Takács Péter stílusa felelőtlenséget sejtet

Egyszer, nem is olyan régen egy fél napot töltöttem az Országos Korházi Főigazgatáson. Friss munkanélküli voltam, és állást kerestem. A titkárnőnek engedélyezték, hogy vegyen fől valakit, mert túlterheltté vált, így tulajdonképpen a titkárnő segéd titkára lehettem volna. Mint megtudtam, mert amikor behívtak csak annyit tudtam, hogy keresnek valakit. Rólam pedig ők annyit tudtak, hogy egyetemi docens voltam. Gondoltam ennek megfelelő lesz az állásajánlat.

Akármilyen fontos és központi jelentőségű is egy titkárnői munka - különösen, ha számítanak nem csak a szervezőkészségére, de a javaslatait is komolyan veszik -, azért én ebben a verzióban tudatlanul a táplálék lánc aljára jelentkeztem. A beszélgetés során tényleg naivul azt kérdeztem, nem véletlen az OKFŐ kommunikációs stratégiájának vezető pozíciójára pályázok-e, de aztán hamar kiderült, hogy arra van már emberük, az betöltött, még ha itt hagy is némi kívánnivalót maga után az illető.

A fél nap rendkívül tanulságos volt a számomra, meg fogok belőle élni, amikor novellába, vagy regénybe dolgozom be, de most nem ehhez szeretnék hozzászólni. Míg várakoztam, addig berobbant egy korházigazgató, köszönt nekem, megismert, mint kiderült, épp az elmúlt félévben estin járt hozzám az egyetemi kurzusomra. Ide az OKFŐ-be azért jött, mert a védőnők szabályozásának új rendszerét akarta megérteni és véletlen a kettőnk meghallgatását egy időpontra tették. A másik dolog, hogy épp néhány héttel korábban adtam le egy jelentést, ami az OKFŐ több éves átvilágiításának belső kockázatelemzéséről szólt, az egyetemi kutatócsoportnak. Azt is tudtam, hogy a szervezeten belül hol és hány betöltetlen állás van, a szervezt hol sérülékeny és mennyire, más intézményekhez képest. De ezt nem említettem, enélkül is volt elég bajom.

Végül nem vettek fel a titkári munka segédmunkájára, így több benyomásom nem lett később az intézmény működéséről, de már ez az idő is elegendő volt ahhoz, hogy lássam, Takács Péter ebben a bürokráciában kedvelt személy. De azt is láttam, hogy az itt dolgozók számára fontos az egészségügy is. Elhivatottak, jót akarnak.

Most mégis nagyon örülök, hogy nem vagyok ennél a szervezetnél, mert nem értem hogy lehet anélkül, hogy rászakadna az ég az egész OKFŐ-re, elfogadni azt, hogy egy magyar társadalomért való megmozdulást úgy lekezeljenek, ahogy azt Takács teszi. Számtalan statisztikai adat támasztotta alá a március 8-i Kossuth téri megmozduláson, hogy a hazai egészségügy sanyarú helyzetben van, és nem az orvosi fizetésekkel van gond, hanem hogy az állam a betegekre költ szégyenletesen keveset. Már-már rosszul érezte magát az ember, hogy minden adatból az derült ki, a hatalomnak minden fontosabb a magyar emberek egészségénél. 

Takács Péter színjátéknak nevezte az egészet. Ezt a stílust hagyjuk meg a menzerizmust kedvelőknek. Egy állami intézménytől ennél többet várunk! De jó, hogy nem vagyok a kommunikációs tanácsadójuk, mert még az utolsó segédmunkásukként is szégyelleném magam. 

Zsolt Péter

---

---