Az elköteleződés-probléma

Több borderline önvallomást átnézve feltűnhet az elköteleződés-hiány mintázat. Ráadásul ez nem olyan, mint egy karakter-jellegzetesség, ahol mondjuk van egy figura, aki semmilyen társaságnak nem kíván tagja lenni, egy tipikus Z-generációs, esetleg egy Woody Allen, aki nem sokra becsülné azt a közösséget, amelyik őt a tagjává fogadná, így aztán be se lép egyikbe sem. Nem, a borderline elkötelezettség-mintázat jellegzetessége más, ő a jelenben nagyon elkötelezett, de a jövőre vonatkozóan nem az.

Okoskodhatunk a gyerekkori sérülésekből kiindulva, vagy a hasítás számlájára írhatjuk mindezt, de ne ásunk ennyire mélyre – nem szükséges mindig ezt tennünk -, és akkor a szemünk elé tűnik ennek a mintázatnak a morális vetülete. Ígér, de tudja, hogy úgy sem lesz képes az ígéretét betartani. Vágyik a stabilitásra, de úgy is tudja, hogy ki fog billenni. Belemenekül a jelenbe, mert úgyis tudja, hogy neki csak a pillanat adatik.

Mindez egyfajta önismeret. Egyfajta megismerése a saját működésnek. Tudomásul vétele a hangulatiságnak, az érzelmek általi kiszolgáltatotttságnak. Mindegy mi a mély ok, nem kell mindig mély okok után kutatnunk, egyszerűen csak látjuk, hogy hogyan működünk – mondom most a borderline megélés nézőpontjából -, és a saját működésünk ismeretéből tudjuk, hogy nem alapozhatunk az ígéretünkre, mert úgy sem tudjuk betartani.

Az orosz népről írta Gróf Apponyi Albert, hogy fölösleges hinni az ígéreteikben, mert nem tudják betartani. Azért ez valahol tragikus és a borderline-ok sorsa is talán e tekintetben a leg tragikusabb. Ez nem csak kapcsolattartási problémát okoz, de a borderline csapongani fog társaságok, foglalkozások, életcélok és filozófiai eszmék közt. Mindezek így együtt pedig az identitás-problémát jelenti, a „ki vagyok én” kérdés elbizonytalanodását. A borderline-ok ezért tűnnek úgy, hogy megrekedtek a kamaszkorban.

Innentől fogva aztán megint lehet pszichologizálni, hogy azért a kapaszkodás, mert hogy gyenge a kötődés, azért a bizonytalanság, mert csalódott önmagában és ezért szégyelli magát, ezért az öngyűlölet, a szörnyű lelki fájdalom, és a pszichoszomatikus megbetegedések.  A borderline-oknak ez a kamaszos drámaisága sokunknak tetszik, ahogy sokan tévesen nagyra értékeljük az öngyűlöletet. Annyi önimádó ember közt ők valahogy mások. Ami egy stabil karakter számára – pl. egy mizantróp közösségkerülő számára furcsa -, az épp a borderline lelkes kapcsolódásai, míg az elutasításaival és a kritikájával tud azonosulni, persze csak ha ez az elutasítás és kritika épp nem ellene irányul. De a lelkesedéseivel?

A stabilitásunkhoz arra van szükség, hogy bízhassunk abban, hogy ami most fontos, fontos lesz holnap is. Egy ilyen önszeretet és bizalom általában jellemzi az átlagembert és ebből nyugalom árad, viszont az átlagember is folyamatosan változik, és elköveti azt a tévedést, amit a borderline sosem.

Elkövetjük azt a tévedést, hogy beleragadunk olyan közösségekbe, helyzetekbe, amit a személyiségünk már megfejlődött. A borderline nem ragad bele semmibe, így nem ragad bele a bűnbe sem, igaz, a jó dolgok is kiperegnek a kezéből. Értjük már miért drámai?

#borderline

---

---