Részese vagy a játéknak? – A kivert kutya szindróma

A metrón utazva olvastam a Suzan Boyle-ról készült cikket, és megérintett egy mondata: „azt hittem nem leszek a világ részese”. Az amerikai Talent műsorban való ismertsége után is kishitűen azt gondolta, hogy mindenki lehet tizenöt percig híres (Andy Warhol), és neki csak ennyi jutott. Most pedig nagyon hálás a sorsnak, hogy nem így történt. Szóval Boyle már nem kivert kutya és részese a világnak, az emberek „játékának”.

Vajon hányan esnek ki a játékból? – A jelenséget a kivert kutya szindrómának nevezem. Susan Boyle Aspergeres furcsaságai miatt az egész életét úgy élte, hogy nem volt esélye a párkapcsolatra, barátok szerzésére, a templomi énekkarba sem járt tovább anyja halála után. Az első tehetségkutatón, melyen részt vett, furcsa kinézete miatt meg is alázták.

Mások megbetegednek és nem csak a halál lehelete csapja meg őket, hanem az is, hogy ki kell vonulniuk a hétköznapokból. Mások külföldre szakadnak és nem lesznek részesei a társadalmi vitáknak, se a saját, se az idegen kultúrának. Megint mások nyugdíjba mennek és azt mesélik nekem, hogy hirtelen, mintha mindenki elfelejtette volna őket, teljesen mellőzötté váltak. Munkanélküliek leszünk és mint jómagam is folyamatosan ajánlgatnom kell magamat. Álláspályázatokat írok egyre másra, de minek? Mások életük csúcsán elkövetnek valami hülyeséget, mint Bakács Tibor, s többet nem részesei a „játéknak”, nem hívják őket a tehetségkutatókba zsűrinek és takarításból próbálnak megélni. Vannak, akik oly mértékben nem érzik jól magukat ahol vannak, hogy maguk vonulnak ki, erre is van ismerősöm, aki példa lehetne. Elképesztő, hogy képességei alatt lévő munkát végez, pedig állítom, nem akárki. (Ld. még az öttusa világbajnokunkat, Balczó Andrást, aki aztán a levert léceket rakosgatta. Film is készült róla.)

És hiába mondja Almási Kitti, hogy ne vállaljunk olyasmit, ami nem méltó hozzánk, majd megérkezik a nekünk való, mert vállalnunk kell, hiszen éhen nem halhatunk, valamit csinálni kell, és amiben korábban kiteljesedtünk az esetleg vállalhatatlan lett a számunkra.

Vagy: ismerek egy szerkesztő asszonyt, aki azt írta nekem, hogy miután felszámolták a jó munkahelyét, örül, hogy aztán megint el tudott helyezkedni, mert ez nem volt egyértelmű, szereti is az új helyét, de tudja milyen volt kivert kutyává válni és létbizonytalanságba kerülni. Ismerek olyan sorsot is, ahol vezető állásból került valaki az utcára, két évig a felesége tartotta el, aztán felhívta egy miniszter, hogy egy állami vállalat élén szeretnék látni. Elvállalta, és megint részese lett a játéknak, de két évig senkinek se hiányzott. S végül a 2008-as gazdasági válság idején számos volt kortársamnak újra kellett kezdenie az életét, és mivel 40 fölöttiek voltak, ez nem mehetett könnyen.

Van tehát, aki eleve hátránnyal születik és gyerekkorától fogva kivert kutya (Susan Boyle), más később tapasztalja meg csak átmeneti időre (volt gimis osztálytársaim), és tényleg óvatosabb duhajjá válnak, mert örülnek, hogy visszakerülhettek a társadalmi hálózatba. Van, aztán még három másik megközelítés-kategória is. Az egyik rendszerelméleti, a másik filozófiai, a harmadik pszichológiai.

(szervezetszociológiai rendszerkritika) Van egy könyv – erre fogok támaszkodni a személyiség rejtett ösvényei utolsó adásában -, mely szerint mindannyian általában olyan munkahelyen dolgozunk, amiről az a véleményünk, hogy az működhetne sokkal jobban is. Szellemes kezdés, nem?

(egzisztencialista-filozófiai) A filozófiai érzület az egzisztencializmus alapmegfigyelése. Az egzisztencialista érzi úgy, hogy az egész élete értelmetlen. S ez vezet át a pszichológiaiba, mely szerint…

(személyiségfejlődési-pszichológiai) a személyiségfejlődésünknek van egy olyan szakasza, amikor szükségképp meg kell tapasztalni az egzisztencialista válságot. Ez nem depresszió, nem olyan, mint Susan Boyle állapota édesanyja halála után.

Boyle-t a beteg anyja kötötte az élethez, és elveszítve őt - mint mondja -, egy része vele halt, s aztán depresszióba került. Csak egy mentőöve maradt, az, hogy az édesanyja biztatta, hogy megint próbálkozzon egy tehetségkutatón. Az egzisztencialista válság más. Mindegy mennyire vagy sikeres. A játékból azért kerülsz ki, mert te magad érzed úgy, hogy nem akarsz benne részt venni. Nem a befogadás hiányát éled meg, hanem a valahová tartozási vágy kimerülését.

Pszichológiai téren a játékból kikerülés a skizoid karakterek élménye, Egy írásaimat olvasó tanult kollégám visszajelzése alapján a személyiségzavarok közé nem csak a nárcisztikus meg a borderline tartozik. OK, azért írok általában róluk, mert senki sem tud elmélyedni mindenben, én se kalandozok a számomra kevésbé ismert patológiák felé, de azért a következő poszt a skizoid személyiségzavar játékból kikerüléséról fog szólni. Ez most inkább a kivert kutya szindróma volt. A kivert kutyák, ha befogadják őket, megváltoznak, kicsit szorongóbbak maradnak, gyávábbak, de hálásabbak is.

A kivert kutya szindróma könnyen kezelhető kognitív módszerekkel (mentalizáció). Pl. arra kell gondolni, hogy hol is olvasok Susan Boyle-ról? Hát a metróban. Van lehetőségem a saját lábamon megfizetve itt lennem, és meg tudtam váltani a metrójegyet. Az utazóközönség része lehetek. Ezek az emberek, akik itt vannak körülöttem szintén valahogy szerencsések. Vajon mivel foglalkozhatnak? Honnan van pénzük metrózni?  Maga a vasgépezet, ami mozog alattam, se semmi. - Aztán van nekem mobiltelefonom is. Azért olvashatok rajta, mert valaki megírta nekem Susan Boyle történetét. Hát ez tulajdonképpen fantasztikus. A játék része vagyok. 

Zsolt Péter

#mentalizáció

---

---