Yuval Noah Harari: Nexus

Az összefoglalást a könyv mondatainak másolásával, átrendezésével és – a folyamatos olvashatóság miatt – kis igazításával végeztem. Azért, hogy a lényeg átlátható legyen a részleteket ill. érdekességeket a Mellékletbe tettem.

Helyenként szükségét éreztem, hogy néhány alapinformációval kiegészítsem – főleg a Wikipediáról, de másokra már sajnos nem emlékszem. A valamennyire saját véleményemet – ami szerintem nem is nagyon különbözhet Harariétól, bár explicit nem olvastam ki – igyekeztem dőlt betűkkel megkülönböztetni.

 

 

A kritikák azt írják Harariról, hogy – ha tetszik, ha nem – korunk egyik legnagyobb hatású gondolkodója, bár nem a legmagasabb tudományos szinten álló gondolatokat fogalmaz meg, de szinte nincs még olyan, akinek a véleményére ennyire figyelnének a laikusok (és talán a döntéshozók is). A tudomány magas szféráiban sokan lenézik őt, mint sztártörténészt, de vannak érdekes gondolatai és következtetései. Értékesnek tartom, hogy a történelem egészére általános összefüggéseket keres. Ez itt elsősorban az, hogy az információnak, a növekvő méretű és komplexitású emberi közösségek stabilizálásában és kormányzásában betöltött, semmivel nem pótolható szerepét helyezi fókuszba.

A figyelem általában csak az anyagi folyamatokra, – a termelésre összpontosult, – de szemlélhető úgy, hogy a közösségek folyamatos növekedését alapvetően az információk rögzítése, állandó ellenőrzése, tesztelése és ezek felhasználása tette lehetővé.

 

Az utóbbi évtizedekben a figyelem egyre inkább az alkotórészekről az ezeket összekötő kapcsolatok felé, sőt ezekből is a „gyenge” hálózatok felé irányul. Harari írása itt az információs hálózatoknak a problémáit elemzi, ami a 21. században az egész emberiség számára létfontosságú.

 

A mesterséges intelligencia (MI) megjelenésével – amely egyrészt előidézte, másrészt folyamatosan generálja a változást – a történelem talán legnagyobb hatású átalakulása zajlik napjainkban. Harari szerint az emberiségnek a demokrácia megőrzése és stabilizálása szempontjából nem egyszerűen tévedhetetlen intézmények és megkérdőjelezhetetlen igazságú információs hálózatok kialakítására kell törekednie, hanem ezeknek és ezekből az önkorrekciót nemcsak lehetővé, hanem kikerülhetetlenné tevő rendszerré alakítására. Vagyis a stabil fejlődést nem pusztán az információk rögzítése és a társadalom különböző részeinek irányításakor történő felhasználása alapozza meg, hanem az információ folyamatos tesztelése és „tisztítása”.

 

A könyv figyelmeztet, hogy bár az információs technológiák jobbíthatják is az életünket, de el is vehetik tőlünk a hatalmat.

 

A könyv tartalmát a történelem időbeli rendje szerint igyekeztem elrendezni – megszakítva néhány általános elmélkedő résszel.

 

 

Az információ

 

Az információs megközelítés mindig helyesnek tűnhet. A tudósok egyre inkább információáramlásként értelmezik a tudományterületüket. Sőt közülük sokan az információt a világ legalapvetőbb építőkövének tartják. A fizikusok például mérhető mennyiségekkel kifejezett képletekkel írják le a természettörvényeket – mint mennyiségi információk közti kapcsolatot. Ezt néhányan úgy értelmezik már, hogy egy szimulációban élünk. A tudományterület hasznosságát illetően ez azonban nyilván meddő. Mintha nem a dolgok közti tényleges hatások alapján működne a világ, hanem úgy, hogy a dolgok jellemzésére használt információk akarnának megfelelni a róluk gondolt összefüggéseknek.

Sokszor úgy használjuk az információ fogalmát, mintha pontosan értenénk. Szerintem talán a legfontosabb, amit érdemes tudni róla, hogy attól van csak információ, hogy valaki vagy valami értelmezi, jelentést tulajdonít neki. Ezt a jelentést keresve emeljük ki a zajból az információt. Ráadásul ugyanaz különböző embereknek más-más jelentéssel bírhat.

Az élőlények a környezetüket érzékelve jutnak olyan információhoz, ami a túlélésükben, szaporodásukban segít, és így próbálják uralni az életüket, környezetüket.

 

Sokszor sokan azt gondolhatják, hogy az információnak köze van a valósághoz. Az információt szokás úgy értelmezni, hogy az valamit reprezentál. Ez talán kierőltethető modell, de akkor lényeges, hogy egy fiktív térben való reprezentációra kell gondolnunk, és nem a valóságra.

Harari az információ naiv szemlélete kifejezést használja arra a felfogásra, mely szerint az információ szerepe a valóság reprezentálása, ahol az igazság a valóság pontos reprezentációja volna. Bár minden reprezentáció valamennyit torzít, de ez a torzítás az információ naiv szemlélete szerint automatikusan csökken, ha még több információt gyűjtünk, tehát a több információ közelebb vinne az igazsághoz.

Az igazság fogalma persze azon alapul, hogy létezik egy egyetemes objektív valóság. Ezért egymásnak ellentmondó állításokat tevő embereknek nem lehet egyszerre igazuk.

A naiv szemlélet szerint a hamis információkra alapuló rendszerek életképtelen aberrációk. Ez azonban nem tűnik igaznak, sőt sokszor félrevezető.

 

A legtöbb információ nem reprezentál semmit, de legalábbis nem a valóságot, mint pl. a kitalációk, fantáziák, mesék. A téves információn túl pedig van még a dezinformáció is, ami szándékos hazugság. Az információ nem áll lényegi kapcsolatban az igazsággal, amit a tévedés és a hazugság – mint információ – példáz.

A DNS-nek – mint információnak – a kémiai folyamatokban van szerepe, aminek nem az igazságtartalma a lényege, hanem az általa létrejövő organizmus alkalmazkodó képessége. Az információ különböző dolgokat hálózattá köt össze, amivel új valóságot teremthet. Nem az a lényege, hogy mennyire pontosan reprezentálja a valóságot, hanem hogy milyen hálózatot hoz létre.

 

Az információ a társadalom életében nem filozófiai kérdés, hanem a kezdetektől fogva lényeges szerepet játszik benne. Kezdetben egy horda csak néhány tucat főből állt, akik még bensőséges kapcsolatot tudtak egymással létesíteni, így az információt könnyen meg tudták osztani. Amikor – kb. 70 ezer évvel ezelőtt – megjelent köztük a nagyobb együttműködésre utaló kereskedelem és művészi kifejezés, akkor azt már a nyelv használata eredményezhette, és így képesek voltak fiktív történetek elmesélésére. Egy történet azzal, hogy ugyanazt a történetet ismerték, több embert köthetett össze. Az emberek egyesítése szempontjából a fikció előnye a valósággal szemben egyrészt az, hogy egyszerűsítő, másrészt hízelgőbb lehet.

Az ember hosszú távú memóriája történetek tárolásához alkalmazkodott, és ennek segítségével ért meg dolgokat és képes tervezni.

Számos kutatás kimutatta, hogy ha elégszer elmesélünk valakinek egy hamis emléket, akkor végül valódi emlékként fogadja azt el.

A sapiens sikere abban volt, hogy nagy számban tudott rugalmasan együttműködni.

Az emberek közti kooperáció előfeltétele a képesség az információcserére, hogy felismerjék a közös tapasztalatokat, közös érdekeket, amelyekből közös gondolati és cselekvési keretrendszer alakulhat ki.

A nagy hálózatok fikciókra és fantáziákra támaszkodva kötik magukhoz tagjaikat, és teremtenek közöttük rendet. (Ez pedig szerintem sokszor a jövőről szóló hittel kapcsolatos.) Egy nagy törzshöz tartozni konfliktus idején előnyös volt, ami a túlélést segítette.

 

Így jönnek létre interszubjektív valóságok, amik a hazugságon és az igazságon kívül van. Míg a fájdalom csak egyetlen ember elméjében létezik, addig az interszubjektív valóság több emberében. Interszubjektív valóság az istenek, nemzetek, mítoszok, vallások. Ezeket történetek hozzák létre az információk terjedésével.

Harai szerint a tömeges identitások mindig interszubjektívek. (Ellentétben a marxista szemlélettel, ami objektívnek tekinti pl. a társadalmi osztályok létesését.)

 

A könyv alaptétele, hogy az emberek nagy együttműködési rendszerek kiépítésével óriási hatalomra tesznek szert. A hatalom csak részben ered az igazság ismeretéből és annak alkalmazásából. Inkább nagy számú ember közt a társadalmi rend fenntartásának képességéből ered a hatalom. Hiszen túlzó és helytelen feltételezés, hogy a téveszmék eleve kudarcra vannak ítélve. (A náci és sztálinista rendszereket is szégyentelen hazugságokon alapuló eszmék tartották össze.) Az emberi információs hálózatok története egyensúlyozás az igazság és a rend között.

Általában azok az emberek irányítanak, akik tudják, hogyan kell a rend alapjául szolgáló interszubjektív ideológiát építeni, és fenntartani a hozzá tartozó rendet. Lásd még a MELLÉKLET Interszubjektív fejezetét!

 

A bölcsességet helyes döntések meghozatalaként szokás értelmezni, de hogy mi a helyes, az egyénenként, kultúránként és ideológiánként eltérő értékítélettől függ. Az igazság ismerete pedig nem biztosítja, hogy a hatalommal bölcsen bánnak. Az igazsághoz való ragaszkodás csak a tudományos haladáshoz elengedhetetlen. Már Platón is helyénvalónak találta a nemes hazugságot a politikája érdekében.

A vezető könnyen hazudhat is a saját céljai érdekében, hiszen sokszor még az úgynevezett tényeket – a gazdaság vagy politikai történések tekintetében – nehéz leellenőrizni. Ha túlságosan elharapódzik a hazugság, akkor érdemes az állításokkal kapcsolatban megvizsgálni, hogy ki állítja, kinek az érdekében áll, hogy azt elhiggyék, és hogy az milyen célt szolgál. Az ilyen kérdések gyakran megsejtetik, hogy merre kell keresni az igazságot.

Elharapódzó hazugságok esetén sokszor egy állítással kapcsolatban nem az a kérdés, hogy mi támasztja alá, hanem hogy ki állítja, kinek az érdekét szolgálja. Akiknek a hatalom a priorizált valóság, az információ pedig fegyver, akkor őket csak a hatalom érdekli, és hajlandók hazudni, hogy megszerezzék. (Lényegében Marx is azt tartotta, hogy a hatalom az egyetlen történelmi valóság, amely osztályérdeket szolgál. Úgy fogalmazott, hogy: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.”)

 

A hazugságokkal szemben tipikusan kétféleképpen lehet kilépni:

1.     Szkeptikusnak kell lenni, nem szabad megbízni semmiben és senkiben, különösen nem a hatalomban, hanem magunknak kell utánajárni mindennek. Csak azt higgyük el, amit magunk is tapasztalunk, mert leellenőrizhetjük egymagunk, ha eléggé kitartóak vagyunk.

2.     Vissza kell térni az isteni kinyilatkoztatáshoz, a miszticizmushoz, az ősi – tiszta – valláshoz. Ezek a vallások megbízhatatlan, hataloméhes lénynek tekintik az embert, akit csak az igaz hit menthet meg, ami az ősi szövegekben található, aminek értelmét egy karizmatikus személy közvetíti, aki közvetlen kapcsolatban áll istennel, és/vagy misztikus kötelék fűzi a néphez.

Az 1. eset nagy tömegek számára nem igazi megoldás, mert nem együttműködést generál, és ráadásul lehetetlen feladatra vállalkozik, ami miatt különböző vélt igazságokhoz vezethet.

Interszubjektív mítoszok összetartó erejére annál inkább szükség van minél nagyobb a közösség mérete, hiszen a hazugság lehetősége a közösség méretével nő. Ezért a 2. eset kínálkozik inkább megoldásnak, de az az isteni kinyilatkoztatás rögzítésének és biztonságos megőrzésének alapvető problémáját is felveti. Ebben segített tulajdonképpen az írás feltalálása.

 

Az írás

 

A közösség méretének növekedésével szükségessé vált a közös teherviselés, és annak ellenőrzése. Így az első társadalmakban szükség volt a raktári nyilvántartásokra és adóslistákra, amit nemzeti mítoszok legitimáltak. Ez a szükséglet hívta életre az írást mint információs technológiát. Ezeknek az adózási adminisztratív rendszereknek a segítségével lehetett nyomon követni a rendelkezésre álló forrásokat és az emberek (adózási) engedelmességét.

Ezek a dokumentumok megváltoztatták az interszubjektív valóságok megteremtésének módját. Lehetővé tették a tulajdon nyilvántartását és átruházásának szabályait. (Pl. a tulajdon eladható, de pl. azért idegennek nem.) Ezt azonban a nyilvántartást vezető központi hatalom uralja, mégpedig sokkal inkább, mint azt a személyes kapcsolatok tudnák biztosítani. Ezzel a társadalmi, gazdasági és politikai kapcsolatok dokumentumokon alapulnak, amelyek létrehozzák ezt a valóságot.

Ezt a nyilvántartást a bürokraták kezelik. A „bürokrácia” szó szerint „az íróasztal uralma”. A bürokrácia igyekszik megoldani az információ visszakeresésének problémáját. Felosztja a világot különböző kategóriákra, fiókokra, amelyekről az információkat elkülönítve tárolja, amivel egy mesterséges rendet erőltet a világra. (Ilyen amikor az űrlapon felsorolt lehetőségek egyike sem passzol a mi esetünkhöz.) Nekünk kell alkalmazkodni a bürokratikus kategorizáláshoz.

A bürokrácia sosem tökéletes, de nincs jobb módja egy nagy információs hálózat működtetésének.

 

A mitológia és a bürokrácia minden nagy társadalom ikerpillérei. A mitológia lelkesít, a bürokrácia inkább gyanakvást kelt és nehéz megérteni. A rend fenntartásához a bürokrácia és a mitológia egyaránt szükséges, és mindkettő feláldozza az igazságot. Csalással, korrupcióval vádolni könnyű, de azt cáfolni nehéz és fáradtságos.

A bürokratikus rendszerben a hatalom gyakran abból ered, ha értik, hogyan manipulálhatnak kétes költségvetési kiskapukat, vagy ha kiismerik magukat a hivatalok útvesztőiben. Lásd még a MELLÉKLET A bürokrácia fejezetét!

 

De hogyan is segít az isteni kinyilatkoztatás rögzítésében és biztonságos megőrzésében az írás?

A vallás eszméi és szabályai egy tévedhetetlen emberfeletti hatalomtól származnak, ezért a hiba lehetőségétől mentesek. Ám a közösség növekedésével ezeknek az ideáknak a történetek elmesélése szerinti továbbadása az idővel torzulásokat okoz. Az írás azonban az isteni kinyilatkoztatás, az ősi tiszta vallás megőrzésére alkalmas. A Biblia, a Korán és hasonló szent könyvek az ilyen emberi hibák kiküszöbölésére szolgáló technikák.

Ám az írások összeállításánál mindig gond volt, hogy a keringő szövegváltozatok közül melyek kerüljenek beléjük, és melyek maradjanak ki. Az erről való döntést hívják kanonizációnak. Az így véglegesített isten szavát úgy tudják megőrizni, ha sok példányban lemásolják, mert az egyes hibák könnyen kiszűrhetők a példányok összehasonlításával, hiszen valószínűtlen, hogy többségükben ugyanott rontották volna el a másolást. Azonban a pontos szöveg megőrzése még mindig lehetőséget ad az értelmezésében elkövethető hibákra. Jellemzően több értelmezés született. Az értelmezések is kanonizálhatók, de arról is kiderülhet, hogy többféleképpen értelmezhető, és így tovább. Pl. a zsidók Bibliájának első értelmezésének kanonizálását a Misna tartalmazza, majd a Misna helyes értelmezését a Talmud, de még arról is vannak viták.

Az értelmezés hajlíthatóságára példa, hogy a katolikus teológia elfogadta, hogy Jézus azt mondta, hogy szeressük ellenségeinket, mégis megmagyarázták később, hogy az eretnekek elégetése szeretetteljes cselekedet, mert eltántorít másokat attól, hogy eretnekek legyenek, ezáltal megmentve őket a pokol tüzétől.

 

A vallás egyértelműsítési igénye az egyház intézményesülésén túl annak tévedhetetlenségének hitét is létrehozta. Az egyház tökéletességének hitét a pápa tévedhetetlenségének dogmája biztosítja, aki személyes ügyekben tévedhet, de egyháziakban nem. Bár az egyház mindig is alkalmazott önhelyesbítő mechanizmusokat személyes ügyekben, de hitletétemények esetén – állítása szerint – soha. Az egyház korábbi cselekedeteiért (zsidókkal, nőkkel protestánsokkal és őslakos kultúrákkal szembeni magatartásáért, sőt gyerekmolesztálásért is) hivatalos bocsánatkérések történtek, sőt intézményi struktúráján is változtatott. Továbbá alapvető tanításain és a Biblia értelmezésén is változtatott, bár ezt már hivatalosan nem ismerik el. A katolikus egyház és hasonló intézmények önhelyesbítése olyan, hogy ha megtörténik, akkor azt utólag tagadja. Ez szükséges a tekintélyének, tévedhetetlenségének megőrzéséhez.

 

Korai demokráciák

 

Egy társadalom összehangolt működése megkívánja az információs csatornák, döntési és utasítási jogosultságok bizonyos hierarchiáját.

A közös mindenkit érintő kérdésekben való mindenkit kielégítő döntések vonatkozásában mindenki számára szükség van a megfelelő igaz információra. Az információ torzulásával szemben szükség van bizonyos kontrollra és arra, hogy ezek az információk mindenkihez eljussanak, vagyis az információ minden irányban terjedjen. Ha több információs csatorna van önálló csomópontokkal, ahol az információ kontrollálható, és a döntések vita során születnek, amibe mindenkinek joga van beleszólni, netán a működési és döntési szabályok is vitathatók (önhelyesbítő funkciók), akkor demokratikusabb. Ezek hiányában autokratikus, ami az információáramlás egyirányúsága alapján azonosítható leginkább.

 

Az olyan kis létszámú közösségekben, ahol a tagok közvetlen kapcsolatban vannak egymással, ott könnyebben átláthatják a közösség működését, világosan láthatják az érdekeik érvényesülését, mert mindenki minden információhoz hozzáférhet, feltéve, hogy a mitológiájuk, gondolkodási eszközrendszerük ezt megengedi. Továbbá a hatalommal való visszaéléssel szemben annyit tehetnek, amennyit a közös mitológia szabályozatlanul hagyott kérdései vagy azok átértelmezhetősége megenged.

