Az ideális elengedése?

A regényben, amit legutoljára olvastam, az egyik mellékszálban a megromlott házasság mögött egy nő áll, akinek az elképzelései a jövőről tervszerűen és boldogan alakulnak, az esküvő utánig stimmelnek. Aztán egy gyereket képzel el és ikerfiúkat szül. Ezután frigid lesz, a férje megcsalja stb. stb. De ez fikció. A következő történetek viszont valódiak.

Az egyikben haldoklik valaki, akinek ellopják a gyémánt gyűrűjét. Családi örökség, sokat jelentett neki, nem csak egyszerű értéktárgy volt. Másként képzelte a gyűrű és az ő életre szóló kapcsolatát és mindaddig roppant dühös, míg meg nem érti, hogy a gyűrű nélkül sem kevesebb.

A harmadik történet szintén szüléshez kapcsolódik. Egy riportban hallottam. Valaki elképzelte miként fog az egész lezajlani, milyen szépen, otthonszüléssel, természetesen. De túlhordja a terhességét, korházban mesterségesen indítják el a szülést, és a végén a nyomásnál még rá is ugranak a hasára. (Klasszikus megoldás egyébként, anyám azt mesélte én is így jöttem a világra. A történet az ő szájából rendkívül érdekes sikertörténet volt, sok-sok apró részlettel, melyeket szívesen és többször mondott el.) A riportban történetét elmesélő anyuka haragudott a korházi hozzállásra, traumatizáltá vált. Azóta is erre vezeti vissza a szülés utáni depressziója okát.

Mindhárom történetben a közös az, hogy másként szerették volna… Az idealizált elképzeléseink ritkán válnak valóra, és ha nagyon ragaszkodunk hozzájuk, borítékolt a csalódás. A skizofrén betegek karakterjegye például épp az, hogy a külvilággal szemben rendkívüli elvárásokat fogalmaznak meg, követelőzők és ítélkezők. Filozófiai gondolatmenetekkel támasztják alá az igazukat, melyekkel nehéz és nem is érdemes vitába szállni. Ők filozófiai idealisták és aztán mindentől elfordulók.

Míg a skizoidok kifelé idealizálnak, addig az átlagember, a neurotikusok befelé és az ideális Én-nel kerülnek konfliktusba. Az ideális Én másnak akarja látni önmagát, és a valóságossal ütközve hajlamossá tesz a bűntudatra, a depresszióra. Ha hihetünk Daubner Bélának, az indiai kultúrában nem ismert a bűntudat. Valószínűleg azért, mert nem idealizálják magukat és a jövőben bekövetkező eseményeket úgy az emberek, mint a nyugati kultúrákban.

Ami a haldoklást illeti Tolsztoj az Iván Iljics halálában a szorongást az én fontosságához köti és ezt ellenpontozza a háborúban tömegesen meghalókkal.

Az „el tudod-e engedni” az ideálizált tárgyat, eseményt, önmagadat azonban nem úgy válaszolható meg, hogy mindig mindent el kell engedni. Lehet, hogy Indiában kevesen követelik a szerelmet, mert úgyis az lesz a párod, akit kijelöltek neked, lehet, hogy az ént sem idealizálják és elfogadják magukat olyannak, amilyennek az újjászületés során hitük szerint megérdemelnek, de azért az indiai nők is képzelegnek a szép házasságról, a gazdagságról, a könnyű szülésről.

Oroszországban, meg ha többen idealizálnák az életüket, és kevesebben volnának hajlandók menetelni a vágóhídra, ha többre értékelnék magukat, mint indivíduum, a terjeszkedést sem támogatnák, ha annak háború az ára.

A borderline-nak eleve negatív az énképe, az időperspektívája a jelen uralásáról szól, és amint a jövőbe merészkednek a gondolatai már látja micsoda megaláztatás és abúzus várja. A jelenben tud csak idealizálni, feloldódni, átadni magát a pillanatnak. Beleveti magát. A nárcisztikus karakter pedig természetesen önmagát idealizálja, minden törekvése e körül forog, hogy ez működjön, és ha nem, mindenki hibás csak ő nem.

A felsoroltak ellenére nem azt állítjuk, hogy minden baj forrása az idealizálás, mert az pótcselekvés, vagy mert a csalódás okozója. Igaz, csak az orosz példa volt ellenpélda. Az idealizált képek elengedése lehet, hogy megóv minket a csalódásoktól, a maguk természetességében sodortat minket, megóv attól, hogy követelőzők legyünk, de a felnőtt létezés sava-borsa, hogy alakítani tudjuk magunkat és a világot, erről meg kár lemondani.

 

---

---