A pszichopata és a nárcisztikus politikus

Nem mondok neveket ezekre a diagnózisokra, mert nem fogok abba a hibába esni, amibe a közbeszéd, és mert nagyon helyesnek tartom az Amerikai Pszichiátriai Társaság azon álláspontját, hogy ilyen diagnózisokat csak hosszú terapikus vizsgálatok után lehet felállítani, aminek pedig értelemszerűen a politikusok nem szokták alávetni magukat.

Személy szerint azt gondolom, hogy Putyin rettentő sok kárt okozott a világnak, mert az emberiségnek minden idegszálával más dolgokkal kéne foglalkoznia, és ő alaposan hátráltatja ebben a fajunkat. De nem gondolom, hogy akárcsak ő is jó példa volna a személyiségzavaros politikusra. Max a jellemgyengére.

A pszichopata politikus legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nincs veszélyérzete. Putyinról pedig sok rosszat el lehet mondani, de hogy ne volna rendkívül óvatos, azt aligha. Következésképp inkább a személyiségfejlődésével van probléma. Különböző intelligenciák léteznek, Gorbacsovnak egész biztos volt felelősségérzete. Gondoljunk csak bele, milyen másként alakulna a világtörténelem, ha épp most egy Gorbacsov-típusú ember volna hatalmon Oroszországban. Putyinnal komoly bajok vannak, úgy viselkedik, mint egy Shakespeare drámában a számító szereplők, akár még III. Richard is lehet, ezt sem tudom, de ennek hátterében egy kultúrába ágyazottság van: mintha Oroszország anyácska valahol a XVII. századi nyugati kulturális lépcsőfoknál ragadt volna, és Putyin ehhez igazodik. Mindez épp nem bizonyíték sem a pszichopataságra, sem a szociopataságra, szerintem inkább valamiféle kulturális lemaradásról van szó.

Nárcisztikusnak vélhetjük azokat a fotókat, melyeket készítettek Putyinról, mint kiváló sportoló és kigyúrt felsőtest, fantasztikus vadász, de ezek sem bizonyítékok, ezek is pusztán csak a kor lenyomatai, a mai koré, a mai marketingkényszerek. Ha az ötvenes években volnánk búzakalászt simogatna és gyerekeket venne az ölébe. Viszont amikor áldozatairól ártatlanul nyilatkozik, mint például Navalnijról - "nincs mit tenni, ilyen az élet" - nem mondhatjuk, hogy nem egy romlott emberről van szó. De ez a romlottság is levezethető a jellemgyengeségből. A gyenge jellem igazodik a korhoz, a kulturához.

Engedjük el az orosz példát és térjünk vissza általánosan a karakterjellemzéshez, a két karakter hasonlóságaihoz és különbségeihez.

A nárcisztikus politikus sajátja az volna, hogy folyamatosan támadva érzi magát, mert azt hiszi minden róla szól. Állandó szüksége van a figyelemre, a megerősítésre, és ezért hihetetlen energiákat képes mozgósítani.

Mind a pszichopata, mind a nárcisztikus politikus adott esetben hasznára válhat a közösségének. Könnyen hatalomra kerülnek, meglátják a helyzetben adódó lehetőséget és kihasználják. Ha történetesen a helyzet olyan, hogy óriási kockázatot kell vállalni vezetőként, akkor jól jön a veszélyérzet hiánya, az elszántság, a kockázatvállalás, annak vágya, hogy küzdhessen lehetetlennek látszó helyzetben is. Követni fogják és tisztelni emiatt az elszántsága miatt. Az emberek többsége ugyanis nem pszichopata és nem nárcisztikus, és a pszichopata elhiteti velük, hogy tudja a jövőt, a nárcisztikus pedig olyan vonzó, hogy nem lehet nem követni.

Van kutató, aki másként gondolja. Randolph M. Nesse pszichiáter és terapeuta például azt állítja, hogy minél kockázattelibb a környezet, annál jobban teljesítenek a szélsőségességtől mentes egészséges karakterek, és az impulzívak akkor funkcionálnak jól, amikor a dolgok egyenesben vannak. Szerintem Nesse ebben téved. 

Szemben a pszichopatával, a nárcisztikus politikus sokkal kevésbé kockázatvállaló, viszont nem olyan jó stratéga. Hízelgéssel becsapható, sokszor rossz társakat választ maga mellé, nem tud közösséget építeni, csak imádókat gyűjteni. A kritikai véleményeket is rögtön félreérti, mindent saját személyére vonatkoztat. Általában rosszabb politikussá válik, mint a pszichopata karakter, de valamit ő is nagyon tud. Ez pedig a követők gyűjtése, amire pedig a modern demokráciáknak óriási szüksége van, hiszen a győzelem vagy vereség a csatlakozó tagok számától függ. A nárcisztikus politikus erőssége a jó szereplés, míg a pszichopatáé a jó stratégiai képesség.

És végül kérdezhetnék, hogy de mi a helyzet a nárcisztikus-pszichopata politikussal, ő a tuti befutó? Valójában se az egyik, se a másik, se a kombó nem szerencsés. Jaj annak a társadalomnak, amelyiknek a sors ilyeneket küld, mert mindig kisiklanak az ügyszeretetből. Mindkettőnek fontosabb önmaga. A pszichopata akkor érzi kicsit élőnek magát, ha másikon uralkodhat, korrupt rendszert fog építeni, a nárcisztikus akkor, ha csodálják, noha ha tényleg csodálják, az rögtön kevéssé válik a számára. Lukas vödör a személyisége mindkettőnek, bármennyi visszaigazolást kap – pénzt, hatalmat, szeretetet -, az sosem lesz elég neki.

El tudunk képzelni mókás jeleneteket, mikor a nárcisztikus próbálja stratégiailag legyőzni a pszichopatát, vagy amikor a pszichopata szebb akar lenni, mint a nárcisztikus.

Kettejük csatája más furcsa dolgot is produkálhat. Kiderülhet, hogy a nárcisztikus stratégának sem utolsó, a pszichopata pedig akár tényleg szebb lehet, jobban pózolhat, mint korábban, de sejthető, hogy azért mindenki a saját műfajában tud jó lenni.

---

---