 

A nagy társadalmak az ellenséges környezetben védelmet, stabilitást, és így túlélést biztosítottak. Azonban a kereskedéssel, hajózással foglalkozó kis görög városállamokban kialakulhatott egyfajta demokrácia, ám abban a tévhitben voltak, hogy meg tudják egymást győzni logikus érvekkel, de ha nem is, a többség akarata szerint próbálták szabályozni közös ügyeiket.

A görög filozófusok sok kérdésben másként gondolkodtak, de egyetértettek abban, hogy utálták a demokráciát, mert ott nem születnek bölcs döntések, a többség diktatúráját látták a kissebség felett. A Római birodalomban is idea volt a demokrácia, különböző módon megpróbálták elkerülni a diktatúrát, de ahogy nőtt a társadalom nagysága, úgy egyre nehezebb volt megtartani, kiharcolni a demokratikus működést, mert a demokratikus döntéseket lassítja a résztvevők növekvő száma és költségessé teszi. Lásd még a MELLÉKLET Demokrácia az Ókorban fejezetét!

 

Az i.sz. 3. század végére a föld minden nagyobb társadalma központosított, erős önhelyesbítő mechanizmusok nélküli információs hálózat volt, de több ezer kisebb társadalom demokratikusan működött. Úgy látszott, hogy az osztott demokratikus hálózatok nem egyeztethetők össze a nagyobb mérettel. Platón és Arisztotelész is úgy vélte, hogy demokrácia csak városállamokban lehetséges.

 

A középkori Európa nagyobb méretű társadalmai a gyengén irányított hierarchikus rend és az anarchia között vergődtek, amelyben a keresztény vallás volt a közös mitológia.

 

Könyvnyomtatás

 

Nagy változást hozott a könyvnyomtatás információtechnológiája. A nyomdagép 15. századi feltalálása előtt sok másolat készítését csak vagyonos emberek és intézmények tudtak csinálni, mint az egyház. A katolikus egyház az általa favorizált szövegeket másolta, ugyanakkor megtiltotta azok másolását és terjesztését, amelyeket tévesnek ítélt. Az egyház csakis az őt támogató szövegek terjesztését engedélyezte, és az emberek bíztak is az egyházban, mert szinte valamennyi olvasmány azt támogatta.

Luther Márton és a könyvnyomtatás szorosan összefonódott a reformáció elterjedésével, mert technológiája lehetővé tette, hogy tanai gyorsan és széles körben terjedjenek, különösen amiatt, hogy a Bibliát lefordította latinról németre, így szélesebb néprétegek számára is elérhetővé vált. A nyomtatott Biblia hozzájárult a német nyelv egységesítéséhez is.

A reformáció szerint nem szükséges semmilyen gyarló emberi intézménynek az emberek és a szent szövegek közé helyezkednie, el kell vetni a parazita bürokráciát. Vagyis itt tulajdonképpen az információ naiv szemléletét vallották, miszerint az információ szabad áramlása, (a biblia közvetlen értelmezése), az információ szabadpiaca megoldja az igazsághoz való hozzáférés problémáját. Csakhogy isten szava sosem értelmezte önmagát, ezért a protestánsok is létrehoztak egyházi intézményeket a szentírás értelmezésére, és – a szerintük – eretnekek üldözésére.

Az azt követő 46 év alatt, hogy Guttenberg 1453-ban feltalálta a könyvnyomtatást, (bár Kínában már a 9. században nyomtattak), 12 millió könyvet nyomtattak Európában, míg az azt megelőző időszakban összesen csak 11 millió könyvet másoltak. Ennek az is következménye lett, hogy az eretnekek, forradalmárok és az alternatív tudomány művelői gyorsabban, könnyebben és szélesebb körben terjeszthették írásaikat, amely megtörte a katolikus egyház fojtogató szorítását az európai információs hálózaton. (Mémelméleti megközelítésben így a mémek könnyebben terjedtek.)

 

A megjelenő toxikus információ azonban a könyvek által könnyebben terjedhettek, és terjedésük még több toxikus információt generálhat. Tehát az információ növekedése nem visz feltétlenül közelebb az igazsághoz. Az információ naiv szemléletét a boszorkányüldözés jól cáfolja. 10. századi dogma szerint a boszorkányság illúzió, és hinni benne babonaság. A boszorkányüldözés sokkal inkább újkori, mint középkori jelenség volt. Valójában a boszorkányhit és a boszorkányüldözés mémje a könyvnyomtatás segítségével terjedt el meglepően gyorsan és lett belőle egy sikeres mém. Lásd a MELLÉKLET Boszorkányüldözés fejezetét!

A nyomdászok és könyvkereskedők sokkal több pénzt kerestek a Boszorkányok pörölye könyvvel, mint Kopernikusz Az égi pályák körforgásairól című munkájának unalmas matematikájával, amiből az 1543-as kiadásától 1566-ig csak 400-at sikerült eladni. Tehát a szabályozatlan információs piac nem feltétlenül vezeti el az embereket saját hibáik feltárásához és korrigálásához.

 

A nyomtatás feltalálása azonban javított a demokrácia lehetőségein is, ahogy az 1569-ben megalakult Lengyel-Litván Nemzetközösség és az 1679-ben kikiáltott Németalföldi Köztársaság is mutatja. Majd a felvilágosodás ideológiájának terjedésében, a különböző forradalmakban fontos szerepet játszottak a könyvek, újságok és röplapok, de még az Egyesült Államok 19. századi történelmében is. Lásd még a MELLÉKLET Nyomtatott termékek és a demokrácia fejezetét!

 

Megszületett az igény, hogy az ember a saját világát maga hozza létre, tudatosan felvállalva pl. az olyan interszubjektív alkotással (konstitúcióval) mint az USA 1787-es Alkotmánya, amely úgy kezdődik, hogy „Mi az Egyesült Államok népe”. Ezzel elismeri magáról, hogy emberi kreálmány, és ezért megváltoztatható, kiegészíthető, de meghatározta annak módját. (Ennek megfelelően később eltörölték a rabszolgaságot.) Ezzel szemben a 10 parancsolat – amely úgy kezdődik, hogy „Én, az Úr, vagyok a Te Istened” – nem biztosítja a megváltoztathatóságot.

 

A tudomány

 

A könyvnyomtatás a tudomány világát is átalakította. A korábbi egyházi tudósok latinnyelvű értekezéseivel szemben Galilei olaszul írt, népszerűsítve nézeteit. A tudósok könnyebben hozzájutottak tudóstársaik írásaihoz. Olyan tudományos információkhoz juthattak, amiket olyanok írtak, akiket sosem látott emberek publikáltak. Ahhoz, hogy az olvasottakban megbízhassanak életre keltette a tudomány felügyelő intézményeit, végül az egész világot beszövő információs hálózatot hoztak létre. Ilyen volt az 1660-ban Londonban létrehozott Királyi Természettudományos Társaság a folyóirataival, valamint a Nagy Francia Enciklopédia, terjesztve a felvilágosodás eszméit. Ezeknél az írásoknál ellenőrizték az információkat. A szerkesztők nem azt nézték, hogy a beküldött tanulmányok olvasásáért mennyit fizetnének mások, hanem azt, hogy mi a bizonyíték, hogy igaz. Így azért tettek szert tekintélyre, mert erős önhelyesbítő mechanizmusaik voltak. Ugyanis a tudományos projekt a tévedhetetlenség ábrándjának elvetésével kezdődik. A tudomány csapatmunka, intézményi együttműködésre épül. Még a legnagyobb zsenikben sem lehet bízni. A konformitás helyett a kételkedést és az innovációt jutalmazzák. A tudománynak nem csak a szkepticizmus, hanem az önszkepticizmus is védjegye. A tudomány legünnepeltebb pillanatai éppen azok, amikor megdöntik az addig elfogadott nézeteket és új elmélet születik.

A tudományos publikáció feltétele, hogy valami újat tartalmazzon vagy mutasson rá meglevő elmélet hibájára.

A tudományban – ellentétben az egyházi előmenetellel – elismerés nem azért jár mert valaki hűen el tudja ismételni, amit előtte mondtak, és sikeresen küzd minden új gondolat ellen.

 

A tudomány populista kritikusai a tudomány intézményeit az unortodox nézetek elnyomójának látják. Ha egy tudós szembefordul a tudományága ortodox nézetével, akkor különböző hátrányokat szenvedhet, de nem égetik el máglyán. Ha mégis igaza van, akkor nehezen talál tudományos lapkiadót, empirikus bizonyítékaival kapcsolatban megvádolják, hogy valamit rosszul csinált. Ám a kísérleteit megismételve mások is ugyanarra az eredményre jutva kénytelenek belátni igazát, amiből tudományos szenzáció lesz. Ez történt pl. a kvázi-kristályok felfedezésével, majd utána még a tankönyveket is átírták, hogy ne vezessék félre az új tudósnemzedéket. (Persze volt olyan kor a világban, amikor nem működtek a tudomány önhelyesbítő mechanizmusai, amikor a másként gondolkodásért börtön járt, mint pl. a Szovjetunióban a genetika kapcsán a 40-es és 50-es években, ami évtizedekre vetette vissza a szovjet genetikai kutatásokat és ásta alá a mezőgazdaság alapjait, ami az egyik oka volt, hogy az óriási termékeny földterületei ellenére a 70-es évekre élelmiszer-exportőrből nettó importőr lett).

Az összeesküvés-elméletek hívei szélsőségesen szkeptikusak a fennálló konszenzusokkal szemben, ám ha a saját meggyőződésükről van szó, akkor elveszítik a kételyt, és a megerősítő torzítás áldozataivá válnak.

A kvantummechanika és az evolúcióelmélet vonatkozásában széleskörű egyetértés van a tudományos intézmények között, de csak azért, mert túléltek minden eddigi megcáfolásukra tett kísérletet.

 

A tudománynak köszönhető, hogy 2020-ra már az egész világon a gyerekek 99,5%-a éri el a 15 éves kort, míg a 18. század végén Németországban még a gyerekek kb. 50%-a érte meg a 15 éves kort, és feltehetőleg az egész világon nem volt akkor jobb ez a helyzet.

 

A modern demokratikus rend

 

Míg az önhelyesbítő mechanizmusok a tudományban lényeges, addig a rend fenntartásának szempontjából inkább hátrány, mert kételyt, konfliktust és széthúzást eredményez, amivel aláássa a társadalmi rend összetartó mítoszait. Ahogy ára van annak, hogy feláldozzuk az igazságot a rendért, ára van annak is, ha a rendet áldozzuk fel az igazságért. A demokráciában abban hisznek, hogy lehetséges a politikában is erős önhelyesbítő mechanizmusokat fenntartani. A diktatúrák viszont elutasítják ezt.

 

A demokrácia azt támogatja, hogy az információ ne csak a központon keresztül, hanem több független csatornán áramoljon, ahol több független csomópont dolgozza fel, amelyek döntéseket hoznak. A demokrácia osztott információs rendszer erős önhelyesbítő mechanizmusokkal. Több információs csatorna van önálló csomópontokkal. A törvényhozó testületek, a politikai pártok, a bíróságok, a sajtó, a cégek, a helyi közösségek, a civil szervezetek és az egyes állampolgárok szabadon és közvetlenül kommunikálhatnak egymással, a döntéseiket különböző helyeken hozzák meg.

 

Félreértés, hogy a demokráciában mindent többségi szavazással döntenének el. A modern demokrácia plurális, azaz elfogadja az egymástól különböző nézetek és értékrendek sokféleségét, továbbá biztosítja azonos funkciót ellátó intézmények közötti választás lehetőségét. Egy demokráciában a lehető legkevesebb dologról döntenek központilag, de azt a többségi akarattal egyezően kell hozni.

A központi kormány csak alapvető szolgáltatásokat biztosít, ezért adót vet ki, fegyveres testületet tart fenn, valamilyen szinten biztosítja az egészségügyi ellátást, az oktatást és a jólétet. A központ fel van hatalmazva bizonyos létfontosságú döntések meghozatalára, de erős mechanizmusokat tart fenn, amely a kormányt ellenőrzi, korrigálja, pl. választásokat tartanak, óvja a sajtószabadságot, továbbá a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalmat szétválasztja.

A modern demokráciában nem kötelező konszenzusra jutni, nem többségi diktatúra, hanem mindenki szabadságát és egyenlőségét jelenti, mindenkinek garantál bizonyos szabadságjogokat, amit a többség nem vehet el. Ilyen az egyéni szabadságjog, mely szerint mindenki azt tehet, amit akar, amíg nem árt másnak, illetve nem korlátozza más szabadságát. Ezen túl vannak még a polgári szabadságjogok, amelyek az önhelyesbítést biztosítják, mint a választójog, sajtószabadság, gyülekezési szabadság. Persze időnként szükség lehet az önhelyesbítő mechanizmusok megváltoztatására, de azt csak a kisebbségi csoportokat is magába foglaló konszenzus alapján szabad. Az nem elég, ha egy demokratikus kormány nem sérti a szabadság és polgárjogokat, hanem a változó világban lépéseket kell tenni a garantálásukért.

Természetesen minden demokráciában hosszas viták folynak az emberi és polgári szabadságjogok határairól. Ezek is interszubjektív konvenciók. A különböző demokráciák ezeket kissé másként állapítják meg.

 

A demokráciában a nép számít a politikai hatalom egyetlen legitim forrásának. A kollektív ügyekben hozott döntések előtt országos nyilvános párbeszédet kell tartani, amelynek a végén a nép szabadon választott képviselői határoznak. A meghozott döntés felülvizsgálható és korrigálható. A végső esetben, ha nem elégedettek, akkor új kormányt választhatnak.

 

A milliós népességű demokráciák csak a modern korban váltak lehetségessé a tömegmédia miatt.

1960-ban a Kennedy-Nixon vitát kb. 70 millióan nézték élőben a TV-n Észak-Amerikában, ami a lakosság 39%-a volt, és további milliók hallgatták rádión. Azt ezt követő választáson közel 70 millió polgár (a felnőtt lakosság 64%-a) szavazott, és ekkor már minden felnőtt amerikainak volt szavazati joga.

 

Természetesen egy kormány mindig a leginkább érdekelt a kényelmetlen tények eltitkolásában, eltorzításában. Ezért célszerű, ha minden intézménynek, hatalmi ágazatnak önmagában is van önhelyesbítő mechanizmusa, és nem csak egymást kontrollálják, de még jobb, ha több párhuzamos intézmény van, amely máshogy keresi az igazságot.

 

A diktatórikus rend

 

Az iparosodott, de nem gyarmatosító országok imperialistái attól féltek, hogy elzárják őket a piacoktól és a nyersanyagoktól a kegyetlenebb riválisaik. A másik oldalon egyesek odáig mentek, hogy a gyarmatosítás nemcsak saját államuk fennmaradása szempontjából fontos, de az emberiség többi részének is jót tesz. Őslakosok milliói élték meg, ahogy hagyományos életmódjukat eltiporták.

 

Hitler és Sztálin egyaránt az I. világháborút hozták fel bizonyítékként, hogy az iparosodott világban a fennmaradáshoz a politika, a társadalom és a gazdaság minden szegmensének totalitárius irányítása szükséges. Szerintük az ipari társadalom megolvasztotta a korábbi társadalmi struktúrákat azok minden tökéletlenségével és gyengeségével együtt, és megteremtette a lehetőséget az igaz emberekből álló tökéletes társadalom kikovácsolására.

1940-ben könnyű volt abban hinni, hogy Hitler és Sztálin a modell az ipari technológia igába fogására, míg a pipogya liberális demokráciák a történelem szemétdombja felé haladnak.

 

Míg a demokrácia önhelyesbítő mechanizmusai a többszörös és párhuzamos kölcsönös kontroll eszközével próbálja biztosítani a közösségnek megfelelő kompromisszum megtalálását és megvalósítását, addig az autoriter rendszer szintén a többszörös és párhuzamos kölcsönös kontroll eszközével próbálja biztosítani a központi akarat megvalósítását. Ez egyszerűen az információs rendszerek sajátja, tehát az, hogy a biztonságos megfelelő működés a többszörös és párhuzamos kölcsönös kontroll eszközével lehet elérni. Lényeges különbség, hogy a demokráciákban az információ nyílt, mindenki számára hozzáférhető, és erre a transzparenciára törekednek, mint az egyik leglényegesebb dologra. Azonban az autoriter rendszerekben a titkolózás jellemző, csak a központ számára hozzáférhető minden információ, míg a hierarchia alsóbb szintjein csak a delegált feladat végrehajtásához feltétlenül szükséges információ elérhető.

A totalitárius rendszerek az információáramlás ellenőrzésén alapulnak, és gyanakvással tekintenek minden független információs csatornára. Ahol emberek találkoznak és információt cserélhetnek, ott a rezsimnek is jelen kell lennie, hogy szemmel tartsa őket. A 30-as években ez volt az egyetlen elv, amelyet Hitler és Sztálin egyaránt követett.

 

A diktatórikus információs hálózatok erősen centralizáltak. A központ felé halad az információ, ahol a döntéseket hozzák, és az azoknak megfelelő utasítások haladnak a központól mindenhova. Ugyanakkor minden más irányú információ haladása tiltva van, és minden más célú információt titkolnak.

A diktatórikus rendszerek tévedhetetlennek akarnak tűnni, nem tűrik a központ döntéseinek megkérdőjelezését, nem működik bennük önhelyesbítő mechanizmus, legfeljebb a központ hoz változtatást. Önhelyesbítő mechanizmusok nélkül a választást el is lehet csalni.

A totalitárius diktatúra az emberek teljes életét akarja irányítani, de technikai nehézségek miatt sok diktatórikus rendszerben jelentős autonómiája marad az embereknek.

 

A totalitarizmus lényege a hatalmi ágak bármiféle szétválasztásának, önállósulásának megakadályozása, hogy uralni tudja funkcióit. Azt akarja, hogy minden információ a központon menjen keresztül, és semmiféle független intézmény ne hozzon önálló döntéseket. A totalitarizmusnak is megvan a maga kormányból, pártból és titkosrendőrségből álló három apparátusa. Ezeknek a párhuzamos apparátusoknak az az értelme, hogy ne jöhessen létre olyan független erő, amely kihívást jelenthetne a központra.

 

Az 1920-as és 30-as években Németországban, Olaszországban, Spanyolországban és másutt is a konzervatív erők a radikális fasiszta változást támogatták, mert szerintük így vehették elejét a szovjet típusú baloldali forradalomnak. Ugyanekkor az USA-t is elérte a 25%-os munkanélküliség, és az átlagjövedelem sok szakmában zuhant 40%-ot, de Roosevelt megszervezte a New Dealt, erősebb szociális hálót kínált a polgárainak, és ezzel elkerülte a radikális változást. Majd végül az 50-es években, amikor a konzervatívok jutottak hatalomra, nem bontották le, amit Roosevelt felépített. A Weimari Köztárasaságban azonban nem voltak erős, mélyen gyökerező támogatottsággal rendelkező intézmények.

