Szerep és személyiségzavar

Van egy lényeges különbség, ami segít abban, hogy megállapítsuk valaki inkább a nárcisztikus, a skizod, vagy a borderline karakter felé hajlik-e. Ez pedig az, ahogy a szerepeihez viszonyul.

Itt a „szerep”-et nem színházi hanem szociálpszichológiai értelemben használjuk. Vagyis azokról van szó, ami hol szorosabban, hol kevésbé szorosan - mert csak egy szituáció -, az identitásunkhoz kötődik. Például szituációs szerep, hogy utasok vagyunk egy repülőgépen, vagy nézők egy színházban. Identitáshoz kötödő szerep, hogy diákok, szülők, férfiak, nők vagyunk, hogy mi a foglalkozásunk, mennyi idősek vagyunk stb. Minden szerep közös jellemzője, hogy múlandó. Hiába volt valaki katona, miután leszerelt már nem katona. A szülői szerep persze, ha gyerekeink vannak életre szóló, de igazából az sem, mert a gyerekeink felnőnek, és már nem kell irányítani őket.

Két módon torzulhatunk, csúszhatun félre. Az egyik, hogyha felszív minket a szerep, a másik, ha túlságosan távolítjuk. Utóbbi az egyszerűbb. Ha valaki mindig azt közli, hogy ő valójában nem az, aminek látszik. Például díszhalakat árul, de az üzletére kiírja, hogy a „költő most díszhalakat árul”. (Mester utcában volt egy ilyen kereskedő a 80-as években.) Ne számítsunk arra, hogy az, aki maximálisan távolítja magától a szerepet, azt jól el tudja látni. Sőt... A magyar társadalom egyik komoly problémája, hogy senki sem érzi jól magát ott, ahol van, s lehet ezért sem működünk jól.

A másik, amikor felszív valakit a szerep. Ez egy nagyon patológikus védekezési mechanizmus. Jön a kalauz és nem tud emberi módon viselkedni, ragaszkodik a szabályzathoz, végtelenül bürokratikus módon jár el a kormányablakos, olyan szakszerű a rendőr, hogy az már fáj, mintha gépek lennének az ilyen emberek. Belemenekülnek a szerepekbe, ami biztonságot nyújt, ami mentesít a komplexitástól, ami felmenti a felelősség alól. Akit felszív a szerep, az sajnos hajlamossá válik a kegyetlenségre, és aztán azt mondja: "ha jobb utasításokat kaptam volna én is jobb ember lettem volna". Akit felszív a szerep, az a gondolkodás elől menekül, de ha attól nem is, a felelősségtől biztosan.

Az egészséges személyiség megtalálja az egyensúlyt. Sőt, a szituáció határozza meg, hogy melyik irányba mozduljon el. Morálisan cselekszik.

A nárcisztikus jellemzője, hogy felszívja a szerepe. Túlságosan olyan akar lenni, amilyennek látszani akar mások előtt. Nagyon megcsinálja magát. Az EGO az, ami abba az irányba viszi, hogy a szerepeiben ő tűnjön a legjobbnak. Az én gyengesége miatt kapaszkodik a szerepekbe. Az érdekes az, hogy a borderline épp az ellenkezője. Ideig-óráig kötődik egy szerephez, de aztán könnyen rálát annak problémásságára, és nem azonosul vele. Ezért fejlettebb, mint a nárcisztikus, ami nem azt jelenti, hogyha valaki mindig ledobja magáról és megtagadja a szerepeit, az rendben van. Egyáltalán nem könnyű állandóan újra építeni a személyiségünket, a karierünket, az emberi kapcsolatainkat.

És végül a skizodiot is érdemes megemlíteni. Attól még, hogy a skizoid ideig-óráig sem tud azonosulni a szerepeivel, de még egy szituációs szerepben is idegenül érzi magát, mintha csak színész volna az élet minden területén, szóval ettől ő még nem lesz bölcsebb. Az ő magányossága a legsúlyosabb.

#borderline

---

---