Több borderline önvallomást átnézve feltűnhet az
elköteleződés-hiány mintázat. Ráadásul ez nem olyan, mint egy
karakter-jellegzetesség, ahol mondjuk van egy figura, aki semmilyen társaságnak
nem kíván tagja lenni, egy tipikus Z-generációs, esetleg egy Woody Allen, aki
nem sokra becsülné azt a közösséget, amelyik őt a tagjává fogadná, így aztán be
se lép egyikbe sem. Nem, a borderline elkötelezettség-mintázat jellegzetessége
más, ő a jelenben nagyon elkötelezett, de a jövőre vonatkozóan nem az.
Okoskodhatunk a gyerekkori sérülésekből kiindulva, vagy a
hasítás számlájára írhatjuk mindezt, de ne ásunk ennyire mélyre – nem
szükséges mindig ezt tennünk -, és akkor a szemünk elé tűnik ennek a mintázatnak a
morális vetülete. Ígér, de tudja, hogy úgy sem lesz képes az ígéretét
betartani. Vágyik a stabilitásra, de úgy is tudja, hogy ki fog billenni.
Belemenekül a jelenbe, mert úgyis tudja, hogy neki csak a pillanat adatik.
Mindez egyfajta önismeret. Egyfajta megismerése a saját
működésnek. Tudomásul vétele a hangulatiságnak, az érzelmek általi
kiszolgáltatotttságnak. Mindegy mi a mély ok, nem kell mindig mély okok után
kutatnunk, egyszerűen csak látjuk, hogy hogyan működünk – mondom most a
borderline megélés nézőpontjából -, és a saját működésünk ismeretéből tudjuk,
hogy nem alapozhatunk az ígéretünkre, mert úgy sem tudjuk betartani.
Az orosz népről írta Gróf Apponyi Albert, hogy fölösleges
hinni az ígéreteikben, mert nem tudják betartani. Azért ez valahol tragikus és
a borderline-ok sorsa is talán e tekintetben a leg tragikusabb. Ez nem csak
kapcsolattartási problémát okoz, de a borderline csapongani fog társaságok, foglalkozások, életcélok és filozófiai eszmék közt. Mindezek
így együtt pedig az identitás-problémát jelenti, a „ki vagyok én” kérdés
elbizonytalanodását. A borderline-ok ezért tűnnek úgy, hogy megrekedtek a
kamaszkorban.
Innentől fogva aztán megint lehet pszichologizálni, hogy
azért a kapaszkodás, mert hogy gyenge a kötődés, azért a bizonytalanság, mert
csalódott önmagában és ezért szégyelli magát, ezért az öngyűlölet, a szörnyű lelki fájdalom, és a pszichoszomatikus megbetegedések. A borderline-oknak ez a
kamaszos drámaisága sokunknak tetszik, ahogy sokan tévesen nagyra értékeljük az
öngyűlöletet. Annyi önimádó ember közt ők valahogy mások. Ami egy stabil karakter számára – pl. egy
mizantróp közösségkerülő számára furcsa -, az épp a borderline lelkes
kapcsolódásai, míg az elutasításaival és a kritikájával tud azonosulni, persze
csak ha ez az elutasítás és kritika épp nem ellene irányul. De a lelkesedéseivel?
A stabilitásunkhoz arra van szükség, hogy bízhassunk abban,
hogy ami most fontos, fontos lesz holnap is. Egy ilyen önszeretet és bizalom általában
jellemzi az átlagembert és ebből nyugalom árad, viszont az átlagember is
folyamatosan változik, és elköveti azt a tévedést, amit a borderline sosem.
Elkövetjük azt a tévedést, hogy beleragadunk olyan
közösségekbe, helyzetekbe, amit a személyiségünk már megfejlődött. A borderline
nem ragad bele semmibe, így nem ragad bele a bűnbe sem, igaz, a jó dolgok is
kiperegnek a kezéből. Értjük már miért drámai?
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:   | |
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:   | |
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:   | |
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:   | |
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:   | |
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:   |