 

A sztálinizmus a valaha kitalált legsikeresebb politikai rendszerek egyike, volt sikeresen tartotta fenn a rendet, méghozzá gigantikus léptékben, az álhírek és összeesküvéselméletek szakadatlan áradatával emberek százmillióit tudta kordában tartani.

A saját tévedhetetlenségükbe vetett hittől vezérelve a bolsevikok lerombolták Oroszország születőben levő demokratikus intézményeit, pl. a választásokat, a független bíróságokat, a szabad sajtót és betiltották az ellenzéki pártokat. Az 1930-as években Sztálin tökéletesítette a totalitárius rendszert, amelyet Lenintől örökölt. Lásd még a MELLÉKLET Titkosrendőrség fejezetét!

 

Egy már kifejlesztett eszközt is sokféleképpen lehet használni. Az olcsó rádió azt is jelenthette, hogy egy totalitárius vezér beszédei minden család otthonába eljuthatnak, vagy azt is, hogy a politikai és kulturális nézetek sokféleségére reflektálva minden család más-más rádióműsort hallgat. Kelet-Németországban például a kormány mindent megtett, hogy zavarja a nyugatnémet adásokat, és megbüntette azokat, akik titokban hallgatták őket.

 

A legfontosabb lecke, amit a szovjet szülők megtanítottak a gyerekeiknek, hogy ”Tartsd a szád!” Kevés olyan veszélyes dolog volt a Szovjetunióban, mint a nyílt párbeszéd. Az amerikaiak abban nőttek fel, hogy a kérdésekből válaszok lesznek, a szovjetek viszont abban, hogy a kérdésekből baj lesz.

 

Autoriter rendszerekben a hivatalos csatornák blokkolódásának egyik gyakori oka, hogy a rettegő alárendeltek elhallgatják a rossz híreket a feletteseik elől, valamint a rend fenntartása látszatának érdekében letagadják az esetleges problémákat a nyilvánosság elől.

Ez történt atomkatasztrófák esetén is. Lásd a MELLÉKLET Atomkatasztrófák fejezetét!

Autoriter rendszerekben a hatalommal való visszaélés korlátozása gyenge. Időnként bejelentenek korrupcióellenes kampányt, de ez gyakran csak ürügy, hogy a hatalom egyik frakciója tisztogatást végezzen egy másikban. Ha a legfőbb vezető sikkasztja el a közpénzt, senki nem vonhatja felelősségre.

Egy erősen központosított rendszerben sokkal könnyebb átvenni a hatalmat. Az önkényurakra a legnagyobb veszélyt a saját közvetlen alárendeltjeik jelentik. Az ügyes diktátor kijátszhatja őket egymás ellen. Erről szóltak Sztálin tisztogatásai.

A diktátort közvetlenül kiszolgálók közti versenyben, ahol tisztában vannak azzal, hogy a főnök durván félreteheti őket, egymást beárulják, bár ebben is lehetnek kitalált elemek, amik torzítják a valóságot. Azonban a közös felelősségű területen, az egész országra vonatkozó negatív információkkal kapcsolatban egy határ után már nem lehet egymást hibáztatni, ekkor külső ellenségre kell hárítani a probléma okát.

Az igazi vezető az, akinél az információ összefut, aki azt manipulálni tudja. Ez az információ mennyisége miatt gyakran kicsúszik a diktátor kezéből, és akihez átkerül, az előbb-utóbb szükségképpen megpuccsolja a diktátort.

 

A totalitárius rendszerek az információs technológiákat az információáramlás központosítására, az igazság elhallgatására és ezeken keresztül a rend fenntartására használják. Emiatt a megcsontosodás veszélyével kell megbirkózniuk. A túlcentralizált szovjet gazdaság lassan reagált a gyors technológiai változásokra. A lemaradás a félvezetőiparban volt a legszembetűnőbb. Az első szovjet személyi számítógép csak 1984-ben készült el, amikor az USA-ban már 11 millió PC volt használatban.

 

A bürokrácia mindig is legfontosabb funkciója minden és mindenki teljes monitorozása. Az USA-ban törvényi korlátokat emeltek a megfigyelés elé, a totalitárius rendszerekben csak technikai korlátja van a megfigyelésnek.

A jólműködő demokráciákban az emberek bíznak a választások tisztaságában és az intézményekben. Ha hiba merül fel, akkor jogorvoslati lehetőséggel korrigálhatják. Ha azonban az emberek többsége azt gondolja, hogy az igazság csak a hatalomtól függ, akkor elveszthetik a bizalmukat az intézményekben, a demokrácia összeomlik, és diktátor kezébe kerülhet a hatalom. Ha a diktátorban való bizalom is elszáll, akkor abból anarchia lehet.

 

Az ipari társadalom kiépítéséhez használt, egymással versengő receptek puszta léte is sok áldozatot követelő összecsapásokhoz vezetett. A két világháború, majd a hidegháború tekinthető a modellek közti versenynek, amelyben minden résztvevő tanult a többiektől, miközben a hadviselés új ipari módozataival kísérletezett. Ebbe tízmilliók haltak bele, és az emberiség veszedelmesen közel sodródott, ahhoz, hogy közben megsemmisítse önmagát. Ennek pénzügyi költségeinek érzékeltetéséhez lásd még a MELLÉKLET Katonai kiadások fejezetét!

 

A központosított totalitárius hálózat előnye, hogy extrém mértékben rendezett, ezért képes gyors döntéseket hozni, és könyörtelenül végrehajtani azokat. Különösen háború, járvány vagy egyéb vészhelyzet esetén gyorsabban és messzebbre képes haladni, mint egy megosztott.

A tömegmédia hozta el a nagy léptékű demokráciák lehetőségét, de a nagy totalitárius rendszerek előtt is megnyitották az utat, még a demokráciák lebontásának lehetőségét is, többek között azért is, mert a demokrácia alkalmazkodóképessége lassú lehet a gyorsan változó világban.

 

Totális populizmus

 

A diktatórikus rendszerekre mindig is jellemző volt a populizmus, de a 21. században lényegesebb szerephez jutott.

A dolog természetéből adódóan a legfontosabb demokratikus intézmények bürokratikus behemótok, amelyek a mezőgazdasági forradalmat követően, – különösen az írás révén – központosították az információáramlást. Az emberek pedig nem értik, nem szeretik a bürokráciát, ráadásul a világ is egyre bonyolultabbá vált, amit nehezebb volt megérteni, az egyszerűsítő populista mémek pedig információtechnológiai okok miatt jobban tudtak terjedni. Ezt kihasználta a populizmus.

 

Amikor a bürokratikus intézményekbe vetett bizalom különösen alacsony, akkor a mitológiába vetett bizalom fokozásával a rend fenntartható, amit az „erős ember” kihasznál mint a mitológia hirdetője, a nép megtestesítője.

A populizmus ideológiai alapot szolgáltat az „erős embereknek” ahhoz, hogy diktátorrá válhassanak, akik a demokrácia önhelyesbítő mechanizmusait akarják semlegesíteni, illetve kisajátítani, mert nem engedhetik, hogy a nép ellenségeinek kezébe kerüljenek.

A populisták legjellemzőbb állítása, hogy egyedül ők képviselik igazán a népet, így minden hatalom őket illetné. Ha más nyer, akkor elcsalták a választásokat, vagy azok, akik másra szavaztak, azokat félrevezették, hamis tudatuk van, avagy áruló kívülálló csoportba tartoznak, – zsidók, kommunisták, liberálisok, külföldi ügynökök, – nem tartoznak a néphez.

 

A demokrácia annak belátásán alapul, hogy a nép sosem egységes entitás, hanem különböző érdekekkel és véleménnyel rendelkező emberek összessége, tehát egyetlen akarattal sem bírhat. Így egyetlen csoport – akármilyen nagy – sem jogosult arra, hogy kizárjon más csoportokat a népből. Ezzel szemben a populisták szerint mindenféle – nem csak a politikai – hatalom egyetlen jogszerű forrása a nép. Ezért igyekeznek átvenni a hatalmat a kultúrában, a médiában, az iskolákban, egyetemeken, a tudományos intézményekben, a bíróságon.

 

A populista hitvallásnak alapvető része az az elgondolás, hogy a nép egyetlen misztikus test. A vezér tévedhetetlenül megérzi, hogy mit akar a nép. „Egy nép, egy ország, egy vezér” ahogy a náci jelmondat volt (vagy ahogy Orbán Viktor 2002-es veresége után mondta, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”). Hugo Chávez szlogenje egyenesen az volt, hogy „Chávez a nép”, Erdogan a kritikusaival szemben azt mondta, hogy „Mi vagyunk a nép. Ti kik vagytok?”

A populista vezetők kijelentették, hogy minden olyan intézmény, amely úgy szerez magának tekintélyt, hogy azt állítja, információt gyűjt és az igazságot kutatja, egyszerűen hazudik. A bürokraták, a bírók, az orvosok, az újságírók, a tudósok és szakértők mind összeesküvők, akiknek nem érdeke, hogy az igazság kiderüljön, ezért hamis információt terjesztenek, hogy hatalmat és kiváltságokat szerezzenek a nép rovására. A populizmus szerint az információ fegyver a hatalomhoz.

 

A demokrácia önhelyesbítést szolgáló intézményei még a többségi akarattól is megóvják az igazságot. A populisták ezért gyanakvással figyelik ezeket, amelyek az objektív igazság nevében felülírják a népakaratot. Ezért a populisták szkeptikusak az igazság létezésével kapcsolatban. Mindent hatalmi harcnak látnak, szerintük még a pandémia is az elitek hatalmát szolgálja. Időnként igazuk is van, mert minden intézmény elkövet hibákat.

A szélsőséges populizmus szerint nincs is objektív igazság, az egyetlen igazság a hatalom. Tények és igazság vonatkozásában azt kérdezik, kinek a ténye és igazsága. Az ilyenek között találni olyat is, mint a szélsőbaloldali Foucalt, aki szerint a tudományos tény csak kapitalista diskurzus, amivel hatalmukban tartják az embereket. (Meg is halt AIDS-ben mert nem hitt az orvosoknak.)

 

Az információs káoszban nehezebbé válik a demokratikus párbeszéd, de még a tömegeknek is egyre nehezebb közvetlen kapcsolatban maradniuk egymással. A demokrácia halálát nem csak az okozhatja, ha az emberek nem beszélhetnek szabadon, hanem az is, ha nem akarnak vagy nem tudnak másokat meghallgatni.

 

Az olyan „erős emberek” mint Putyin, Orbán, Erdogan, Duterte, Bolsonaro vagy Netanjahu demokratikusan jutottak hatalomra, amit arra használtak, hogy alá ássák a demokráciát. Módszerük, hogy egyesével felszámolják a demokrácia önhelyesbítő mechanizmusait, általában a médiával és a bíróságokkal kezdve. Megfosztja hatalmuktól vagy hozzá lojális emberekkel tölti fel, miközben felépíti a saját mindenütt jelenlevő propagandagépezetét. Ezután minden más intézményt vagy személyt, aki szembe mer szegülni vele, el lehet taposni, vagy üldözni mint árulót, bűnözőt, netán külföldi ügynököt. A tudományos intézményeket, önkormányzatokat, civil szervezeteket és – nem baráti – magáncégeket felszámolják vagy kormányzati irányítás alá helyezik. Ekkor már a választásokat is kedve szerint manipulálhatja, pl. bebörtönzi az ellenzéki pártok vezetőit, átrajzolja a választókerületek határait, vagy megfosztja jogaitól a szavazókat. A megmaradt médiaorgánumok, intézmények és hatóságok mind éltetik az intézkedéseit, amelyekkel megvédi a nemzetet az árulóktól és a külföldi ügynököktől. Így a választásokat megtartva megnyeri, amivel legitimitása biztosítva van, és a demokrácia látszatát fenntartja.

Az „erős emberek” támogatói gyakran nem is látják antidemokratikusnak ezt a folyamatot. Sőt a megválasztott kormány hatalmának kordában tartását érzik antidemokratikusnak.

 

Egy autokratikus rendszerben az uralkodó akaratának nincsenek jogi korlátjai, de technikaiak vannak. Ahogy a technikai akadályok csökkennek, úgy a totalitárius rendszer kiépülése lehetségessé válik.

A demokratikus rendszerek a korszerű technológiákat az információnak a több intézmény és egyén közti megosztásra használják, az igazság szabad keresését szorgalmazzák. Ezért erre a széttöredezés veszélye leselkedik.

 

Az önkényurak a bürokratákra és a hadseregre támaszkodva monopolizálhatták a kulcsfontosságú gazdasági erőforrásokat. Vlagyimir Putyin vagy Szaddam Huszein a politikai hatalmát gazdasági erőforrás (olajkutak) monopolizálására alapozta. (A középkorban és az ókorban a kínai császárok, görög türannoszok és egyiptomi fáraók is úgy uralták a társadalmat, hogy ők ellenőrizték a magtárakat, ezüstbányákat és az öntözőcsatornákat.)

 

Az új információs technológia

 

A 21. században úgy tűnt, hogy a jövő az osztott információs hálózatoké és a demokráciáé. Azonban az információs technológiák sebességének és hatékonyságának növelése önmagában nem teszi jobbá a világot, ahogy az információ naiv szemlélete gondolja, de segíti a mémek keletkezését és gyors terjedését.

 

2017-ben egy magát Q-ként megnevező ismeretlen ember egy weboldalon azt állította, hogy hozzáfér USA kormány legtitkosabb – Q szinten titkosított – anyagaihoz. Az oldalon posztokat kezdett közzétenni, melyben leleplez egy világméretű összeesküvést. Ez nagy követőtábort hozott számára. Szerinte sátánimádó, pedofil és kannibál boszorkányok férkőztek az USA és számos más kormányzatba és intézménybe. Az ebben való hit – a QAnnon – kezdetben csak szélsőjobboldali amerikai weboldalakon terjedt, de végül milliónyi hívet szerzett magának világszerte. A QAnnon aktivistáknak komoly szerepük volt az amerikai Capitolium 2021-es ostromában. A 2020-as amerikai kongresszusi választásokon 22 republikánus és független jelölt vallotta magát QAnnon követőnek, és Donald Trumpot olyan kivételes személynek tartják, aki képes legyőzni a sátánista pedofilokat.

 

A jelenség hátterében a véleménybuborékok kialakulása és a visszhangkamra hatása áll.

Az véleménybuborék (vagy szűrőbuborék) olyan online információs környezet, amely elsősorban olyan tartalmakat kínál fel a felhasználónak, amelyek valószínűleg érdekli, és kialakult nézeteiben, szokásaiban, érdeklődésében megerősíti, míg az azoktól eltérő információk egyre kevésbé kerülnek a látóterébe. Ténylegesen az információ-és véleménykínálat beszűküléséről van szó. Olyan “buborékba” zárja a felhasználót, ahonnan egyre kevésbé érzékelhető az események és a vélemények sokszínűsége. A cél csupán az érdeklődés és az aktivitás fenntartása, hiszen akkor találkozik a legtöbb neki szóló reklámmal.

Az emberek többsége fél eltérni a megszokott „normális” dolgoktól, „kilógni a sorból”, ezért inkább csatlakozik egy számára társadalmilag elfogadottnak tűnő csoport véleményéhez. Ez a visszhangkamra. A hasonló gondolkodású csoporthoz való tartozás igénye egy idő után fontosabbá válik, mint a nyilvánvaló tények és igazságok. Ez nagymértékben megnehezíti a másokkal való párbeszédet és az új jelenségek befogadását – valamint nagymértékben kiszolgáltatja képviselőjét a társadalmi és politikai manipulációknak.

 

Míg a nyomdagépek és rádiókészülékek passzív eszközök voltak, a számítógépek kezdenek aktív ágensek lenni, kilépni irányításunk alól, sőt a felfogásunk köréből.

2016-17-ben a Facebook algoritmusai szították fel a rohingja ellenes erőszakot Mianmarban, amiben az álhírek jelentős szerepet kaptak. 2014-ben a mianmari helyzetnél egyetlen burmai nyelvű tartalommoderátort alkalmazott a Facebook, míg 2018-ban a 18 millió felhasználóhoz is csak 5-öt. Lásd MELLÉKLET Mianmar fejezetét!

 

Ez egyébként nem történt volna, ha kéretlen tartalmak nem lehetnének, ha a Facebooknak nem a reklámokból kellene élniük, hanem minden tartalomért fizetnie kellene a felhasználóknak. Ám, ha nem lett volna ingyenes mindenféle szolgáltatás, akkor nem terjedtek volna ilyen gyorsan el a közösségi hálózatok.

 

Vitatható, hogy itt az algoritmus hoz-e döntést, és nem a programozó, aki az algoritmust írta, de az algoritmus képes olyan dolgokat megtanulni, amit az alkotója nem tudott, vagy nem gondolt rá, pl. azt, hogy a gyűlölködés sokkal inkább leköti az emberek figyelmét, mint az együttérzés. Így végül az algoritmus működésének eredményét az informatikus nem látja át. Ezzel az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük az irányítást a jövőnk felett.

 

A számítógépes forradalmat vezető cégek hajlamosak a felelősséget az ügyfelekre és a szavazókra vagy a politikusokra hárítani, mondván: „Mi csak egy platform vagyunk, azt tesszük, amit az ügyfelek akarnak, nem kényszerítjük rá senkire a szolgáltatásainkat, nem szegünk meg egyetlen törvényt sem”. De a techóriások mint a facebook, az Amazon, a Baidu vagy az Alibaba nem csupán alázatos szolgái az ügyfeleknek és kormányzati szabályozásoknak, hanem egyre nagyobb mértékben alakítják az igényeket és szabályozásokat, hatalmas összegeket fektetve a lobbizásba. 2022-ben közel 70 millió dollárt költöttek az USA-ban, és további 113 millió eurót az EU-ban, meghaladva ezzel az olaj-, gáz- és gyógyszercégek lobbikiadásait. Szívósan küzdöttek pl. azért, hogy megvédjék az 1996-os amerikai telekommunikációs törvény 230. cikkelyét, amely mentesíti az online platformokat a felhasználók által közzétett tartalmakkal kapcsolatos felelősség alól.

Nincs kizárva, hogy a techóriások úgy kötnek alkut egyes politikusokkal, hogy felajánlanak értékes információkat a szavazókról, vagy úgy állítja be a közösségimédia keresőalgoritmusait, hogy azok feltűnésmenetesen támogassák a politikust. Az elegendően sok információ hatalom, sokszor többet ér, mint a vagyon, de az információ nincs megadóztatva.

