A mániákus szenvedése

Vámos Miklós az Apák könyvében az édesanyjáról mintázta a mániákus karaktert. Mindig jó regényből megismerni az ilyesmit, mert jóval komplexebb képet kaphatunk, mintha szakirodalmat olvasunk. Vámos nem csak a bajt mutatja be, hanem az áradó életszeretet is. Az anya mániákus időszakaiban a legkisebb dologot is kirobbanó örömmel végzi. Váratlan dolgai vannak. Egyszer úgy gondolta, hogy ideje autóval nekivágni egy előre meg nem tervezett kirándulásnak, bele az ismeretlenbe. A hirtelen döntés először megijesztette a gyerekeket, de aztán magával ragadta őket.

A mániákus, cselekvő ember és a cselekvő, magával ragadó. Némi rutinnal kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki dekódolja a mániákus viselkedés mögötti izgatottságot, és azt épp olyan aggasztónak találja, mint a depressziót. A felfokozott jókedv, ha indokolatlan, gondolkodási torzulásokat válthat ki. Kínos a mániákus exhibicionizmusa is. (Erre mondja Vámos, hogy ugyanakkor valahol irigylésre méltó a mániákus szabadsága és szabadossága.)

A mániákus egyszerűnek látja azt, amit senki más nem lát egyszerűnek. Grandiózus énjéből sem lát ki. Nem érdeklik a konvenciók. Nem fog viselkedni csak azért, mert viselkedni illik, és gyakran elvérzik a szellemesség oltárán, azaz ha valamit látni vél, nem fogja magában tartani a meglátását. Türelmetlen. Nem bírja a totojázást, a silányságot, kiborítják az akadályok, főként a más emberek által okozott fölösleges akadályok. Őszinte és kegyetlen magához is. A mániákusok közt sok az igaz ember, és ha nem zavar minket, hogy nem tudnak viselkedni, észre fogjuk venni az értékeiket.

Emlékszem első főnököm bipoláris volt. Amikor azt kérdezte tőlem mi a véleményem egy tanulmányról, és azt mondtam nem mondanám meg, mert nem akarom befolyásolni, el kell olvasnia, szörnyű haragra gerjedt. Nagyon sajnáltam, hogy összevesztem vele, mert igen tiszteltem, és féltem, hogy tartósan neheztelni fog rám, hogy talán túl közvetlen, szemtelen voltam. Akkor nem értettem még mi zajlik benne, ma már biztos vagyok, hogy nem a főnöki gőg váltotta ki belőle a haragot, sokkal inkább az a kétségbeesés, hogy tudta, már nem képes a szöveget elolvasni. Ha „normális” főnök lett volna, és úgy haragszik, az tartós lett volna. De ő bipoláris volt, és ahogy teltek az évek ez egyre súlyosbodott is nála. A haragját talán másnapra már szégyellte is.

A mániákus állapotnak van az a fokozottabb változata, amikor az illető nem csak, hogy nem veszi észre magát, hanem azt hiszi, hogy amit mond és cselekszik, az alatt mindenki azt érti, amit ő, mert neki annyira világos a képlet. De valójában kapkodó, zavaros, és nem érthető. Ha utóbb visszagondol a dolgokra, szégyellni fogja magát. Babarczy Eszter egy interjújában arról vall, hogy amikor mániákus volt kacér is volt. Ez alighanem jól állt neki, nem ezzel van a baj, hanem, hogy ez nem az alaptermészete. 

Amit a mániákus hangulatban lévő nem bír elviselni az az unalmas másik. Nagy durral és polgárpukkasztó módon fog kivonulni a színházi előadásról, de neki lesz igaza. Fészkelődni fog és megjegyzéseket fog tenni már előadás közben is, és senki lepisszegését nem fogja dekódolni. A sznobizmust sem fogja elviselni, a fontoskodást, a tehetségtelenséget. Olyan párja lesz, aki értékelni tudja ezt a nyílt, nyers és erős dinamizmust.

Viszont nem tudja értékelni a mániákust a borderline. A harsányságát nem viseli el. Érdekes, hogy a borderline a nárcisztikus harsányságát szereti, mert a nárcisztikus manipultív és az valamiképp mégiscsak kifinomultabb. A mániákus egyenesen tör a célja felé. Néhány mániákus beleragad az összeesküvéselméletekbe, a borderline ennél intelligensebb. Sem a nárcisztikus, sem a borderline nem fogja elég intelligensnek tartani a mániákust, legalábbis abban a pillanatban, amikor az épp mániákus. Pedig a mániákusoknak általában sok dolog bele fér a fejükbe. Zsonglőrködni tudnak az adatokkal, az eseményekkel, a tanultjaikkal. Mindenről eszükbe jut egy történet.

A mániákus karakterét általában a kiegyensúlyozott és etikus emberek szeretik. Ők tudják leginkább elnézni a bolondságaikat. Ők tudnak vitatkozni velük, mert közben nem veszik őket teljesen komolyan. Ők nem sértődnek meg. Ők értékelik őket, belőlük lesz a mániákusoknak a párja, ők tudnak nevetni ahogy az önagyonülésező fontoskodóknak a mániákus beint. Mert általában a mániákus nem a gonoszt fenyegeti, hanem a sznobokat. Nem a hatalom ellensége, hanem a konformitásé.

Ezzel szemben a nárcisztikusok hiúsága nélkülözi azt a fajta megbocsátó humorérzéket, ami kell a mániákushoz. A nárcisztikus csak akkor veszíti el az önkontrollját, akkor mer dührohamot kapni, ha tudja, hogy függnek tőle, ezzel szemben a mániákus elefánt a porcelánboltban, közösségi helyzetekben polgárpukkasztó. Olyankor is, amikor semmiféle hatalmi helyzetben nincs. Nem érdekli.

A nárcisztikus sikeres lesz a társadalomban, és őrzi pozícióját. A mániákus ha csúcsra is jut, hamar lezuhan, hogy aztán újra nekiinduljon. És mindig előre engedik, mert az embereknek nincs annyi energiája, mint neki. Szemben a nárcisztikussal a mániákus szereti az embereket, igazi összekötők, ahogy Gladwell mondaná.

A személyiségzavarok közül Ramani Durvasula szerint egyedül a borderline-nak van esélye, hogy megváltozzon egy komplex (DBT) terápia hatására. Azért náluk az esély, mert későbbi az elakadás, és mert etikailag is fejlettebbek. (A nárcisztikusnak és a pszichopatának szerinte nincs esélye.) A pusztán mániákus messze jobb helyzetből indul, mint akár a fenti három, de számos hülyeséget csinál, így hát nem csoda, ha néha meg depressziós lesz és megbánja, mint a kutya, amelyik hármat kölykezett. #borderline

---

---