Erkölcs és személyiségzavar

Szeretném hinni, hogy fel tudom oldani azt a gordiuszi csomót, mely mindig elgondolkoztatott, nevezetesen, hogy a morális problémák miatt van-e a személyiségzavar vagy fordítva, a személyiségzavar okoz morális hibákat.

A csomó feloldása az lehetne, hogy a két dolog független egymástól. Egyszer diákjaimnak  a youtube-ról egy skizofrén lány videónaplóját vetítettem le, azzal a céllal, hogy a rendőrtisztnek készülő diákjaim váljanak empatikussá. A lány beszámolójából sugárzott valamiféle tisztaság. Nem lehetetlen, hogy amikor késsel hadonászott, akkor a környezete nem érezte benne ezt a „tisztaságot”, de amikor beszámolt róla, akkor mi nézők igen.

A gordiuszi csomó feloldási gondolatkísérlet nem más, mint hogy a világ felé forduló jó vagy rossz szándék és az igazságérzet külön síkon fut a cselekvéstől. Szeretnék érvelni emellett, miközben azt is tudom, hogy néha nagyon is nem fut külön síkon, valamiképp egymásbagabalyodik.

Külön síkot érzünk, mikor a személyiség egészséges részét látjuk, mely nem rabja épp a szenvedélybetegségeknek vagy a zavart tudatnak. Amikor arra gondolunk, milyen lehetőségek tudnának kibontakozni ebben az emberben, akkor szomorúságot érzünk, mikor látjuk, elbukik. Amikor skizofrén, vagy a személyiségzavaros ha megfigyeljük – ill. ha ő ebben az állapotban figyeli magát -, akkor láthat valami határozottan jót. Akkor ez az önreflexív Én a világ értelmezésében is lehet okosan kritikus, elítélheti a rosszat (felveheti a kesztyűt, lehet hős, mint Jean d’Arc), lehet segítő szándékú. Minden emberben ott rejtőzik a Jóisten, gondolja sok vallás. Ugyanakkor a személyiségzavaros tiszta Én-je lehet rosszidulatú, féltékeny, irígy, becstelen stb. Ez tehát az a paradigma, mely a gordiuszi csomót átvágja.

Két pszichológusnál is találkoztam már azzal az állítással, hogy valaki oly mértékben unszimpatikus volt nekik, hogy nem voltak hajlandó elvállalni a kezelésüket. Történetesen mindkettő nárcisztikus férfi volt, a pszichológusok pedig nők. De ismerem a szakirodalmakból azt is, hogy a borderline-oknak rossz a hírük a terapeutáknál, sokan nem merik elvállalni a kezelésüket, és nem véletlen: a borderline-ok is belemásznak a terapeutájuk lelkébe, csak idő kérdése. Tehetetlenség, vádaskodás, felelősségre vonás, bosszúállással fenyegetőzés, visszaesés, ragaszkodás, pánik, sőt jogi szintű taktikázás, alattomosság, üldözés stb. ezeknek a kockázatát mind magára vállalhatja a terapeuta, ha borderline-t akar gyógyítani, nárcisztikusnál pedig a fölényes lekezeléssel kell szembenéznie. (Mit játszod itt az okos pszichomókust? Te se vagy különb másnál. Azt hiszed tudsz bennem agyturkálni? Lássuk csak, ebben a kérdésben neked, vagy nekem van igazam?) Hát persze, hogy ezeket a megnyilvánulásokat már nem a betegség számlájára fogják írni, hanem a beteg jellemének fogják tulajdonítani.

A közvélemény is szanaszét csúszkál a sztereotípiáival és az előítéleteivel. Általában hibáztat és elítél, de lehet találni naiv reakciókat is. Például a fogyatékosokról is azt gondolja, hogy ők bizonyára jó emberek. Különösképp a vakokról feltételezik ezt, pedig egy vak is lehet épp olyan gonosz, mint bárki más. A vakság okozta frusztráció is tehet valakit iriggyé, de tehet hálássá is azért a segítségért, melyre általában számíthat. Lehet oka a morális szintjének az állapota, ugyanakkor semmit sem tudunk mondani a vak emberről, annak jó vagy rossz voltáról mindaddig, amíg meg nem ismerjük, és téves feltételezés az, hogy biztosan jó.