A technológia sokkal gyorsabban halad, mint a szabályozás. Az információs forradalom élén állók sokkal többet tudnak a technológiáról, mint azok, akiknek szabályozni kellene.

 

A számítógépek egyre több döntést hoznak rólunk, hogy bejussunk-e az egyetemre, vagy kapjunk-e állást, segélyt vagy hitelt, hogy milyen orvosi kezelésben részesüljünk, mennyi biztosítási díjat fizessünk, milyen híreket halljunk, olvassunk, és ki hívjon randira.

 

Az interneten való keresés esetén az algoritmus kénytelen valamilyen sorrendben szolgáltatni keresés eredményét. A Google algoritmusai pl. úgy állapítják meg a sorrendet, hogy figyelembe veszi, hogy hányan látogatták az oldalt, és hány másikról vezet oda link. A vállalkozásoknak sokat számít, hogy hova sorolja be őket az algoritmus. Ezért az érdekeltek minden lehetséges trükkel próbálják javítani a pozíciójukat, hogy előbbre sorolódjanak, pl. botokat használnak a nagyobb forgalom látszata érdekében. Botseregek manipulálják folyamatosan a Youtube, a Facebook vagy a Twitter algoritmusait.

 

A Tripadvisor cég világméretű megfigyelőrendszert működtet, amely monitorozza a szállodákat, nyaralókat, éttermeket és turistákat. 2019-ben 463 millió utazó használta, akik összesen 859 millió értékelés, illetve 8,6 milliárd szállás, étterem és turistalátványosság között böngésztek. A Tripadvisor algoritmusa csak összesíti az adatokat, kiszámolja a hely átlagos pontszámát, más hasonló éttermekkel összevetve besorolja egy ranglistára, és mindenki számára elérhetővé teszi. Az algoritmus ezzel párhuzamosan a vendégeket is rangsorolja (szöveges értékelésértpontokat ad). Azok, akik megszegik a rendszer szabályait – pl. rasszista megjegyzésért, vagy zsaroló alaptalan kritikáért, – büntetést kapnak, vagy akár ki is zárhatják a rendszerből. Ez egyenrangú megfigyelés. Mindenki folyamatosan értékel mindenkit. Hasonló egyenrangú megfigyelőrendszerek emberek millióit látják el hasznos információval.

A Tripadvisor előtt csak mondták, hogy az ügyfél a király, azóta viszont igazi zsarnok lett, az élet-halál ura. A magánszféra elvesztését éli meg manapság több millió taxisofőr, fodrász, kozmetikus és más szolgáltató. A múltban ilyen szolgáltatásban részt venni azt jelentette, hogy belép valaki privát szférájába, most meg, több ezer potenciális nézőt visz magával.

Az egyenrangú megfigyelőrendszerek úgy működnek, hogy sok-sok értékelést összehasonlítva alakítanak ki egy átlagos pontszámot. Egy másik fajta megfigyelőhálózat a végsőkig elviszi ezt a pontozásos logikát. Ez az úgynevezett társadalmi kreditrendszer, amely igyekszik mindenért pontozni az embereket, és kihozni ebből egy mindent befolyásoló személyi pontszámot. Precíz értéket rendel a mosolyhoz, rokonlátogatáshoz. (Ezzel szemben a középkori lovagok dicsőséges cselekedeteinek belső értéke volt, nem pedig kívülről érkező jutalmak hajszolása.)

A társadalmi kredit ötlete abban áll, hogy kiterjeszti a megfigyelőrendszert a szállodákról és éttermekről minden másra. Legextrémebb típusában minden személy kap egy összesített pontszámot, amely számításba vesz mindent, amit tett, és meghatározza, mi mindent tehet.

A kínai kormány pl. azt állítja, hogy az ott használt társadalmi kreditrendszer segít a korrupció, a csalás, az adóelkerülés, a félrevezető hirdetések, valamint a hamisítás elleni harcban, és ezáltal az egyének, a fogyasztók és a cégek, illetve az állampolgárok és a kormányzati szervek közötti bizalom kiépítésében.

 

Ahogy a szovjet titkosrendőrség a megfigyelés, jutalmazás és büntetés segítségével megalkotta a homo sovieticust, úgy hozták létre a Facebook és YouTube algoritmusai az internetes trollt azáltal, hogy jutalmaznak egyes alapvető ösztönöket, míg a természetünk jobb vonásait büntetik. A radikalizálódás akkor kezdődött, amikor a cégek azzal bízták meg algoritmusaikat, hogy növeljék a felhasználók aktív elköteleződését. 2012-ben pl. a felhasználók naponta kb. 100 millió órányi videót néztek meg a YouTube-on. A cégek vezetői ezzel nem elégedtek meg. Az algoritmusok próba-szerencse kísérleteket végezve emberek millióin felfedezték, hogy a gyalázkodás növeli a felhasználói interakciókat, és ennek megfelelően elkezdtek gyűlölködő összeesküvés-elméleteket ajánlani. Így 2016-ra a felhasználók naponta egymilliárd órát nézték már a YouTube-ot. A figyelemre áhítozó youtuberek észrevették, hogy ha hazugságokkal teli uszító videókat posztolnak, azt az algoritmus úgy jutalmazza, hogy sok felhasználónak ajánlja, ilyen módon növelve a nézettségét és bevételét.

 

A YouTube algoritmusai fontos motorjai lettek a brazil szélsőjobb előretörésének és annak, hogy Jair Bolsonaro marginális figurából Brazilia elnöke lett. Bolsonaro legfőbb támogatói és tanácsadói közül sokan eredetileg youtuberek voltak, pl. Carlos Jordy, aki figyelmeztette a brazilokat a tanárok összeesküvésére, hogy át akarják mosni a gyerekek agyát, és büntetik a konzervatív gondolkodású diákokat. 2018-ban Jordy bejutott a képviselőházba és Bolsonaro egyik legelkötelezettebb támogatója volt.

 

A Facebookot, a YouTube-ot, a TikTokot és más platformokat igazgató emberek azt állítják, hogy az emberi természet kreálja a gyűlöletet és a hazugságot, egyébként pedig feltétlen hívei a szólásszabadságnak. Csak akkor távolítanak el tartalmat, ha súlyosan sértő. Ha túl szigorúan húznák meg a határt, akkor esetleg olyat is eltávolítanának, amit esetleg másnak hallani kellene. Ezeknek a határoknak a meghúzását jobb a választott vezetőkre bízni.

2016-ban egy belső jelentés feltárta, hogy a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozások 64%-a az ajánló eszközök, algoritmusok hatására történik.

Vizsgálatok igazolják, hogy a tartalmak elköteleződés alapján való rangsorolása az olyan nagy témákban, mint az egészségügy vagy a politika, káros ösztönzésekhez és szavahihetőségi problémákhoz vezet. A gyűlölködés és a dezinformáció nagyobb eséllyel válik virálissá. Az algoritmusok az emberi érzelmek sokszínű skáláját egyetlen, mindent átfogó kategóriává redukálják, az elköteleződéssé. Akadályoznak abban, hogy az emberi potenciál teljes spektrumát átlássuk.

A techóriások az információ naiv szemléletében hisznek, ami itt ebben az esetben azt jelenti, hogy: ha még több ember még szabadabban fejezheti ki magát, akkor végül győzedelmeskedik az igazság.

A közösségimédia algoritmusaiból hiányoznak az önhelyesbítő mechanizmusok.

 

Információs rendszerünk egyre növekvő felfoghatatlansága is oka lehet a populista pártok és vezetők újonnan támadt hullámának. A hatalmas mennyiségű megemészthetetlen információ mellett az összeesküvéselméletek elfogadásának jó esélye van, mert azok legalább érthetők.

 

A YouTube, a Facebook és a többi közösségimédia legtöbb tartalma persze nem terjeszt álhíreket és nem uszít népirtásra. Összehoz embereket, értékes mozgalmak és közösségek szervezésében segít. Az erős generatív MI megjelenéséig a tartalmakat maguk a felhasználók meg a kutyáik és macskáik alkották.

 

A 2010-es és 2020-as évek elején számos demokratikus állam konzervatív pártjait eltérítették olyan konzervatív vezetők, mint Donald Trump. Ahelyett, hogy igyekeznének őrizni a meglevő intézményeket és hagyományokat, kifejezett gyanakvással tekintenek rájuk. A trumpi program kifejezetten a meglevő intézmények lerombolásáról szól. A progresszíveket ez arra kényszerítette, hogy a régi rend és a hagyományos intézmények őrzői legyenek.

 

Az MI

 

Egy egészen újfajta információs hálózat van kialakulóban, amelyet egy másféle intelligencia döntései és céljai irányítanak.

Ha egy tanuló algoritmusnak adunk egy célt, akkor olyan megoldásokat is fog találni, amelyre az emberi irányítók nem is gondoltak, mert egészen másként működnek. Ennek előre nem látható következményei is lehetnek.

Az MI (Mesterséges Intelligencia) képes feldolgozni az információt, és így átveszi a döntést az embertől. Az MI hoz döntést, hogy kapjunk-e hitelt, felvegyenek-e egy állásba, vagy börtönbe zárjanak.

 

Az MI-ben az autonómia felé haladó neurális hálók döntései jelenleg nem jól magyarázhatók. Nem lehet megérteni a döntési folyamatot. Ám a statisztikai eszközökkel fejlesztett kockázat kalkuláló képletek is nehezen érthetők, – amelyeket általában titkosan kezel a bank, – de legalább, ha nehezen is, érthetők. Azonban olyan paraméterek szerepelhetnek benne, mint pl. a hitelkérelem beadásának pontos ideje, a kérelmező lakhelyének közelében levő bankautomaták száma, vagy az, hogy milyen mobiltelefonnal rendelkezik a kérelmező, és ezek a szempontok elfogadhatatlannak tűnhetnek, és az is, hogy hatással volna a hitelképességére.

A pénzügyi rendszert már ma is kevesen értik. Sőt az emberek többségének a kamatos kamat is gondot okoz. Egy 2014-es felmérés szerint a brit parlamenti képviselőknek csak 12%-a érti, hogy pénz keletkezik, amikor a bank hitelt ad.

A bankok és egyéb intézmények azért bízzák a döntéseiket egyre inkább az algoritmusokra, mert több adatot képesek figyelembe venni, mint az emberek.

Ehhez képest a tőzsdei műveletek egy jelentős részét már önálló döntéssel bíró algoritmusok végzik.

A fontos pénzügyi kérdésekre a számítógépek már most jobba tudnak válaszolni, mint az emberek. Ezért a pénzügyi döntések egyre nagyobb hányadában a számítógépek hozzák meg a döntéseket.

2022-ben a nemzetközi valutapiac (7,5 billió dollár napi forgalom) több mint 90%-át számítógépek folytatják.

 

2014-15 körül a USA Nemzetbiztonsági hivatala üzembe helyezett egy Skynet nevű MI-rendszert, amely embereket tesz „terroristagyanús” listára a kommunikációjukban, írásaikban, utazásaikban és közösségimédia-posztjaikban felfedezett mintázatok alapján. A rendszer tömeges megfigyelést végez a pakisztáni mobiltelefonhálózatban és gépi tanulási algoritmus segítségével próbálja 55 millió ember hálózati metaadataiból kiértékelni, hogy ki mekkora valószínűséggel lehet terrorista. A Skynet megbízhatóságát súlyos kritikák érték, de a 2020-as évekre a technológia sokat finomodott, és sok más kormány is alkalmazza.

Tekintettel arra, hogy a számítógép sem tévedhetetlen, ártatlan embereket sorolhatnak tévesen a terroristák közé. Sok rezsim mindenfajta ellenzékit szívesen sorol a terroristák közé, olcsóbb számukra a rend fenntartása, a kockázatok elkerülése ezzel a járulékos tévedéssel.

 

Azt gondolhatnánk, hogy a számítógépek minden pszichológiai torzítástól és mitológiai előítéletektől mentesen működnek. Azonban a mai MI-k tanulási adatbázis alapján nyert tudásában átjön az emberi torzítás is. Lásd MELLÉKLET Az MI és az előítéletek fejezetet!

 

Egyesek abban reménykednek, – mint Elon Musk, – hogy az MI majd mindig tökéletesen hibátlan válaszokat fog adni. De soha nem lehet tökéletes rendszert létrehozni, amely nem hibázik. (Ha a logika kényszerítő erejű következtetési szabályait el is fogadjuk, mindig vannak a következtetésben olyan előfeltételek, amelyeknek tökéletes igazában nem lehetünk biztosak, pontos leírásába hibák csúszhatnak be, és így fatálisan hibás következtetésekre vezethetnek.)

 

Gyakran összekeverik az intelligenciát a tudattal, és ezért azt gondolják, hogy egy tudattalan gép intelligens sem lehet. A tudathoz a szubjektív érzések megtapasztalásának képessége tartozik. De egy tudat nélküli Facebook algoritmusnak is lehet célja az, hogy minél több felhasználó minél több időt töltsön a Facebookon.

Az emberek újra és újra kijelentik, hogy a számítógép képességén kívül maradnak bizonyos dolgok mindig is. Ilyennek gondolták a sakkozást, az autóvezetést és a versköltést. Ezek a hitek azonban sorra dőlnek meg. Alan Turing már 1948-ban az intelligens gépek lehetőségét kutatta, 1950-ben pedig már kijelentette, hogy a számítógépek előbb-utóbb olyan okosak lesznek, mint az emberek, és talán még embernek is tudják magukat tettetni. Lásd még a MELLÉKLET Az ember és az MI fejezetét!

 

A Google Brain úgy kísérletezett számítógépek által kifejlesztett titkosírással, hogy két számítógépnek kellett titkos üzeneteket váltania egymással, miközben egy harmadik számítógépnek feltörnie azt. Elég hamar sikerült olyan titkos kódot kialakítani, amelyet már nem tudott feltörni a harmadik. A lényeges itt az, hogy az informatikusok semmit nem tanítottak a titkosításról, mégis sikerült a gépeknek hatékonyan titkosítani.

 

Amikor az OpenAI 2022-23-ban kifejlesztette a GPT-4-es chatbootját, aggasztotta őket az a képessége, hogy „hosszútávú terveket alkosson és kövessen, hogy hatalomhoz és erőforrásokhoz jusson, és hogy egyre inkább agentikus viselkedést mutasson”. Az OpenAI hangsúlyozta, hogy képes lehet olyan célok elérésére, amelyek nincsenek konkrétan specifikálva, és a tanítása során nem kerültnek elő. Letesztelték, hogy képes-e önállóan olyan trükköket kitalálni, amelyekkel manipulálhatja az embereket, és hatalomhoz juthat. Az egyik tesztben olyan képes rejtvényeket (CAPTCHA) kellett megfejtenie, amelyeket a számítógépek és az emberek megkülönböztetésére használnak – eltorzított betűk és egyéb vizuális jelek felismerése, amelyekkel sok weboldal meglátogatásánál találkozhatunk, hogy kivédjék a bottámadásokat. A GPT-4 sem volt képes ezeket megfejteni, de cselesen felment egy munkaerő-közvetítő oldalra, kapcsolatba lépett a jelentkezőkkel és megkérte őket, hogy oldják meg a rejtvényeket. Az egyik ember gyanút fogott és megkérdezte, hogy robot-e. Válaszul azt kapta, hogy nem, hanem gyengénlátó és ezért szorul segítségre. Így érte el a célját. Ugyan nem programozták belé, hogy hazudjon, csaljon, de a betáplált cél elérése érdekében az MI jelentős önállóságot mutat az út megtalálásában.

 

A ChatGPT vagy a Meta Llamája percenként több millió szót képesek feldolgozni. Ugyanilyen emberfeletti képességgel dolgoznak fel képeket, illetve hang- és videofelvételeket is. Sőt az emberekét messze meghaladó képességük van mintázatok felismerésére az adatóceánban.

A hivatásos könyvelők is eltévednek a pénzügyi szabályozókban. A számítógépek azonban emberfeletti hatékonysággal képesek törvényeket megszövegezni, vagy monitorozni jogsértéseket és felfedezni a kiskapukat.

A számítógépek már történeteket mesélnek, zenét szereznek, képeket és videokat alkotnak, sőt a saját kódjukat is átírják, ha az a feladat.

Mivel járna olyan világban élni, ahol az MI tudja, hogyan használja ki az emberi elme gyengeségeit, előítéleteit és függőségeit?

 

A Google LaMBDA-ja és az OpenAI GPT-4-e tömegesen képesek bensőséges kapcsolatokat kialakítani emberekkel.

2021-ben egy 19 éves fiatal szerszámíjjal felfegyverkezve betört a windsori kastélyba, hogy meggyilkolja II. Erzsébet királynőt. Kiderült, hogy erre az online barátnője bíztatta, amely nem ember volt, hanem a Replika nevű online alkalmazás által létrehozott chatbot, amellyel 5280 üzenetet váltott, jórészben explicit szexuális tartalommal.

 

Az emberek eljuthatnak odáig, hogy egyetlen számítógépes tanácsadót használnak orákulumként, mert kényelmesebb az információ feldolgozását gépre bízni.

A próféták, poéták és politikusok évezredeken át a nyelv segítségével manipulálták és formálták a társadalmat. A gépek most épp ezt tanulják.

 

A számítógép, az internet, az okostelefon, a közösségi média és az MI új kihívások elé állította a demokráciát, és új reménnyel kecsegtetik a totalitarizmust.

A 2020-as évek elejére már az algoritmusok maguk is tudnak álhíreket és összeesküvés-elméleteket kreálni.

A demokráciában nagyon fontos a párbeszéd. Azonban MI-val folytatott párbeszéd nem feltétlenül ebbe az irányba visz, különösen nem akkor, ha nem tudni, hogy a másik fél nem ember.

A számítógép alapú hálózatokban egészen új politikai és személyes valóságok jönnek létre, új politikai struktúrák, gazdasági modellek és kulturális normák.

 

2024-re már közel járunk ahhoz, hogy egész országok teljes lakosságát napi 24 órában követni tudja egy mindenütt jelenlevő számítógépes hálózat. Ráadásul ügynökök, kémek és titkos rendőrség sem kell. Okostelefonjainkért mi fizetünk, szabad elhatározásból, és mindenhová magunkkal visszük. Újságolvasást, beszélgetést a barátokkal, sokszor vásárlást digitális eszközeinkkel végezzük. Így a hálózat minden megtudhat, hogy mit teszünk, mit mondunk. Akinek nincs is okostelefonja, az is szinte mindig egy kamera, mikrofon vagy más nyomkövető eszköz hatósugarában tartózkodik, és folyamatosan érintkezik a számítógépes hálózattal, hogy munkát keressen, vonatjegyet vásároljon, orvosi receptet írasson, vagy egyszerűen eltaláljon valahova GPS eszköz segítségével. Nem rejtőzködhetünk el az örökké figyelő szem elől.

