedik azon, amit mondtunk, ahhoz kíván csatlakozni, valamit megindítottunk benne, közbevágásával pedig támogatni, megerősíteni akar minket. Aki nem tudja megkülönböztetni a lelkes és támogató közbevágást a dominálótól, ott azzal van a gond, nem a közbevágóval. Például, mert tekintélyelvű, vagy mert rosszhiszemű, vagy mert nem tud kilépni a saját kulturális szokásaiból, ami esetleg olyan, mint a kínai.

A hallgatás a magabiztosság kommunikációja. Újságírókat, mélyinterjúkat készítő szociológusokat arra tanítunk, hogy kérdéseik föltétele után tudjanak hallgatni.

A karizmatikus emberek egyrészt azért karizmatikusak, mert magas társadalmi státusuk van – így persze könnyű -, másrészt a velük való találkozás során a beszámoló mindig arról szól, hogy milyen erősen tudtak rám figyelni, arra, amit mondtam, pedig csak pár pillanatig tartott a találkozás. Úgy figyelt rám, úgy beszélt velem, mintha az, amit mondok, a világ legfontosabb, legeredetibb, leglényegesebb stb. dolga lett volna. Nagy politikusszemélyiségekre, pápákra, világhírű emberekre kell gondolnunk. Mindazonáltal lehet tanulni tőlük a koncentrálást és az értő figyelmet. Jól jön ez a tudás a mi hétköznapjainkra is.  (Olivia Fox Cabane: személyes vonzerő.)

Franklin Benjamin utilitarista hallgatás javaslata pedig úgy szól, hogyha meg akarod kedveltetni magad, akkor ne beszélj, hanem hagyd, hogy a másik beszéljen. Ez persze manipuláció. Az „ugye milyen jól elbeszélgettünk” poén pedig néha arra épül, hogy csak az egyik beszélt.

Végezetül két személyiségzavar közti különbséget érdemes kiemelni, tekintettel nárcisztikus korunkra, és a sok nárcisztikus érvényesülő emberre, kik lehetnek politikusaink vagy bármilyen más szakma vezető pozícióban lévő emberei. Az ő hallgatásuk is lehet koncentrált, mert a motivációjuk igen erős arra, hogy megértve a másikat valamit kihozzanak a helyzetből, mely számukra hasznos. Tulajdonképpen ugyan ez a motiváció a borderline-oknál is, akik azért nem feltétlenül akarnak az így szerzett tudásból hatalmat konvertálni. És van egy másik különbség is. A borderline-ok hallgatása és koncentrált figyelme empatikus is. Nem válnak karizmatikussá, ők másképp vonzók. #borderline

---

---