Hasonlóképp a személyiségzavarosok esetében bármilyen előzetes feltételezés eleve hibás, miközben mégiscsak van kapcsolat a személyiségzavara és a moralitása közt, csak épp az a kérdés, ő hogy kezeli ezt. A skizofrének személyiségét általában rombolja a betegség. Nem azonnal, hanem szépen lassan rágja szét. És úgy vélem, a személyiségzavarosok számára is nagyobb kihívás jónak maradni személyiségzavaruk ellenére. Mert a buborékállapotokból visszakerülve a tisztánlátásba önvédelmi mechanizmusokra van szükség, másképp nehéz életben maradni.

A legnagyobb tévedést azonban akkor követjük el, amikor egy rossz emberről azt feltételezzük, hogy hát szegény biztos személyiségzavaros. A rossz emberek néha nagyon is normálisak. A gonoszság rendkívüli módon integrálja a személyiséget. A személyiségzavarosok, és a skizofrének többnyire szétesnek, egyik állapotból kerülnek a másikba. Mikor hasítanak, disszociálnak, paranoid elméleteket gyártanak, voltaképp menekülnek. Ezzel szemben, aki nettó gonosz, az nem menekül valami elől, hanem hódít, céljai elérése érdekében nyomul és átgázol.

Kétfajta gonoszságot különböztetek meg. Az egyik külső, a másik belső. A külső gonoszság sodródás, környezeti hatásokra csúszunk bele. Kétségkívül gyenge énjük miatt, szorongásaik miatt a személyiségzavarosok ezeknek is kiszolgáltatottabbak. A másik a belső, amit nem a környezet, a bonyolult világ szociálpszichológiai helyzetei okoznak, hanem radikális és az egyén ártó szándékaiból fakad.

Vannak emberek, akik tényleg egyszerűen csak rohadékok. És ha radikálisak is, belülről születik meg a gonoszságuk.

A közösség is lehet empátianélküli. A "kinek van igaza játék" - ahogy Marshall Rosenberg mondja - célja sokszor nem más, mint hogyha meg tudjuk mondani, hogyha nekünk, akkor ezzel jogot is formálhatunk arra, hogy a másikat bántsuk, dehumanizáljuk. Akinek igaza van, az lealázhatja és helyreutasíthatja a másikat, nem? A politikai kommunikáció jószerivel erről szól.

A következő lépés – ezt már én mondom, nem Rosenberg -, ha nem sikerül egyértelmúen magam mellé állítani az igazságot az, hogy a "ki az erősebb" játékba kezdünk. Aki erősebb, az erejére hivatkozva jogot formálhat arra, hogy a másikat bántsa, mem azért, mert igaza van, hanem mert megteheti.

A gonoszság eredete tehát az igazságjátékokból és az erőszak lehetőségéből (hatalomból) származik. És ha valaki törekszik ezekre, akkor radikalizálódik. Egy személyiségzavaros, mikor benne van a maga rohamában  törekszik ezekre, és a gonsozsága radikálisnak tűnik. De kérdés az, hogy amikor túl van ezen a rohamon, amikor érzelmei megnyugodnak és józanul kezd gondolkodni, akkor miként fog viselkedni. (És itt bizonytalanodok el, mert ha ilyenkor is hasít, disszociál, azért nem felelős? – Dehogynem.)   

A szociálpszichológiai helyzetből fakadó gonoszság – pl. konformitásból származó – viszont mindenkire hat, mindenkit kísért. Hannah Arendt szerint ez jóval veszélyesebb az emberiségre, mint a másik. De ezt csak azért mondta, mert a nácik miatt egy önmagából kifordult világban élt. Akkor valóban a banális gonosz tombolt, s nem kétséges, hogy Hitler olyan személyiségzavaros volt, aki másfelől a gonoszságban integrálta a személyiségét radikálissá.

---

---