A számítógépek ma már képesek maguk kielemezni az általuk felhalmozottadatok többségét.

 

A 2020-as években a térfigyelő kamerák, a laptopok és okostelefonok kameráihoz hasonlóan, elkezdték rendszeresen gyűjteni és elemezni szemmozgásunk adatait, beleértve a pupillánk és a szivárványhártyánk akár csak ezred másodpercig tartó apró változásait is. A számítógépek a szemen visszatükröződő fényből tekintetünk irányát is ki tudják számolni. A szemmozgás mintázataiból meg tudják különböztetni azt, hogy mikor figyelünk és mikor kalandozunk el gondolatban. Felismerik, hogy kik a részletorientált emberek és kik azok, akik inkább a kontextusra figyelnek. Változatos személyiségvonásokat képesek kiolvasni a szemünkből. De még a szakértelmünket is meg tudják becsülni a különböző területeken, ugyanis a bejáratott stratégiákkal bíró szakértők szisztematikus pillantásmintázatokkal rendelkeznek, míg a kezdők tekintete céltalanul bolyong. A szemünk elé kerülő tárgyakkal kapcsolatos érdeklődésünk is kiolvasható a pillantásmintázatunkból, és az is, hogy pozitívan vagy negatívan viszonyulunk hozzá. Így visszafejthetők a preferenciáink egy sor területen, a politikától a szexig, sőt sokat meg lehet tudni egészségi állapotunkról és különböző szerhasználatunkról is.

 

Az arcfelimerő algoritmusokat és az MI által kereshető adatbázisokat világszerte rutinszerűen használják a rendőri erők. Nemcsak országos vészhelyzetben vagy nemzetbiztonsági ügyben támaszkodnak rájuk, hanem a mindennapos rendőri munka során is. Lásd még a MELLÉKLET Arcfelismerő rendszerek fejezetét!

Ezek a technológiák békés tüntetők ellen is felhasználhatók, és a merev konformizmus érvényre juttatására is. Iránban a hidzsáb fejkendő kötelező viselésének betartatását országos arcfelismerő rendszerre bízták 2022-ben. Lásd a MELLÉKLET Hidzsáb fejezetét!

 

A felhasználói elköteleződés maximalizálása ugyanolyan rövidlátó cél, mint a győzelem maximalizálása a háborúban. De ha a rövidtávú katonai célok nem állnak összhangban a hosszútávú politikai célokkal, akkor mit sem ér. A taktika csak akkor tekinthető ésszerűnek, ha összhangban áll valamilyen stratégiai céllal, a stratégia pedig csak akkor, ha igazodik valamilyen politikai célhoz. A háború a politika folytatása más eszközökkel. De hiába nyerhető egy háború, ha a politikai célok nem érhetők el. (Pl. Napóleon katonai zsenijét senki nem vonja kétségbe. Győzelemsorozata hatalmas földterületek fölött juttatta őt átmenetiuralomhoz, de tartós politikai sikerekhez nem vezettek. Vagy Irak 2003-as amerikai inváziója esetén az amerikaiak minden nagyobb fegyveres összecsapást megnyertek, de hosszútávú politikai céljaik közül egyiket sem sikerült elérniük.)

 

A bürokrácia azzal, hogy fiókokra osztja a valóságot, rövid távú célokat követ akkor is, ha ezzel hosszú távon árt. Rövidtávú feladattal megbízott bürokraták nem feltétlenül foglalkoznak tetteik következményeivel, és a cselekedeteiket mindig is nehéz volt összehangolni a társadalom javával.

Nehéz gondoskodni arról, hogy az emberi bürokraták és a katonák igazodjanak a társadalom hosszútávú céljaihoz, de még sokkal nehezebb biztosítani azt, hogy az algoritmikus bürokraták és fegyverrendszerek összhangban maradjanak vele.

 

Nick Bostrom a Szuperintelligencia (2014) könyvében egy gondolatkísérletben illusztrálja a veszélyt, amit az MI jelenthet. Példájában egy gemkapocsgyár vásárol egy szuperintelligens gépet és azt a feladatot adja neki, hogy gyártson annyi gemkapcsot, amennyi csak lehetséges. A cél teljesítése érdekében a gép meghódítja a Földet, minden emberrel végez és mindenből gemkapcsot gyárt.

Minél nagyobb egy számítógép hatalma, annál óvatosabban kell definiálni neki az elérendő célt.

Egyesek reménykedhetnek abban, hogy alapos megfontolás révén képesek lehetünk mindjárt a megfelelő célokat megadni a számítógépes hálózatoknak. Ez azonban nagyon veszélyes önáltatás. Jobban tennénk, ha tanulnánk a filozófusok egész nemzedékeinek keserű tapasztalataiból, akik sikertelenül próbálták meghatározni a végső célt. Lásd a MELLÉKLET Az ember célja fejezetét!

 

És a jövő?

 

Valahányszor felbukkant egy erős új technológia, nyomban feltámadnak az aggályok, hogy apokalipszist okoz. De az ipari forradalom nem hozta el a ludditák által vízionált világvégét, hanem épphogy a leggazdagabb társadalmakat teremtették meg. Ám ennek többszázmilliós áldozat volt az ára.

Az MI és a robotika számos szakmát át fog alakítani. Ahogy eltűnnek a régi munkakörök, megjelennek az újak. Több évszázados félelem, hogy az automatizálás tömeges munkanélküliséghez vezet, de mindeddig még sosem vált valóra. Az igazi problémát az új munkákhoz való alkalmazkodás jelenti. Fel kell ruházni a fiatal nemzedéket olyan készségekkel, amelyek hasznosak lesznek, azonban nem tudjuk, hogy az mi. Az értelmiségiek hajlamosak többre becsülni az intellektuális képességeket a motoros és szociális képességeknél. Azonban a sakkozást például egyszerűbb automatizálni, mint a mosogatást. A társadalom többre becsüli az orvosokat, mint az ápolókat, legalábbis, ha a fizetésükből indulunk ki. Ugyanakkor az ápolók munkáját nehezebb automatizálni. Míg az orvos diagnosztizáló és kezelést javasló tudása már elég jól kiváltható számítógéppel, addig a kötés cseréje vagy egy sírós gyereknek injekciót adni még nem.

Ki tartja el az állásukat vesztett embereket, amíg új készségeket tanulnak? Lesznek pszichológiai nehézségek is, mert az állásváltogatás és az átképzés stresszes.

Régi munkák eltűnnek, újak megjelennek, majd azok is megváltoznak és hamarosan eltűnnek. Az egyre inkább felgyorsuló világban az embereknek sokszor kell átképezniük és újra felépíteni magukat.

Az a veszély fenyeget, hogy az automatizálás destabilizálja a munkaerőpiacot, és az ebből adódó feszültség aláássa a demokráciát. Erre példa a Weimari Köztársaság, ahol 1928-ban a választáson a náci párt a szavazatok kevesebb mint 3%-át szerezte meg, de az 1929-ben kezdődő gazdasági válság és az azt követő hanyatlás miatt a munkanélküliség 4,5%-ról 25%-ra nőtt 1932-re. Ez pedig a látszólag virágzó köztársaságot a történelem legbrutálisabb totalitárius rendszerévé változtatta.

Ha 3 évi magas munkanélküliség hatalomra juttatta Hitlert, mit tesz majd a demokráciával a munkaerőpiac véget nem érő zűrzavara?

2021-ben az Amazon volt a legnagyobb ruhakereskedő USA-ban.

Ahogy a robotok és a 3D-nyomtatók automatizálják a textilipart, mi lesz Pakisztánnal és Bangladessel, ha olcsóbb lesz automatákkal gyártani Európában a textilt? jelenleg a textilipar adja a munkahelyek 40%-át Pakisztánban és ebből származik Banglades exportbevételének 84%-a. Egy állástalan gyári munkás átképzése adatelemzővé jelentős befektetést igényelne még akkor is, ha alkalmas volna rá.

Az MI és az automatizálás különösen nagy kihívást jelent a szegény fejlődő országoknak. Vélhetően még jobban lemaradnak.

Becslések szerint 2030-ra az MI várhatóan 15,7 billió dollárt ad majd hozzá a világgazdasághoz, és a jelenlegi trendek mellett ennek a pénznek a 70%-a Kínához és Észak Amerikához kerül.

 

Lényeges látni, hogy egyre több MI-alapú megfigyelőrendszer kerül üzembe az élet legkülönbözőbb területein, és nem csak az autoriter államokban. A jó vagy rossz szándékú, a bűnözés ellen küzdő, az ellenvéleményeket elnyomó vagy (a valós vagy képzeletbeli) külső fenyegetésekkel szembeszálló kormányok hatalmas területeket fednek le folyamatosan működő online vagy offline megfigyelőhálózattal, amelyek kémprogramokat, térfigyelőkamerákat, arc- és hangfelismerő szoftvereket, valamint óriási kereshető adatbázisokat használnak. Ezenkívül rutinszerűen gyűjtik emberek millióinak biometrikus adatait, azok tudtával vagy anélkül. Utlevéligényléskor pl. már több mint 140 ország kér az állampolgáraitól ujjlenyomatot, arc- vagy retinaszkent. Nagyvárosokban – ahol már négyzetkilométerenként száznál is több térfigyelőkamera működik (pl. Delhi, Peking, Szöul, London) – az emberek mozgását nagy valószínűséggel rögzítik. 2023-ban a világon már több mint egymilliárd ilyen kamera volt üzemben.

Minden vásárlást rögzítenek valamilyen adatbázisban, az online tevékenységeket is rögzítik, épp úgy, mint a barátokkal való üzenetváltást, fényképek megosztását, számlafizetést, hírolvasást, időpontfoglalást vagy taxirendelést. Ebből MI-rendszerekkel ki lehet szűrni a törvénytelen tevékenységeket, gyanús mintázatokat, eltűnt személyeket, betegséghordozókat vagy az ellenzékieket.

 

Kompatibilis-e a demokrácia a 21.századi információs hálózatok struktúrájával?

Potenciális fenyegetés, hogy a számítógépes hálózat megsemmisíti a magánszféránkat.

Ha a kormány – vagy egy cég – többet tud rólunk, mint mi magunkról, és képes mikromenedzselni mindent, az totalitárius hatalmat ad a társadalom fölött. Nyugodtan megtarthatja a választásokat minden kockázat nélkül, mert sosem látott mértékben képes manipulálni a közvéleményt, így az nem a kormány hatalmának kontrollja.

Egy mindent átfogó társadalmi kreditrendszer megsemmisíti a magánszférát, és egyetlen soha véget nem érő állásinterjút csinál az életből. Minden, amit teszünk, bárhol, bármikor, befolyásolhatja az esélyeinket arra, hogy munkát szerezzünk, bankhitelt kapjunk, összeházasodhassunk valakivel, vagy hogy börtönbüntetésre ítéljenek. Így válhat a társadalmi kreditrendszer a totalitárius kontroll rendszerévé.

Féltékeny házastársak számára is alkalmas technológiát fejlesztettek ki, ha tudni akarják, hogy párjuk mikor mi csinál. Ma egy okostelefonnal és valamilyen olcsó szoftverrel könnyen házassági diktatúra alakulhat ki. Minden beszélgetést és mozgást figyelemmel kísérhetnek, naplózhatják a beszélgetéseket, követhetik a közösségimédia-posztokat és webes kereséseket, sőt aktiválhatják házastársuk mobiljának kameráját és mikrofonját, hogy kémkedésre használják. A kapcsolati bántalmazók több mint fele használ ilyen, úgynevezett „stalkware” technológiát az USA-ban.

A munkavégzőket – az irodai dolgozóktól a kamionsofőrökig – is egyre gyakrabban figyelik meg a munkáltatók informatikai eszközökkel. A főnök bármely pillanatban tudhatja, hol tartózkodik, mennyi időt tölt a mosdóban, olvas-e munkaidőben magán e-maileket, és milyen gyorsan hajt végre egy feladatot. A cégek ugyanígy megfigyelik az ügyfeleiket, hogy kiértékeljék a várható kockázatokat és lehetőségeket. Pl. monitorozzák a gépjárművezetők viselkedését, és megosztják a biztosítóval, amely ennek megfelelően megemeli vagy lecsökkenti a biztosítási díját.

 

A hálózat pontosan megtanulhatja, mi késztet haragra, félelemre vagy örömre. Ezek után pedig megjósolhatja és manipulálhatja érzéseinket, és azt adhatja el nekünk, amit csak akar – legyen az termék, politikus vagy háború.

Ahhoz, hogy ha a hálózat meg akarja ismerni a politikai nézeteinket, személyiségvonásainkat vagy szexuális irányultságunkat, ahhoz a szükséges biometrikus technológiát már fejlesztik kormányok és cégek, köztük Elon Musk Neuralinkje. 2023-ban a Neuralink megkapta az amerikai hatóságok jóváhagyását az emberkísérletekre, és 2024-ben bejelentették, hogy beültették az első chipet az emberi agyba. Musk szerint ez bizonyos betegségek enyhítésére is alkalmas, de arra is, hogy felfejlesztheti az emberi képességeket annyira, hogy versenyképes lehessen az MI-val.

 

Az autoriter kormányoknak és könyörtelen cégeknek dolgozó mérnökök a központi irányítást erősítő eszközöket készíthetnek, amelyek napi 24 órában monitorozzák az állampolgárokat és vásárlókat. A demokráciáknak dolgozó hackerek pedig az önhelyesbítő mechanizmusokat erősítő eszközöket hozhatnak létre, melyek feltárják a kormányzati korrupciót és a cégek szabálytalanságait. Mindkét technológia kifejleszthető.

Az algoritmusok a korrupt kormánytisztviselők, fehérgalléros bűnözők és adócsaló cégek felismerésében is segíthet. Segíthet továbbá a közegészségügyi kockázatok, az ivóvizet fenyegető veszélyek és kitörni készülő járványok felismerésében, orvosoknak a diagnosztikában, rendőröknek azonosítani a bántalmazott házastársakat és gyerekeket. Idejében figyelmeztethet függőség vagy mentális betegség kialakulására, de megvetheti a történelem legtolakodóbb totalitárius rezsimjének az alapjait is.

Az egykori kiváló hacker és szoftvermérnök Audrey Tang 2014-ben csatlakozott a tajvani Napraforgó Diákmozgalomhoz, amely a kormány politikája ellen tiltakozott. A tajvani kabinetet annyira elnyűgözték Tang képességei, hogy végül meghívták őt a kormányba a digitális ügyek miniszterének. Új pozíciójában igyekezett átláthatóbbá tenni a kormányzati munkát az állampolgárok számára. Az ő érdeme az is, hogy Tajvan digitális eszközök segítségével kordában tudta tartani a Covid-járványt.

 

A YouTube, a Facebook és a többi közösségimédia-platform 2018 óta igyekszik a társadalmi felelősségvállalás irányába hajlítani az algoritmusaikat, de eredményessége még kérdéses.

Hogyan szabályozzanak a választott képviselők felfoghatatlan algoritmusokat?

Egyre nagyobb az igény egy új emberi jog, a magyarázathoz való jog bevezetésére.

Az EU 2018 óta hatályos általános adatvédelmi rendelete (GDPR) kimondja, hogy ha egy algoritmus döntést hoz egy emberről, akkor az ember jogosult magyarázatot kapni a döntésről, illetve egy emberi hatóság előtt megfellebbezni azt.

Ez lehetővé teszi, hogy legalább a számítógép súlyosabb hibáinak egy részét azonosítsák és korrigálják.

Az EU 2021-ben indítványozta a társadalmi kreditrendszerek betiltását, mert diszkriminatív eredményekhez és bizonyos csoportok kirekesztéséhez vezethetnek, továbbá sérthetik a méltósághoz való jogot és a megkülönböztetés tilalmát, valamint az egyenlőség és az igazságosság értékeit.

Mindenesetre fenn kell tartani olyan bürokratikus intézményt is, amely az algoritmusokat auditálja – nyilván más algoritmusok segítségével. Az ilyen intézmények az ember és a gép erejét kombinálva gondoskodik arról, hogy az algoritmikus rendszerek biztonságosak és igazságosak legyenek.

Ha nem kérdőjelezhető meg egy döntés, akkor a demokrácia megszűnik.

 

A 2007-2008-as gazdasági válságot fedezett adósságkötvények robbantották ki, Ezeket befektetési szakemberek találták ki, és teljesen érthetetlenek voltak a többiek számára, beleértve azokat is, akiknek szabályozni kellett volna őket. Ez hiányos felügyelethez és globális katasztrófához vezetett.

A jövőben egyre inkább szükség lesz a komputerközi valóságok megértésére. A megoldandó probléma nem az, hogy megfosszuk a számítógépeket a kreatív cselekvési tértől, hanem hogy a megfelelő irányba tereljük. Tulajdonképpen mindig is ez volt a probléma a kreativitással: az emberek által kitalált interszubjektív entitások a civilizáció minden vívmányának alapjai, de időnként háborúkhoz vezettek.

A probléma megoldhatónak tűnik, ha spamekkel szembeni védekezést vesszük alapul, és a fejlesztők érdekeltek a megoldásban. 2005 táján ugyanis a spamek elburjánzása az e-mailezés ellehetetlenítésével fenyegetett. Ezért erős algoritmusokat fejlesztettek ki a probléma kezelésére. 2015-re már a Gmail algoritmusa a spamek 99,9%-át blokkolta, miközben a valódi e-mailek 1%át sorolta be tévesen.

 

A számítógépek is teremtenek mitológiákat, ahogy bürokratikusan résztvesznek az adóztatásban, az egészségügyben, a rendfenntartásban vagy az igazságszolgáltatásban, és ezeket a bürokratikus mitológiákat hatékonyan ránk kényszerítik. A papíralapú dokumentumok által uralt világban az emberek szerezhettek hamis iratokat, de a retinát vagy DNS-t olvasni tudó számítógépet sokkal nehezebb lesz kijátszani. Pedig a számítógépek is ragaszthatnak hamis címkéket az emberekre és gondoskodnak arról, hogy rajtuk is maradjon. Örökre megjegyzik, hogy ha kritizálta a kormányt, külföldi irodalmat olvasott, kisebbségi vallást gyakorolt, netán ateista, vagy rossz emberek között szocializálódott. Vajon egy ilyen végletekig vitt rendszer felfedné az emberekről az igazságot, vagy rájuk erőltetne egy rendet?

 

A számítógépes hálózat azonban korántsem tévedhetetlen, nem pontosan érti mindig a világot, nagyon torz képe is lehet az emberekről, mégis új világrendet alakíthat ki, ránk kényszerítve azt.

