Büszkeség

A büszkeségnek nem a kisebbségi érzés az ellentéte, hanem a szerénység. A kisebbségi érzés és a büszkeség gyakran kéz a kézben jár, pszichológiailag egymásból táplálkozik, egymást takarja, könnyen oszcillál.

Nem véletlen van egy olyan híres regénycímünk, hogy Büszkeség és balítélet, mert a kivagyiságból gyakran rossz döntések születnek.

Vannak filozófusok, akik kifejezetten negatívan szemlélték a büszkeséget. Pl. Ortega y Gasset, a portugálok büszkeségét kifejezetten fejlődést akadályozó jellemvonásnak tartotta. De itt van Szekfű Gyula is, aki a Három nemzedék című könyvében a neobarokk viselkedést olyan büszkélkedésként írta le, mely a dzsentri osztály jellemzője és amiből semmi jó nem származott a két világháború közti időszakban, csak egy elakadt polgárosodás, semmi több. Bár talán a büszkeség szót nem használta.

Sokszor tévesen alkalmazzuk a büszke jelzőt. Büszkék vagyunk a gyerekeinkre, mondjuk, de igazából csak egészségesen gyönyörködünk a fejlődésükben, a sikereikben. Nem igazán a mi érdemünk, hogy a gyerek elért valamit, az inkább a körülmények és az ő érdeme. Már az is jó, ha szülőként nem rontottunk el valamit.

Büszkék vagyunk a nemzetünkre, a munkahelyünkre, egy csoportra. Ezek is inkább olyan jellegű identitás erősítések, amelyhez esetleg kevéssé járultunk hozzá. Csupán csak örülünk, hogy azonosulhatunk.

Végképp furcsa dolog volna olyasmire büszkének lenni, ami adottság. Például a szeme színére senki sem büszke, vagy a magasságára.

A nemzeti büszkeség – mint minden büszkeség – összehasonlításból származik. Több Nobel-díjasunk van, mint más nemzetnek, több aranyat szereztünk az olimpián, jobb költőink vannak, mint más népnek, annak ellenére, hogy kevesen vagyunk mégis magasabb kultúrával bírunk, mint más nemzet. Büszkék vagyunk a nyelvünkre, arra, hogy mi vendégszerető nép vagyunk, hogy civilizáltabbak vagyunk, mint a környékbeliek stb.

Az a helyzet, hogy, minden nép vendégszeretőnek tartja magát, hogy a szlávok úgy gondolják ők hozták a civilizációt Közép-Európába és minden nép azt gondolja, hogy különb a mellette lévőnél. Márton Áron, Erdély püspöke igazán szent ember volt, de saját személyiségfejlődésének egyik kiemelten fontos részének tartotta, hogy öt év börtönév után az egyik cellatársának köszönhetően, aki egy román görögkatolikus pap volt, rájött, hogy nem különb a magyar a románnál, hogy ezt a nemzeti büszkeséget félre kell raknia magában, ha azt akarja, hogy emberségesebb legyen.

Amikor egy cselekvést azért hajtunk végre, hogy azután büszkék lehessünk magunkra, ez érdekvezérelt és híján lesz az önzetlenségnek. Szociálpszichológiai kutatások ugyan kimutatták, hogy az ilyen motiváció gyakran tartósabb (pl. AIDS betegek ápolását tovább bírták azok, akik büszkék voltak erre), mint az önzetlen, mégis alighanem igaza van a buddhistáknak abban, hogy az ilyen cselekvés újabb karmát szül. Ez alatt az értendő, hogy újabb kényszereket.

De nem csak a buddhisták fedezik fel a büszkeség iránt vágyból fakadó szenvedéseket, a kereszténység is óva int ettől az érzelemtől. Páter Gurzó Anaklét, aki erdélyi ferences szerzetes volt, és Márton Áron börtönből való kiszabadulásáért sokat tett, majd ezután lelki vezetője volt és gyóntatta a békepapokat, akik nem tudtak távolságot tartani a kommunistáktól, a következő képpel szemléltette a büszkeség problémáját: „A teli kalász lehajtja a fejét.” Ebbe a metaforába sok mindent bele lehet képzelni. Pl. a tudás nélküliség versus tudással bírót. Vagy a morális fejlettség versus az amorális önigazolót.

Van-e mire szerénynek lenned? – Végső soron erről is szól a fenti metafora, de paradox módon, ha azért vagy szerény, mert valamilyen eredményt elértél, amit magadnak is köszönhetsz, megint ott leselkedik a kivagyiság. Az álszerénység sem jó, a büszkeségtől való erőszakos távolságtartás sem, az önostorozás sem, hogy aztán így jussunk el egy magasabb állapotba. Nem fogunk eljutni.

Az öngyűlölet is igen rossz attitűd. Jó, ha értékelni és örülni tudunk annak, amit genetikailag, társadalmilag kaptunk, ami a csoportunk vagy az egyéni teljesítményünk. S mindaddig, amíg a büszkeség helyett nem találunk ki ezekre valami jobb szót, hát használhatjuk ezt a kifejezést. De aligha hiszem, hogy pl. Einstein büszke volt a relativitás elméletre. Alighanem úgy tekintett rá, hogy csak rálelt valamire, ami odakint a világban létezik. Nem azonosította magát az elmélettel, az nem ő volt, de nyilván örömmel töltötte el a gondolat, hogy emiatt megbecsültség övezi, nem tagadta meg magától az elismerést csak azért, mert ő és az elmélet két különböző dolog.

A büszkeség ellentéte a szerénység, így minden büszke felvonulás valahol csak kezdete valaminek és jobb, ha csak az életörömnek valamilyen kifejeződése, mert végül is mi az, amire büszkék lehetünk? Van-e egyáltalán ilyen, vagy tényleg arról van szó, hogy minél inkább büszkék lehetnénk valamire, annál inkább érezzük úgy, hogy a szerénységnek van inkább helye. #Pride

---

---