Az erőszakmentes integrálás

Aki a haragról olvas pszichológiai könyveket nem lehetetlen, hogy indulatkezelési gondjai vannak. Aki az erőszakmentes kommunikációt szeretné elsajátítani, nem lehetetlen, hogy soknak érzi a saját erőszakosságát. Mindazonáltal az ilyesminek lehet más motivációja is. A bűntudatról írtam, de nem mert bűntudatos alkat volnék, inkább kultúrtörténetileg érdekelt, ahogy a bosszú is. Néha épp azért foglalkozunk valamivel, mert segíteni akarunk másokon. Néha azért, mert oly mértékben hiányzik belőlünk valami, ami a körülöttünklévőkben ott van, például a versenyszellem, hogy szemmel láthatóan élhetetlenek leszünk, ha nem értjük a környezetünket.

Van egy tréninggyakorlatom is, melyet a mostanában nyomtatásban is megjelenő (?) könyvemben írtam meg részletesen (Tréningek, tapasztalatok, egyetemi oktatók számára), melynek épp az az egyik fontos üzenete, hogy a játékelméleti helyzetben a csapdát átlátók önismerete nőjön, és ráébredjenek, hogy mennyire mások a többieknél, de ettől még se velük, se a többiekkel nincs baj. Annak, hogy valamivel foglalkozunk, számtalan motivációja lehet, de az biztos, hogy azok akiknek van valamilyen patológiájuk, de egyúttal intelligensek is a téma iránti vonzalmukat a maguk baja határozza meg. Van azonban, amivel mindannyian foglalkozunk, ha másképp nem, hát tudattalanul. Ilyenek az exeink és ilyenek akiktől az életünket kaptuk, a felmenőink.

A patológiások mindig sokat küzdenek felmenőikhez való viszonyukkal. De mindenki másnak is végig kell (kellene) mennie az azonosulás, elutasítás és az elfogadás fázisain. Vagyis amikor leválunk a szüleinkről el is utasítjuk őket, később azonban visszafogadjuk és építkezünk belőlük. Nem mindenki egyformán szerencsés. Van, akinek a felmenői abuzálták, azt mégis hogy kell elfogadni? Van, akit elhagytak. Azt mégis hogy lehet megbocsátani és visszaintegrálni? Másnak nem a felmenőivel van baj, hanem épp vele. De bármennyire szerencsés is valaki, az elutasítási és visszafogadási fázis ösvényein ő is végigbotorkál.

Amennyire apám történetét ismerem anyám elbeszéléséből, apámnak épp nagyanyámról vagyis a saját anyjáról nem sikerült leválnia. Gyakoribb azonban, hogy valaki elutasítva leválik, de nem tud megértő, és elfogadó lenni. Valaki csak az elutasítást úgy tudja megoldani, hogy teljes leválást hoz létre, a nagy távolságtartással oldja meg és valósítja meg saját integritását. Van, aki dolgozik azon, hogy ezt megoldja, de túlságosan bevonódik érzelmileg és ezért akad el. Van, akinek már meghalt a hozzátartozója, de még mindig veszekszik vele a sírjánál, vagy odahaza a gondolataiban. Nehéz helyzetet hoz létre az is, ha nagy társadalmi különbség jön létre, ha nagyot lépünk előre. Hiányozhat az elutasítás képessége, de hiányozhat az elfogadásé is.

Aki meghalt, azt még csak-csak be tudjuk fogadni, az igazán nagy problémánk az élőkkel szokott lenni.

Végezetül valamit mondanék a borderline-okról is. Természetesen a borderline-ok a maguk impulzivitása és szélsőséges gondolkodása miatt mindig erős konfliktusokat élnek át a szüleikkel. A szégyen, hogy nem tudnak megfelelni nekik és a harag, amiért azok nem tudnak megfelelni neki hullámvasután utaznak. A visszaintegrálás szakasz sem megy könnyen, de ők legalább komoly erőfeszítéseket tesznek ez irányba. Sokkal erősebbeket, mint néhány egészséges pszichével rendelkező, akik szépen elvannak az elutasítási fázisban. Ez mindenképp vonzó és mondhatni drámai és megsüvegelendő.

A borderline-ok hasítással nyernek időt. meghalt felmenőik távozását egyszerűen nem érzékelik. Sokáig meg tudják teremteni azt a tudatállapotot, hogy még együtt vannak. Ismerünk néhány társadalmat is, amelyek a halottaikat kétszer temeti el. Először fizikailag, aztán véglegesen. De nem a halott megy el kétszer, mi engedjük el kétszer őket, sokszor évekig dolgozva azon, hogy bennünk építő erővé váljanak. 

#borderline

---

---