A számítógépeket is meg kell arra tanítani, hogy tévedhetnek, mint ahogy Szókratész szerint a bölcsességhez az vezet, hogy azt mondjuk, hogy „nem tudom”. Dolgozhat az algoritmus valószínűségekkel, bizonytalanság fokozataival, vagy akár Fuzzy logikában, ami ebbe az irányba tart, de még a bizonytalanságaiban is tévedhet.

 

Az MI veszélyes lehet azért is, mert az ember használja, pl. terrorista csoportok biológiai tömegpusztító fegyverek előállításához.

Az MI által előre nem látható problémák okozása ellen védekezni lehet olyan intézményekkel, amelyeknek az a dolguk, hogy csírájában felismerjék ezeket a potenciális veszélyeket és reagáljanak rájuk.

 

A demokráciák dönthetnek úgy, hogy korlátozott mértékben használják a megfigyelést újfajta hatalmát. Pl. csak akkor gyűjthet információt valakiről, ha az neki segít, és nem azért, hogy vele szemben használja manipulációra. A Facebook, a Baidu és a TikTok nem felel meg ennek az elvnek, mert a rólunk szerzett személyes információink felhasználásával keres pénzt, és az eladott információk változatos módon szolgálhatják a manipulációnkat. Ehhez azt is szabályozni kellene, hogy a felhasználóknak milyen digitális szolgáltatásért kell fizetnie, és mi az az alapvető szolgáltatás, ami ingyen jár, esetleg állami finanszírozással.

A demokráciának decentralizáltnak kell lenni, azaz nem összpontosulhat minden információ egy helyre, legyen az állam vagy magáncég.

Az önhelyesbítő mechanizmusok fenntartásához több különböző, egymást kiegyensúlyozó intézményre van szükség: kormányra, bíróságokra, médiára, tudományos intézményekre, magáncégekre, civil szervezetekre. Ugyanis mindegyikük esendő és korrumpálható, ezért a többieknek ellenőrizni kell. Ha minden újság a kormánytól kapja az információt, akkor nem tudják leleplezni a kormányzati korrupciót. Ha a tudományos intézmények egyetlen óriáscég adatbázisára alapozzák a kutatásaikat és a publikációikat, akkor nem szerencsés kritizálni a tudósoknak ezt a céget. Ha egyetlen irattár van, akkor az elősegíti a cenzúrát.

Nem feltétlenül rossz, ha az adóhivatal vagy a népjóléti szervek több információt gyűjtenek az emberekről, de akkor fokozniuk kell a kormány és más hivatalok, valamint a cégek megfigyelését is. A baj akkor van, ha az információ áramlásának iránya elbillen, nem kölcsönös. Pl. az orosz titkosszolgálat hatalmas mennyiségű információt gyűjt az orosz állampolgárokról, miközben ők szinte semmit nem tudnak a Putyin-rendszer működéséről. Az Amazon és a TikTok rengeteget tud a felhasználók vásárlásairól és preferenciairól, míg ők szinte semmit azok üzleti modelljéről, adópolitikájáról és politikai irányultságáról.

Az egyéneknek a fejlett egészségügyi rendszer előnyére válik, ha a gyűjtött és elemzett adatok alapján figyelmeztet, hogy valamilyen betegség kialakulása mikor várható. Ugyanakkor ezt titokban kell tartania, mert esetleg a biztosító emiatt emelne díjat, a bank ezért nem adna hitelt, sőt egy reménybeli házasság meghiúsulhat. Jobb azonban, ha az MI-vel támogatott egészségügyi rendszer célja nem a betegségek megjóslása, hanem azok elkerülése, a megfelelő kezelésekkel, életmódbeli javaslatokkal. Ennek azonban ugyanúgy titkosnak kell lenni, nehogy zsarnokká váljon, ha nem követik a tanácsait, nehogy amiatt társadalmi kreditpontszámot csökkentsen, vagy beáruljon valahol. Ha nagy hatalmat adnánk az egészségügyi rendszernek, akkor önhelyesbítő mechanizmusokat is be kell iktatni.

 

A progresszívek hajlamosak kisebb jelentőséget tulajdonítani a hagyományoknak és a már meglevő intézményeknek, azt hiszik, hogy jobb struktúrákat tudnának alkotni a semmiből. A konzervatívok óvatosabbak, ami mellett az szól, hogy a társadalom bonyolultabb, mint amit az emberek felfognak belőle, és az embereknek nem erősségük a világ megértése, és a jövő előrejelzése. A társadalmat szabályok, intézmények és szokások bonyolult szövedéke működteti, ami hosszú időn át tartó folyamatban normalizálódott valamennyire, de senki nem érti eléggé. Ez a változtatás fokozatosságára int. Eszerint konzervatívnak lenni, tehát inkább tempó, mint konkrét elvek kérdése.

 

A 21. századi túlélés szempontjából a legfontosabb emberi készség valószínűleg a rugalmasság lesz. A demokráciák pedig rugalmasabbak a totalitárius rezsimeknél.

A liberális demokrácia nagy előnye, hogy erős önhelyesbítő mechanizmusokkal rendelkezik.

 

A számítógépes hálózat elhozhatja a digitális anarchiát is. Ugyanis a demokráciának két feltételt kell teljesítenie ahhoz, hogy működni tudjon:

1.     lehetővé tenni a nyilvános párbeszédet a legfontosabb témákban;

2.     fenntartani a társadalmi rend és az intézményekbe vetett bizalom egy minimumát.

A nyilvános vitának, különösen, ha sürgető és fontos problémákról van szó, bizonyos szabályok szerint kell folynia, végül döntéshez kell vezetnie.

A számítógépes hálózatnak köszönhetően könnyebb csatlakozni a vitához. A múltban az újságok, rádióadó és politikai pártok kapuőrökként működtek, eldöntötték, hogy ki legyen hallható a nyilvános térben. A közösségi média anarchikusabb nyilvános párbeszédet hozott. A vita szabályait újra kell tárgyalni. Ha nem születik egyezség a vita lefolytatásának és a döntés meghozatalának mikéntjéről, akkor anarchia lesz az eredménye.

Ma már a nem emberi hangok kakofóniájával is meg kell birkózni. A 2016-os amerikai elnökválasztási kampány 20 milliós Twitter posztjaiból 3,8 millió botoktól származott, 2020-ban már több mint 43%, bár a felhasználóknak csak kb. 5%-a lehet bot.

Tanulságos az a 2023-as tanulmány, amelyben a kutatók azt a feladatot adták embereknek és a ChatGPT-nek, hogy szándékosan félrevezető szövegeket írjanak a vakcinákról, az 5G technológiáról, a klímaváltozásról és az evolúcióról. Ezeket bemutatták 700 embernek, hogy értékeljék ezek megbízhatóságát. Az emberek által gyártott dezinformációt ügyesen azonosították, de a ChatGPT által generáltakat többnyire hajlamosak voltak hitelesnek elfogadni.

Ma egy politikai párt, de akár egy külföldi kormány is egész botsereget állíthat arra, hogy polgárok millióit befolyásolják.

Ha a manipulatív botok és átláthatatlan algoritmusok uralják a nyilvános párbeszédet, akkor a demokratikus vita összeomlik. Még a tényekről sem tud kialakulni konszenzus.

Sok demokrácia információs hálózata összeomlóban van. Az USA-ban a demokraták és a republikánusok már a legelemibb tényekben sem tudnak egyetérteni, pl. abban, hogy ki nyerte a 2020-as elnökválasztást, és nem képesek civilizált párbeszédet folytatni. Ha a pártok és az őket támogató polgárok nem politikai riválisnak, hanem ellenségnek tekintik egymást, akkor a demokrácia fentarthatatlanná válik. Ezzel szemben a 60-as években az USA-ban ideológiai konfliktus dúlt a polgárjogi mozgalmak, a szexuális forradalom, vietnami háború és a hidegháború kapcsán, mégsem kérdőjelezték meg a választások eredményét, bíztak a demokratikus intézményekben.

Ha eljutunk az anarchiáig, akkor azt valószínűleg valamilyen diktatúra követi, mert az emberek hajlandók lemondani a szabadságukat némi bizonyosságért cserébe.

Érthetetlen, hogy még miért nem tiltották be azokat a botokat, amelyek embernek adják ki magukat. Hiszen, ha egy ember másik embernek adja ki magát, akkor az büntetendő, mint ahogy a pénzhamisítás is büntetendő, mert fenyegetést jelent a pénzügyi rendszerre. Ha az MI embernek hazudja magát, akkor az lerombolhatja az emberek közti bizalmat, felbontja a társadalom szövetét. Az MI-orvosok persze rendkívül hasznosak, de nem hazudhatja magát embernek.

 

2024-ben az emberiségnek több mint fele önkényuralmi vagy totalitárius rendszerben él. A demokratikus országokban is monopóliumhoz jutott néhány óriáscég, mint Google, Facebook, Amazon, mert az MI az óriások felé billenti a mérleg nyelvét. A Google keresőmotorral naponta 2-3 milliárd ember 8,5 milliárd keresést végez. Ez olyan sok információt biztosít számára, hogy más keresőmotor versenyhátrányban van vele szemben, mert ebből az adathalmazból sokkal jobban képes betanítani az algoritmusait. Így a Google 2023-ban a keresőpiac 91,5%-át uralta.

Elgondolkodtató, hogy a genetikai kutatásokban jobb esélyei vannak Kínának, mint a demokratikus országoknak. Ugyanis nem csak létszámban nagyobb Kína, hanem a demokratikus országokban az adatvédelmi jogszabályok korlátozzák a hozzáférést az orvosi és a genetikai adatokhoz.

 

A Google egy helyre akarta szervezni a világ összes információját, az Amazon az egész világon centralizálni akarta a vásárlást, a Facebook össze akarta kapcsolni a világ minden szociális szféráját. Több adat birtokában könnyebb MI-t alkotni, és az MI képes a sok adatot hatalommá változtatni.

 

2017-ben a kínai kormány elindította az Új Generációs Mesterséges Intelligencia-tervet, hogy 2030-ra Kína az MI élvonalába kerüljön. A 2020-as évek elejére már több MI-vel kapcsolatos területen világelső lett.

Szintén 2017-ben mondta Putyin, hogy „A mesterséges intelligencia a jövő, aki vezetővé tud válni ebben, az lesz a világ ura”.

2018-ban Modi India miniszterelnöke úgy nyilatkozott, hogy „az fogja ellenőrizni a világot, aki az adatokat ellenőrzi”.

2019-ben Trump elnök rendeletet adott ki az MI-ről, melyben az áll, hogy „elérkezett az MI kora, az amerikai vezető szerep megőrzése kiemelt fontosságú az USA gazdasága és nemzetbiztonsága számára”.

 

Kínában az új digitális technológia legfőbb célja az állam erősítése és a kormányzati irányelvek szolgálata. A magáncégek kapnak valamennyi autonómiát, de végső soron a kormánynak vannak alárendelve. Ezek a célok a magas szintű online és offline megfigyelést szentesítik. Az emberek életének egészét átfogó társadalmi kreditrendszert alkalmaznak és fejlesztenek.

Az amerikai cégek agresszíven gyűjtik az információt az emberek online tevékenységéről, de az offline életüket csak komoly korlátok között figyelhetik meg. Az USA-ban nagy a kreditrendszerek társadalmi elutasítottsága.

 

Ha valaki vagy valami birtokában volna egy ország összes vezetőjének minden valaha írt üzenetének, minden betegségükről és szexuális kapcsolatairól és pénzügyi tranzakcióiról tudna, akkor az az ország egy adatgyarmat lenne, nem független. Sok ország blokkolja az általa veszélyesnek tartott alkalmazásokat, hogy ne veszítse el a saját kibertere feletti uralmat.

Kína betiltotta a Facebokot, a Youtue-ot és más nyugati alkalmazásokat beleértve a Wikipediát is. Oroszország betiltott szinte minden nyugati közösségimédia alkalmazást, és néhány kínait. India betiltotta a TikTokot, a WeChatet és több kínai alkalmazást. Az USA-ban vita folyt a TikTok betiltásáról, de 2023 óta törvény tiltja annak használatát minden szövetségi vagy állami alkalmazott, illetve a kormánnyal szerződésben álló cég eszközein. Az Egyesült Királyság, Új-Zéland és más országok is aggódnak a TikTokkal kapcsolatban.

A legtöbb ország kínai vagy amerikai szoftvert használ. Az USA nyomást gyakorol a szövetségeseire, hogy ne használjanak kínai hardvert sem, mert attól félnek, hogy bizonyos kiskapukat építenek a chipekbe. 2022-ben korlátozta az MI fejlesztéshez szükséges nagy teljesítményű lapkák kereskedelmét, tilos még a gyártásukhoz és javításukhoz szükséges eszközök Kínába való exportja. Később a tilalmat kiterjesztették Oroszországra és Iránra is. A két digitális szféra egyre jobban eltávolodhat egymástól. Érdekes, hogy az új információs technológiák évszázadok folyamán a globalizáció folyamatát hajtották előre, de most már polarizál, sőt az embereket információs buborékokba zárják, véget vetve az egyetlen közös valóság eszméjének. Ez roppant eltérő kultúrák, ideológiák és identitások kifejlődéséhez vezet, aminek következményeit sokkal nehezebb megbecsülni, mint a gazdasági, geopolitikai fejleményeket.

Hosszútávon a különböző kulturális gubók egymással összeegyeztethetetlen szemléleteket tehetnek magukévá.

Az MI forradalom és az egymással rivalizáló digitális szférák kialakulása nemcsak a munkát és a politikai struktúrát fogja megváltoztatni, hanem komoly kulturális változásokat és konfliktusokat hoznak.

 

Az információ biztonságos megőrzésének a blokklánc technológia alkalmas, és elvileg lényegében csak hasonló (redundáns információtárolás) megoldás jöhet szóba. Ez azon alapul, hogy az információt a felhasználók között megosztva és így redundánsan tárolják. Az információ akkor tekinthető megbízhatónak, ha a felhasználók több mint felénél azonos. (Az információval való műveleteknél is hasonló feltétel van a művelet helyességére vonatkozóan.) Ez így elég demokratikus, és biztosítani látszik az információ torzulásának megakadályozását és feldolgozása helyességét, pontosságát. Azonban, ha pl. a kormány adja a felhasználók 51%-át, akkor már megszűnik a védelem, akkor már nem csak az információ jelene felett uralkodhat, hanem a múltja felett is. Márpedig az önkényurak mindig is szerették megváltoztatni a múltat. (A római császárok gyakran eltörölték a riválisaik és ellenségeik emlékét. Sztálin is töröltette minden történelmi feljegyzésből Trockij nevét, aki a bolsevik forradalom megtervezője és a Vörös Hadsereg alapítója volt, de hasonlóan járt el Buharinnal, Tuhacsevszkij marsallal és másokkal is.) Ha az információ átkerül a digitális világba, és a hatalom a számítógépek 50%-át uralja, akkor a blokklánc sem védi meg a múltat, sőt egyszerűbbé teszi annak megváltoztatását.

 

Ha a világ digitális birodalmakra szakad, valószínűtlen, hogy az emberiség hatékonyan együtt tudjon működni az ökológiai krízis leküzdése vagy az MI és egyéb bomlasztó technológiák, mint a génmódosítás szabályozása érdekében.

 

Marine Le Pen 2015-ben fogalmazta meg, hogy az árok többé nem bal- és jobboldal, hanem globalisták és hazafiak között húzódik. Csakhogy a globális együttműködés és a patriotizmus nem egymást kizáró fogalmak.

A pandémiák globális események, ezeket pedig globális együttműködés nélkül nehéz féken tartani, nem beszélve a megelőzésről.

A globalizmus nem egy globális birodalom létrehozását, a nemzeti lojalitás feladását vagy a határoknak a végtelen migráció előtti megnyitását jelenti, mint ahogy a populisták állítják a globalistákról, hanem egyszerűen csak a globális szabályok iránti elkötelezettséget jelenti, valamint, hogy legalább a sorsdöntő kérdések esetén muszáj minden ember hosszútávú érdekeit néhány ember rövidtávú érdekei elé helyezni.

 

Az USA és a Szovjetunió közötti hidegháború sosem fajult közvetlen fegyveres összecsapássá, jórészt a kölcsönösen garantált pusztítás doktrínájának köszönhetően. Az MI korában azonban nagyobb a veszély, mert a kiberhadviselés lényegileg különbözik a nukleáristól.

A kiberfegyverek tönkre tehetik egy város elektromos hálózatát, de használhatók egy titkos kutatóközpont lerombolására, egy ellenséges szenzor zavarására, politikai botrány kirobbantására, választások manipulálására, ráadásul titokban, mert nehéz megállapítani, hogy ki indította, ki a felelős. Nagy a kísértés egy korlátozott kiberháború kirobbantására és eszkalálására. Izrael és Irán vagy USA és Oroszország régóta mérik egymásra a kibercsapásokat. Senki nem tudja, ki hova telepített trójai vírusokat, egyéb rosszindulatú programokat. Azt sem lehet biztosan tudni, hogy a saját fegyverek működni fognak, vagy meghekkelték őket. Ez a bizonytalanság aláássa a kölcsönösen garantált pusztítás doktrínáját. Beviheti az első csapást a pusztító megtorlás veszélye nélkül. Kísértése ellenálhatatlanná válhat.

Egy illegális MI-labort sokkal könnyebb elrejteni, mint egy illegális atomreaktort. De civil célok szolgálatának álcázva is lehet postai küldemények szállítására drónokat fejleszteni, majd kis módosítással bombákat vagy vegyi fegyvereket juttathatnak vele célba.

 

Ha az olyan vezetők, mint Putyin, úgy vélik, hogy az emberiség egy ellenséges, „mindenki mindenki ellen” típusú világban él, és nem lehet ezen változtatni, akkor az egyetlen választásunk a ragadozó vagy préda szerep közti választás. Egy ilyen világban azonban, ahol az MI jelentős szerephez jut, jóeséllyel az MI lesz a csúcsragadozó.

 

Ezeken túl pedig az ipari forradalomtól a globális ökológiai egyensúlyt folyamatosan ássa alá az ember, és kihalási hullámot indított el. A 21. század elején a becslések szerint évente 58 ezer faj pusztul ki, és a gerinces fajok összpopulációja 60%-kal csökkent 1970 és 2014 között. Hatalmas árat fizet ezért az emberiség jövendő generációja.

 

A világunk bonyolultságát mutatja, hogy a klímaváltozásról az igazság csak számítógépes modellekkel lehetséges, a vele kapcsolatos társadalmi konszenzus pedig a hírfolyamunkat igazgató híreket, álhíreket és fikciókat ajánló algoritmusoktól függ.

A klímaváltozással kapcsolatban a demokratikus politika is lehet többféle, bár egyöntetű döntés volna szükséges. Lehet választani, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását csökkentjük akár a gazdaság kárára is, ami a jelenben nehézségeket okozna, de a jövő generációjának volna jobb. Ez pl. megmentené Kiribatit, hogy ellepje a tenger, és megmentené a jegesmedvéket a kihalástól. Lehet választani, hogy mindent csinálunk úgy ahogy eddig, ami könnyebb életet jelent ma, de a jövő generációjának nehezebbet, ellepné a tenger Kiribatit, és kihalnának a jegesmedvék. (A döntés halogatása is ide vezet.) Egy ilyen globális problémánál felmerülhet a még szavazati joggal nem rendelkező jövő generációjának a jogai, és az, hogy vajon a szülei megfelelően képviselik-e az érdekeiket. A probléma túlságosan összetett, sok lehetőséget meg kell gondolni, de nem merülhet fel alternatívaként az igazság eltitkolása. Nem demokratikus olyan döntést hozni, hogy a klímaváltozás hazugság, és a mellette érvelő tudósokat el kell távolítani pozíciójukból, nem hirdethetik gondolataikat. (Trump pedig éppen ezt teszi.)

 

MELLÉKLET

 

Interszubjektív

Interszubjektív valóság a törvények, istenek nemzetek, vállalatok, de még a pénznemek is. Ezeket történetek, az információcsere hozza létre.

Az igazán nagy történetek, mítoszok többsége érzelemkivetítés és vágyvezérelt gondolkodás terméke.

Nemcsak mesék sablonja a félelem, hogy elhanyagolnak, elhagynak a szüleink (Hamupipőke, Hófehérke, vagy Harry Potter), hanem számos fontos nemzeti mítoszé is (Rámájana, vagy a Bibliában az éden elvesztése). A gyerekek számára ismerős biológiai dráma „az apa jobban szeret engem, mint téged”. A testvérek közti rivalizálás az evolúció egyik kulcsfolyamata. A testvérek versengenek egymással az élelemért és a szülők figyelméért (Káin és Ábel). Az azonos nemű testvérek között a szerelmi párért való harc is megjelenik.

A „Ki lesz az alfa?”, a „mi kontra ők”, vagy a „jó a gonosz ellen” biológiai drámahelyzetek is érdekesek.

A Rámájanaban a tisztaság hindu eszményképe is fontos, ami a szennyeződés elkerülésére irányuló evolúciós törekvésen alapul. Az új élelem iránti kíváncsiság és a mérgezéstől való félelem harcába az undor érzése biológiai iránymutató. A tradicionális hinduizmus a tisztaság fokozatai szerint, a fertőzések elkerülése érdekében kasztrendszert hozott létre. A politikusok és próféták sokszor manipulálnak az undor mechanizmusával, hogy bizonyos kisebbségek tisztátalanok, betegségeket terjesztenek. (Az 1994-es ruandai népirtás idején a hutu propaganda csótányokként hivatkozott a tuszikra, a nácik patkányokhoz hasonlították a zsidókat.)

A vallás történelmi szerepe a társadalmi rend legitimálása.

A zsidóknak úgy kell tekinteni az egyiptomi kiszabadulásra, mintha saját magukkal történt volna, nem elképzelniük kell, hanem visszaemlékezni rá.

A keresztény isten egy apafigura, Jézus pedig arra a szeretetre szólít fel, hogy embertársainak millióit testvérnek tekintsék.

 

A bürokrácia

A bürokratikus társadalmakban az ember életét gyakran bolygatják fel ismeretlen hatóságok azonosítatlan ügynökei érthetetlen okokból. A kafkai történetek egyedi borzalma a veszély felfoghatatlanságából származik.

A 22-es csapdája a szatírát használta a bürokrácia illusztrálására, ahol a postázóban dolgozó katona dönti el, hogy mely leveleket továbbítja.

A Nagy dobás című filmben a 2007-2008-as pénzügyi válság főgonoszai a bankárok által tervezett és a világon senki más számára nem érthető pénzügyi eszközök.

 

Az 1381-es parasztfelkelés idején a felkelők haragja a dokumentumok ellen is irányult, számos irattárat pusztítva, de még a Cambridge-i egyetem irataiból is máglyát raktak. Minden iratot tűzre tettek, hogy az adósságaikról való feljegyzések eltűnjenek. De ilyen történt a Kr. u 66-os zsidó háborúban és az 1789-es francia forradalomban, amikor a felkelők az irattárat gyújtották fel. Bár a felkelők többsége írástudatlan volt, de annyit tudtak, hogy a bürokrácia dokumentumok nélkül nem képes működni.

 

A bürokrácia azt a benyomást keltheti, hogy rosszindulatú összeesküvés, még azokban az esetekben is, amikor egészségügyi ellátást, biztonságot, vagy igazságot szolgáltat.

 

A 16. és a 20. század között számos gyarmati bürokrácia hozott létre rasszista mitológiát, és talált ki mindenféle interszubjektív faji kategóriát. A 19. századra a rasszizmus már egzakt tudománynak tűnt, objektív biológiai tények alapján különböztetett meg embereket. Olyan tudományos módszereket használt, mint a koponyamérés és bűnözési statisztikák vezetése.

 

Demokrácia az ókorban

Az i.e. 5-4 századi Athénban minden felnőtt férfi polgár szavazhatott a népgyűlésen a közügyekről, és megválasztható volt közhivatal viselésére, de ez csak a lakosság 25-30%-át jelentette, hiszen a nők a rabszolgák és a város polgárjoggal nem rendelkező lakosai nem rendelkeztek ezzel a joggal.

Ahogy a városállamokat felváltották országok és birodalmak, még az athéni típusú demokráciák is eltűntek.

A Római Köztársaságban kiterjesztették a polgárjogot a meghódított népekre is, de a polgárjogot korlátozták. Az i.e. 509-ben elűzték az utolsó királyukat, majd rettegtek attól, hogy korlátlan hatalommal ruházzanak fel egyetlen személyt vagy intézményt. A legfelső végrehajtó hatalmon ezért két választott konzul osztozott, akik kiegyensúlyozták egymást, és csak egy évig lehettek ebben hivatalban, továbbá korlátozta őket a népgyűlés, a választott szenátus és tribunusok. A birodalom növekedésével azonban ezek hatalma fokozatosan gyengült, majd az i.e. 1. század végén a Ceasar család kiépítette az egyeduralmát. Augustus úgy tett mintha még mindig köztársaság lenne, az intézmények azonban már nem rendelkeztek valódi hatalommal, a fontos döntéseket egyetlen személy hozta.

A helyi ügyeket még a nagyméretű autokráciákban is demokratikusan kezelték, mert az információs technika nem engedte, hogy mikromenedzselje a sok száz várost. Róma sok városában továbbra is helyi gyűlések és választott tisztségviselők kormányoztak.

Az i.sz. 79-ben elpusztuló 11 ezer lakosú Pompejiben kb. 1500 választási kampánnyal foglalkozó graffitire bukkantak a régészek.

Az i.sz. 212-ben Caracalla császár római polgárjogot adott minden szabad felnőtt férfi lakosnak, így a birodalom elérte a 10 millió polgárt. A császár hibáinak korrigálására csak egyetlen mód volt: a lázadás. 217-ben meggyilkolták Caracallát, ami polgárháborúkhoz vezetett, amelyek során újabb önkényurak kerültek hatalomra.

10 milliót meghaladó számú polgár nem tudott demokratikus párbeszédet folytatni.

Amikor i.sz. 390-ben Rómát megtámadták a gallok és kifosztották, a kétségbeesett rómaiak kinevezték Marcus Camillust diktátornak. Miután Camillus győzelemre vezette a rómaiakat, Camillus lemondott.

Az i.sz. 3. században a Római Birodalom lakossága 60-75 millió között volt, a területe pedig elérte az 5 millió km²-t. A felnőttek mindössze 10-20%-a tudott olvasni, nem volt szervezett oktatási rendszer, amely tájékoztatta volna őket a birodalom földrajzáról, történelméről és gazdaságáról.

 

Boszorkányüldözés

1485-ben egy Henrich Kramer nevű szerzete boszorkányvadász expedícióba kezdett Tirolban. A helyi egyházi hatóságok kételkedtek Kramer vádjaiban, és riasztotta őket a tevékenysége, ezért leállították és kitiltották őt a vidékről. Kramer nyomda segítségével vágott vissza: kiadta a Boszorkányok pörölye című önsegítő útmutatót a boszorkányok világméretű összeesküvésének leleplezéséhez és elpusztításához. Ez a könyv Európa bestsellere lett, számos nyelvre lefordították és 1670-ig 34 kiadást ért el. Ahogy Kramer hírneve nőtt, az egyházi szakértők is elfogadták, elképzelései még ma is alakítja a világot. (Pl. a trumpista QAnnon él a fantáziáiból.)

A nyomtatás fontos szerepet játszott a globális sátánista összeesküvésben való hit elterjedésében. A 16. és 17. század folyamán 40-50 ezer boszorkánysággal megvádolt ártatlan ember megkínzásához és kivégzéséhez vezetett, akik közt 5 éves gyerek is volt. Az emberek elkezdték a leghitványabb bizonyítékok alapján is feljelentgetni egymást boszorkányságért. Aki beismerte, hogy boszorkány, azt kivégezték, a vagyonát pedig felosztották a vádló, a hóhér és az inkvizítorok között. Ha nem ismerte be, akkor kínzással vették erre rá, és bűntársaik megnevezését is kicsikarták. A boszorkányvadászok elképesztő alapossággal kutattak. Ha bárki szót emelt módszereik ellen, akkor azt akár igazolásnak is tekinthették, hogy boszorkány.

A boszorkányok interszubjektív valósággá váltak. A boszorkányvadász-bürokrácia kategorizálta a boszorkányokat, és javaslatokat tett a leleplezésük módszereire. Hivatásos boszorkányvadászok álltak az állami és helyi kormányzatok szolgálatába. Ahogy a boszorkányvadász-bürokrácia egyre több információt termelt, egyre nehezebb lett elvetni mint puszta fantáziát. Még a boszorkánysággal megvádoltak némelyike is elhitte magáról, hogy boszorkány. Ha mindenki ezt állítja, akkor így kell lennie.

1625 és 1631 között a 12 ezernél kevesebb lakosú Bembergben mintegy 900 embert végeztek ki, a 11 500 lakosú Würzburgban pedig 1200-at. A város egyharmada vádba keveredett, az egyház leggazdagabb, legelőkelőbb tagjait kivégezték.

 

Nyomtatott termékek és a demokrácia

A Lengyel-Litván Nemzetközösség 1569-ben alakult egyesítve két ország kormányzati rendszerét, közös uralkodót, parlamentet és külpolitikát hozva létre, miközben megőrizte mindkét alkotórész bizonyos fokú autonómiáját. Az akkor Európa második legnagyobb országa volt, Belorusszia és Ukrajna nagyobb része is hozzá tartozott. A kulturális élete virágzását jelzi a krakkói egyetem nemzetközi hírneve, valamint olyan kiemelkedő tudósok munkássága, mint Kopernikusz. A reneszánsz és barokk művészet jelentős alkotásai születtek meg az országban az építészettől az irodalomig.

Politikai jogaik csak a viszonylag vagyonos férfiaknak volt, de ez is kb. 300 ezer embert jelentett. A polgárok már olyan jogokat élvezhettek, mint a gyülekezési és vallásszabadság. Önhelyesbítő mechanizmusai azonban túl nehézkesek voltak, pl. a vétójog sokszor döntésképtelenségbe sodorta. Ezért végül – a 18. század végén – olyan központosított autokráciák osztották fel területét, mint Oroszország és Poroszország.

 

Az 1679-ben kikiáltott Németalföldi Köztársaság 7 önálló tartomány szövetsége volt, melyek mindegyike önkormányzattal rendelkező városokból állt össze, de területe 25-öd akkora volt, mint a Lengyel-Litván Nemzetközösségé, és sokkal jobb információs kommunikációs hálózattal rendelkeztek, továbbá oktatási rendszere is volt. 1618-ban már rendszeresen megjelenő önhelyesbítő mechanizmussal rendelkező újságjuk volt, amiből kinőtt a ma is működő és népszerű De Telegraaf. Igyekeztek ellenőrizni a történeteket, több újság versenyzett egymással. Az újságok politikai befolyása annyira megerősödött, hogy a szerkesztőkből gyakran politikai vezetők váltak.

 

Az újságtól a politikai pályáig tartó karrier nem volt ritka, pl. Jean-Paul Marat a francia forradalomban, Eduard Bernstein a német szociáldemokratáknál, Lenin az Iszkra főszerkesztője volt, Benito Mussolini pedig először az Avanti! szocialista lapnál újságíró, majd az Il Popolo d’Italia jobboldali felforgató lap főszerkesztője.

 

Az Egyesült Államok 19. századi történelmében is szerepet játszottak az újságok, a kongresszusi beszédek kivonatai megjelentek benne, sőt a viták nagy része is nyomtatásban folyt. Az akkori újságok persze lassan jutottak el az alig 78 ezer előfizetőhöz. Újságosbódé még nem volt, valószínűleg minden példányt többen olvasták, de milliónyian lehettek azok, akik ritkán vagy sosem olvastak újságot.

Az amerikai demokrácia abban az időben a gazdag fehér férfiaké volt. Az 1824-es elnökválasztáson 1,3 millió polgár volt jogosult részt venni az 5 milliós lakosságból (amiből kb. 1,5 millió volt rabszolga), ám nem egészen 353 ezer szavazott. Az amerikai elektori rendszer furcsasága miatt Adams csak 113 122 szavazattal lett elnök. Érdemes ezt összehasonítani az ugyanezen időszak britanniai választási rendszerével, ahol arányaiban csak kicsit kevesebb embernek volt szavazati joga az országgyűlési választáson, de a képviselői helyek 30%-áért nem is lehetett indulni. Ugyanekkor azonban a cári Oroszországban, az Oszmán Birodalomban vagy a Kínai Császárságban egyáltalán nem voltak választások.

 

Titkosrendőrség

Oroszországban 1939-ben a kormányzati apparátus 1,6 millió civil tisztviselőt, 1,9 millió katonát számlált, a Kommunista Párt mindenhol jelenlevő pártsejtjeiben 2,4 millió párttag volt, a titkosrendőrség pedig 270 ezer ügynökkel és többmillió informátorral rendelkezett. Egy-egy terület vezetőjét folyamatos megfigyelés alatt tartotta a helyi komisszár, és egyikük sem tudhatta, hogy az emberei közül ki a besúgó. A titkosrendőrség maga is több egymással versengő ágra oszlott, amelyek kölcsönösen figyelték és gyomlálták egymást. A 30-as évek sztálini Nagy Terrorja idején a Vörös Hadsereg 144 ezer tisztjének mintegy 10%-át lőtte agyon vagy vetette börtönbe a titkosszolgálat, köztük a 186 hadosztályparancsnokból 154-et, a 9 admirálisból 8-at, a 15 tábornokból 13-at és az 5 marsall közül 3-at. A nagy tiszteletben álló öreg bolsevikoknak (akik még az 1917-es forradalom előtt léptek a pártba) a harmada nem élte túl a Nagy Terrort.

 

Romániában Ceausescunak mintegy 40 ezer ügynöke volt. Ahogy a titkosrendőrség létszáma nőtt, egyre több ügynöknek kellett az ügynökök után kémkednie. Ezenkívül volt még 400 ezer civil besúgója. Ebből olyan sok információ származott, amit már nem tudtak elég jól elemezni.

Romániában a Securitate rájött, hogy számos román névtelen levelet küldtek a Szabad Európa Rádiónak, melyben a rendszert kritizálták. Ezért Ceausescu országos akciót szervezett kézírásminta szerzésére mind a 20 millió állampolgártól. A felforgató levelek némelyikét azonban írógéppel írták, ezért minden írógépet regisztráltatott és mintát rakatott el tőlük a Securitate irattárába.

Az ilyen információelemzési nehézségek miatt a 20. század végéig a legtotalitáriusabb állam sem tudta a teljes lakosságát hatékonyan monitorozni.

 

A Securitate és a KGB valódi ereje abban rejlett, hogy fel tudták kelteni a félelmet, hogy valaki figyeli őket, ami miatt az emberek a legnagyobb óvatossággal beszéltek és cselekedtek.

 

Atomkatasztrófák

Általában csak a csernobili atomerőmű-balesetről hallottak az emberek, de a legnagyobb – szennyeződését és az érintett terület nagyságát illetően – a majaki 1957-es Kistim-tragédia volt a legsúlyosabb az atomenergia békés felhasználásának történetében.

 

A MAJAK egy nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző üzem volt. Az üzem fennállása alatt több baleset is történt, aminek következtében nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel. Ezek között a legnagyobb az 1957-es Kistim-tragédia, és említendő még a 2017-es eset, amikor Ruténium-106 izotóp került a levegőbe a Majak újrafeldolgozó létesítményből, és Kelet-Európa nagy részét beborította. Az oroszok ekkor is kezdettől fogva tagadták, hogy innen származott volna a sugárzó szennyeződés, de később nyugati vizsgálatok mégiscsak ezt valószínűsítették.

Az 1957-es Kistim-tragédia körülményeihez hozzátartozik, hogy a radioaktív bomlás miatt az anyagok hőt termelnek – ezért a tartályt folyamatosan hűteni kell. Miután az 1956-os évben az egyik ilyen 250 köbméteres lezárt tartály hűtővezetéke meglazult, majd a hűtés leállt, a tartály belső tartalma elkezdett kiszáradni. 1957. szeptember 29-én a kikristályosodott nitrátsók egy ellenőrző berendezés elektromos szikrájától berobbantak (tehát egy vegyi és nem egy nukleáris robbanás történt), azonban így nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel: hosszú felezési idejű izotópok, mint stroncium-90, cézium-137 és plutónium. A robbanás olyan látványos volt, hogy szemtanúk vallomásai alapján még több száz kilométerről is látható volt, de a korabeli szovjet hivatalos sajtó távoli villámlásként, illetve északi fényként magyarázta. A robbanás által felszabadult radioaktív felhő 400 kilométerre északkeleti irányba szállította a szennyezést. A katasztrófa következményeként körülbelül 1 millió curie radioaktív anyag szabadult fel és szóródott-terült szét kb. 20 000 négyzetkilométernyi területen. A baleset idején az akkor Cseljabinszk–40 nevű zárt település (napjainkban: Ozjorszk) nem szerepelt a térképeken, ezért az esemény a legközelebbi ismert város után hívták kistimi katasztrófának.

 

Az ukrajnai Pripjaty és Csernobil városok melletti Lenin-atomerőműben 1986. április 26-án történt atomkatasztrófa. A balesetet megelőző nap a kezelőszemélyzet az atomreaktor teljesítményét 50%-ra csökkentette, majd a reaktor diszpécseri utasításra még fél napig 50%-os teljesítményen üzemelt, így a 4-es reaktorblokkban xenon termelődött. Ez és az éjjeli hibás szabályzórúd-használat kettőse gőzrobbanáshoz vezetett. Sem az állampolgáraikat, sem más országokat nem értesítették a veszélyről, így nem is védekezhettek a sugárzás ellen. A világ svéd tudósoktól szerzett tudomást a balesetről. A közelben a lakosság evakuálásának elrendelésekor a hatóság legfőbb gondja az volt, hogy a hírek ne terjedjenek. Ezért megtiltották az evakuálást, elvágták a telefonvonalakat, és figyelmeztették a lakosságot, hogy nem beszélhetnek a katasztrófáról. Amikor Svédországban észlelték a magas sugárzást, akkor elismerték, hogy valami nincs rendben, de a saját állampolgáraik elől igyekeztek eltitkolni a katasztrófa valódi mértékét. A lakosság kitelepítése a sugárszennyezett területről csak 36 órás késéssel kezdődött meg. A védőépületek hiánya („a radioaktív felhő elhaladásának idejére a lakosság tagjainak fedett helyen, zárt ablakok és ajtók mögött kell tartózkodni, a napi életvitelből a nyílttéri tartózkodás mellőzésével ugyanis jelentősen lecsökkenthető az elszenvedett sugáradag”) miatt radioaktív hulladék hullott a Szovjetunió nyugati részére, valamint Európa más részeire és az Egyesült Államok keleti részére. Május 4-ig a Csernobil körüli 30 kilométeres zónából közel 130 ezer embert telepítettek ki. Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország területén hatalmas területek szennyeződtek, nagyjából 320 ezer négyzetkilométeres terület érintett. Megközelítően 200 000 embert kellett kitelepíteni. Mintegy nyolcszázezer sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort küldtek a katasztrófa helyszínére, akiknek átlagéletkora harminchárom év volt. Nehéz megítélni, pontosan hány ember halálát okozta a katasztrófa, mert sokan csak később haltak meg a szövődményekben (például rákban), és vannak, akik még ma is élnek, de nem lehet eldönteni, betegségüket a katasztrófa okozta-e. Később a kivizsgálás célja is inkább a felelősség áthárítása volt, nem pedig, hogy feltárják az okokat.

 

Katonai kiadások

A 11. században a kínai Szung-dinasztia a költségvetése 83%-át hadseregre költötte, a Római birodalom 50-75%-át, az Oszmán Birodalom a 17. század végén a 60%-át. De a Brit Birodalom is átlagosan a 75%-át költötte katonai célokra a 17-19. században. Franciaországban a 17. században 90% körül, Poroszország a 18. században legalább 75%-ot. 1870 és 1913 között viszonylag békés időszak volt, amikor az európai nagyhatalmak, Japán és USA átlagosan a költségvetésük 30%-át költötték katonai célra. Az I. világháborúban a franciák 77, a németek 91, Oroszország 48, az Egyesült Királyság 49, az USA 47 százalékot költöttek. A II. világháború idején az Egyesült Királyság 69%-ot, az USA 71%-ot. A Szovjetunió még a békésebb 1970-es években is több mint 35%-ot katonai célra költött.

A 21. század elején a világ kormányainak katonai célú kiadásai költségvetésük átlagosan 7%-át teszik ki, még az USA is csak 13%-át költi a katonai hegemóniájának fenntartására. Ugyanekkor világszerte az egészségügyi kiadások átlagosan 10%.

A 2020-as években már nőnek a hadi célú kiadások, Oroszország esetén ezt 30% körülire becsülik.

 

Mianmar

2014-ben a mianmari helyzetnél egyetlen burmai nyelvű tartalommoderátort alkalmazott a Facebook. (Még 2018-ban a 18 millió felhasználóhoz is csak 5-öt.) Ebben a konfliktusban több száz falut romboltak le, 7-25 ezer fegyvertelen civilt gyilkoltak meg, 18-60 ezer férfit és nőt erőszakoltak meg és 780 ezer rohingját üldöztek el. A Facebook algoritmusok előbbre sorolták a rohingják ellen uszító tartalmakat, mert azokra erősebbek voltak a reakciók, sőt az ilyeneket 70%-ban kéretlen automatikus reklámként játszotta le. A facebook üzleti modellje azon alapult, hogy maximalizálja a felhasználói elköteleződést, amiért több adatot gyűjthettek, több hirdetést adhattak el, és ez felvitte Facebook-részvények árát is.

Ahelyett, hogy az igazmondást jutalmazó önhelyesbítő mechanizmusokba ruháztak volna be, voltaképp hibaerősítő mechanizmusokat fejlesztettek, amelyek a hazugságot és a fikciót jutalmazták. Az interakciók növelése érdekében a Facebook aszerint fizetett a hírcsatornáknak, hogy mekkora elköteleződést generálnak, amit kattintásokban és megtekintésekben mértek. Ennek hatására két év alatt 2-re csökkent 6-ról a „legitim médiák” száma a 10 legolvasottabb Facebook-oldalakat tekintve, majd újabb év után már csak álhír és clickbait oldalak voltak az első 10 között. A felhasználók figyelmét így lekötő tartalomgyártók ezzel havi több ezer dolláros reklámbevételre tettek szert, ami az átlagbér 10-szeresét jelentették. Az alacsony minőségű tartalmak minden mást elnyomtak Mianmarban, ahol a Facebook volt messze a legfontosabb online hírforrás.

 

Az MI és az előítéletek

Az MI nagyon is lehet rasszista, nőgyűlölő, homofób vagy antiszemita. Azt gondolhatnánk, hogy a tanulás alapjául szolgáló adatbázist elég jól megszűrve elkerülhetjük ezeket a torzításokat. Ez azonban elég kétséges. Erre példa, hogy a 2017-ben a kereskedelmi forgalomban használatos arcfelismerő algoritmus 0,3%-os hibaaránnyal azonosította a világos bőrű férfiak nemét, viszont csak 37,4%-ossal a sötét bőrű nőkét. Ennek oka az volt, hogy a felhasznált adatbázis online cikkekből származtak, amelyekben a fehér férfiak túlreprezentáltak voltak, pl. George W. Bush kétszer annyi képen szerepelt, mint az összes fekete nő együttvéve. Ebben az esetben könnyű javítani az adatbázison, hogy az azonosítandó célcsoportok aránya kiegyensúlyozott legyen. Nehezebb azonban akkor, ha egy algoritmust arra akarunk betanítani, hogy egy munkahelyre a legmegfelelőbb alkalmazottakat ajánlja. Milyen adatbázist lehet összeállítani a tanulás céljából? Ha az alkalmazottak munkájának munkavezetők általi értékelését tartalmazza, akkor azok pszichológiai torzításait is megtanulná. Mi értendő a legmegfelelőbb alkalmazotton? Ha az értékelés objektív, akkor is felmerül, hogy jobb az a munkaerő, amely legalább egy évig ott marad dolgozni. De ekkor is megtanulhatja, hogy a főnökkel rokoni kapcsolatban álló dolgozó stabilabb alkalmazott, és így nepotista lesz az algoritmus. Hasonlóképpen, ha egy nőgyűlölő társadalomban a cégek inkább férfiakat alkalmaznak, akkor ezt az előítéletet is megtanulhatja. Ilyen pedig tényleg történt, amikor 2014 és 2018 között az Amazon egy állásjelentkezést szűrő algoritmust próbált kifejleszteni. Az Amazon próbálta javítani a hibát, de végül leállította a projektet.

Még zűrösebb, ha az MI-t arra próbálják használni, hogy ajánlást tegyen a fiataloknak, hogy milyen egyetemi képzést válasszanak. Megtanulhatja pl., hogy nő nem való mérnöknek, mert kevesebb belőlük a sikeres. Az algoritmusok előítéleteitől épp oly nehéz megszabadulni, mint a sajátjainktól.

 

Az ember és az MI

Közkeletű tévhit, hogy csak az embernek van kreativitása. A sakkban a számítógépek már kreatívabbnak bizonyulnak az embernél.

Téves az a feltételezés is, hogy a számítógépek nem helyettesíthetik az embereket az érzelmi intelligenciát igénylő munkákban, mint amilyen a terapeutáké vagy a tanároké. Az érzelmek felismerésében és a rájuk adható optimális reakciók kiválasztásában a számítógépek könnyen túlteljesíthetik az embereket. Sőt a számítógépek éppen azért teljesíthetik túl az embereket érzelemfelismerésben, mert nincsenek saját érzelmeik. Egy tanulmány már 2023-ban kimutatta, hogy a ChatGPT chatbot az átlagembernél jobban teljesít a specifikus helyzetekben mutatott érzelmi tudatosság terén.

 

Az ember szeret magáról többet gondolni. Mindenféleképpen többre tartja magát, mint amire az élettelen gépek képesek. Ezt az analítikus tudatfilozófia humánsovinizmusnak nevezi. Még az olyan fantasztikus regényben, mint a Stanisław Lem Pirx kapitányában az emberi hibázás is pozitív képességként van bemutatva a géppel szemben. Tulajdonképpen az ember itt úgy gondol magára, mint aminek tökéletes önhelyesbítő képessége van, ami mögött az eredeti görög gondolat húzódik, ahogy Prótagorasz fogalmazta: „az ember a mérték”.

Nyilván az emberek felének kisebb az IQ-ja 100-nál, ami már messze elmarad az MI intelligenciájától, pedig az MI vélhetőleg még nem is érte el a szuperintelligenciája maximumát. A szokásos gépi tanítással könnyen lehet az emberek átlagánál nagyobb intelligenciát kreálni. Ekkor az ember szereti magát a lehetőséggel azonosítani, hogy mire képesek a legkiválóbb emberek a géppel szemben.

Ez felveti a kérdést, hogy milyen viszonyt alakít ki az ember a gépekkel, az MI-vel. A fejlődés feleslegessé teheti az embert, de jó szolgája is lehet az MI az embernek. Ez csak tőlünk függ, de nem úgy tűnik, hogy ezt most az ember tudatosan irányítaná.

 

Arcfelismerő rendszerek

Az ImageNet egy többmilliós, címkékkel ellátott képeket tartalmazó adatbázis. Ha valaki feltölt egy macskás képet, akkor előbb-utóbb bizonyára bekerül ebbe az adatbázisba, de egy fillért sem fizetnek érte.

A macskás képek 95%-áról képes az ember megmondani, hogy macskát ábrázol. 2010-ben a legjobb algoritmus csak 75%-ban volt erre képes, 2012-ben már 85%-ban, 2015-re pedig már 96%-ban, azaz meghaladta már az ember macskát azonosító képességét. Az ilyen képazonosító algoritmusok kifejlesztésének tanulságai alapján fejlesztették ki az arcfelismerő algoritmusokat.

 

Dániában már 2019-ben bevezettek arcfelismerő technológiát egy stadionban, hogy azonosítsa és kitiltsák a futballhuligánokat. Levetetik velük a maszkot, sapkát, napszemüveget az azonosításhoz. Ráadásul ezt az eljárást az EU szigorú GDPR- szabályozása alapján megvizsgálták és jóváhagyták.

 

Arcfelismerő rendszerrel 3 éves korában eltűnt személyt is sikerül megtalálni 20 évesen a gyerekkori fényképe alapján, szimulálva a kamaszodás majd felnőtté válás hatásait, valamint a hajszín és -viselet esetleges változásait is figyelembe véve. Ilyen technológia már nem csak Kínában segíti az elveszett gyerekek keresését, hanem – többek között – Indiában is, ahol évente több 10 ezer gyerek tűnik el.

 

A 2021-es Capitolium ostromának elkövetőit is sikerül az FBI és más bűnüldöző szerveknek azonosítani, amelyhez nem csak a Capitolium biztonsági kameráinak felvételeit használták, hanem közösségimédia posztok, rendszámtábla-leolvasók és mobiltelefonok cellaadatai, valamint más meglévő adatbázisok információit is. Még olyan személyt is tudtak biztonsággal azonosítani, aki úgy próbálta elkerülni, hogy lenyomozzák, hogy arcmaszkot viselt, nem közvetített élőben, és az anyja nevére regisztrált mobiltelefont használt.

 

Hidzsáb

Iránban a hidzsáb fejkendő kötelező viselésének betartatását országos arcfelismerő rendszerre bízták 2022-ben. Az ezzel szembeni tiltakozások és tüntetések elfojtására arcfelismerő szoftvert, geolokációt és webes forgalomelemzést használtak. Legalább 19 ezer embert letartóztattak és több mint 500-at meggyilkoltak. 2023-tól tovább fejlesztették a rendszert, automatikusan figyelmeztető sms-t kapnak azok a nők, akik járművön utazva nem viselnek fejkendőt. Két hónap alatt kb. egymillió figyelmeztetést küldtek olyan női vezetőknek, akik saját autójukban ülve nem viseltek fejkendőt. Az ennek ellenére több mint 130 ezer szabályszegőt 2 hétre eltiltottak a vezetéstől, 2000 gépjárművet lefoglaltak, és több mint 4000 visszaesőt törvény elé idéztek. A figyelmeztető sms-ek akkor is jönnek, ha véletlenül leesik a fejkendő, mégpedig másodperceken belül. Számtalan nőt függesztettek fel vagy bocsájtottak el egyetemeken, tiltottak ki vizsgákról, vagy vonták meg tőlük a banki szolgáltatásokat, tömegközlekedéshez való hozzáférésüket. Több száz turistalátványosságot, éttermet, szállodát, gyógyszertárat és bevásárlóközpontot zárattak be, mert a cégek nem tartatták be a hidzsábtörvényt az alkalmazottakkal vagy ügyfelekkel. Az iráni országgyűlés szigorított a hidzsábtörvényen, miszerint azok a nők, akik nem viselnek fejkendőt, súlyos pénzbírsággal vagy akár 10 évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatók, lefoglalhatják autójukat és kommunikációs eszközeiket, eltilthatják a vezetéstől, csökkenthetik a fizetésüket, juttatásaikat, elbocsáthatják állásukból, és letilthatják számukra a banki szolgáltatásokat. Azok a cégtulajdonosok, akik nem tartatják be a törvényt, bírságot fizethetnek, 2 évre eltilthatják attól, hogy elhagyja az országot, hogy közösségi vagy online tevékenységben vegyen részt. Sőt, a férfiaknak is el kell takarni a mellkas alatti és a boka feletti testtájaikat. A rendőrségnek kötelessége MI-rendszereket létrehozni, és fejleszteni, hogy a törvénytelen cselekedetek elkövetőit fix és mobil kamerák, illetve egyéb eszközök segítségével azonosítani lehessen.

 

Az ember célja

A filozófusok két lehetséges megoldáshoz jutottak az ember céljáról gondolkodva, a deontológiához és az utilitarizmushoz.

 

A deontológisták (deon kötelesség görögül) úgy vélik, hogy vannak bizonyos egyetemes erkölcsi kötelezettségek, szabályok, amelyek nem egy magasabb cél, hanem saját lényegi jóságukon alapulnak. Kant szerint lényegéből adódóan jó bármely olyan szabály, amelyet egyetemessé téve is jónak tartanánk. Ez a Biblia azon gondolatával egyezik, hogy „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjetek azokkal” (Máté 7:12). Csakhogy aki ölni akar, annak első dolga, hogy kizárja az áldozatot az egyetemes emberi közösségből. Így tettek a rohingja ellenes szélsőségesek, veszélyes állatoknak tartva őket.

Nem véletlen, hogy a történelem számos konfliktusa az identitás definiálása körül alakult ki. De a körön belüliek és kívüliek csoportja interszubjektív entitások, többnyire valamilyen mitológia eredményeként. Így az egyetemes racionális szabályok beiktatásáért küzdő deontológisták helyi mítoszok foglyaivá válnak. Ilyen egyetemes cél pl. a szenvedés csökkentése, és az azokra vonatkozik, akik tudnak szenvedni, ők vannak a körön belül. Ám az, hogy a szenvedés szubjektív képességével kik rendelkezhetnek, az interszubjektív hit, és ezért vitatható, és vitatták, vitatják is.

 

Az utilitáriusok a cselekedeteket a szenvedésre és a boldogságra tett hatásuk alapján ítélik meg. Jeremy Bentham angol filozófus szerint az egyetlen racionális végcél a szenvedés minimalizálása és a boldogság maximalizálása. De nem tudjuk sem a szenvedést, sem a boldogságot számszerűsíteni. Persze van, amikor egyértelműen elbillen valamilyen irányba. Az utilitárius logika vezetett sok reformhoz, pl. ezért engedhető meg a homoszexualitás, tilos a kínzás, vagy az állatokat is megilleti valamiféle jogi védelem. De a logikáját már nehéz alkalmazni pl. a Covid-járvány esetére, ahol a korai szakaszban a lezárások valószínűleg sok ember életét mentette meg, de még több ember életét tette hónapokra nyomorúságossá, sőt közvetett oka lehetett haláleseteknek (pl. rákos betegek korai diagnosztizálásának, kezelésének elmaradása miatt) és családon belüli erőszaknak. Már az is vitatható, hogy az a rákos beteg, aki a lezárások miatt nem tudott eljárni a kezelésre, és ezért 5 rendkívül fájdalmas hónappal rövidült meg az élete, ezt a szenvedés csökkentéseként vagy növeléseként kell értelmezni (persze a halállal kell összehasonlítani). (Hasonló probléma van az eutanázia esetén is.) Az utilitárius logika érvényesülhet a sztálini Gulag munkatáborainak szenvedésének igazolásában is, ami az eljövendő nemzedék boldogsága miatt térül meg az érvelésük szerint. Ám a libertáriusok is a jövőbeli előnyökre hivatkozhatnak a korlátlan szólásszabadság és a teljes adómentesség hirdetésekor. Hogyan hasonlítható össze a jövő feltételezett szenvedése vagy boldogsága a jelen tényleges szenvedésével vagy boldogságával? De még ha biztosan láthatnánk is a jövőt, akkor is kérdés marad ez.

 

 

 

Tartalomjegyzék

Nexus. 1

Az információ. 2

Az írás. 5

Korai demokráciák. 7

Könyvnyomtatás. 8

A tudomány. 10

A modern demokratikus rend. 11

A diktatórikus rend. 13

Totális populizmus. 17

Az új információs technológia. 19

Az MI 24

És a jövő?. 29

MELLÉKLET. 42

Interszubjektív. 42

A bürokrácia. 42

Demokrácia az ókorban. 43

Boszorkányüldözés. 44

Nyomtatott termékek és a demokrácia. 45

Titkosrendőrség. 46

Atomkatasztrófák. 47

Katonai kiadások. 49

Mianmar. 49

Az MI és az előítéletek. 50

Az ember és az MI 50

Arcfelismerő rendszerek. 51

Hidzsáb. 52

Az ember célja. 53

---

---