Érzelmek a kinek van igaza játékban

Koránt sem biztos, hogy az az érzelmi mennyiség, amivel mi éljük az életünket a normális, az egyedül elfogadható, a jó funkcionálást eredményező. Végül is mi az a normális? Egy haranggörbében az átlagos, a gyakori? – Ugyanakkor kaphatunk visszajelzéseket a sok és a kevés érzelmet átélőktől, s különösen érdekes, ha valaki átalakul.

Ma már nem szükséges olyan extrém példákból kiindulnunk, hogy miképp változott meg a személyisége az addig szociálisan fejlett férfinak, akinek egy baleset során rúd állt a fejébe, de túlélte. Lásd Phineas Gage történetét. Agyi stimulációs mágnesezéssel, kémiai szerekkel, neurofeedback technikával folyamatos kísérletezések alatt áll az érzelmek befolyásoláskutatása. Az egyik esetben – valamelyik ismeretterjesztő csatornán láttam – egy 60 körüli férfi arról számolt be, hogy hagyta, hogy aktívvá tegyék az agya érzelmi központját. Igen hálás ezért, mert a világ jóval érdekesebb lett. A feleségétől elvált. A feleségének nem jött be a személyiségváltozása, vagy túl sok lett köztük a feszültség, vagy más kapcsolata lett, nem tudni, ezt nem részletezte.

Ha az érzelmi telitettségünk megváltozik, minden megváltozhat. A szociális kapcsolataink átalakulnak, új barátokra teszünk szert és a régieket elveszítjük. Mindez nem csak etikai kérdéseket vet fel a beavatkozó részéről, hanem azt a tudományos kérdést is, hogy mit is tesznek velünk az érzelmeink.

A fent említett férfi koránt sem biztos, hogy rossz ember volt, mikor kevés érzelmet élt át, és saját bevallása szerint is jóval nehezebbé vált az élete, bár nem kívánta vissza a régit.

Eleddig – és most saját tapasztalataimat említeném - két véglettel találkoztam. Az egyik azért volt döntésképtelen, mert az érzelmei nem mondtak semmit és racionálisan, lassú gondolkodással akarta megoldani a helyzetet. Túlbonyolította, mert nem súgtak az érzelmei. A másikat az érzelmei konteókba sodorták. Vagyis egy heves érzéshez igazoló gondolatot kellett gyártania. Mégiscsak arra a következtetésre jutottam, hogy igen is van valami egyensúlyi kívánalom. Ha oprtimális nincs is, de bizonyos határon túl vagy elszürkül az élet, vagy túlságosan is vibrálni kezd.

Emeljünk be a felfokozott érzelmi aktivitásba egy karaktervonást, az olyan emberét, aki szereti a „Kinek van igaza?” játékot játszani. Amúgy melyikünk ne ismerné ezt a játékot? Rosenberg szerint igen kártékony, mert ez a fajta kommunikáció a felelős számtalan kegyetlenségért, bűnért és szenvedésért. Nincs teljesen igaza – hogy magam is belesétáljak a kinek van igaza játékba -, mert az olyan rendszerek, mint az igazságszolgáltatás, vagy a művészet épp ebben a dimenzióban mozog, ezen alapszik. Viszont a személyiségzavarosok, ha ezt a játékot játszák, egész biztos túl fogják tolni. A nárcisztikusoknak természetesen mindig igazuk van. Mesterei a kinek van igaza játéknak, szeretik űzni, társaságban magánéletben mindig bedobják. A borderline, mivel összetettebb, sokszor szembenéz azzal, hogy igaza volt-e, és itt kétfelé ágazik el, sajnos mindkét esetben erős megvetéssel zár. Ha neki van igaza az történik, amit Rosenberg nehezményez, hogy jogot formál a másik megszégyenítésére, megvetésére, s ha hatalmi helyzetben van irányítására is. Tehát ha neki van igaza nem kérni fog, hanem parancsolni. A másik, ha szembe kell néznie azzal, hogy nem neki volt igaza, ebben az esetben megvetni és büntetni fogja magát.

A borderline-t az érzelmei mindig túlzott ítéletekre, haragra vagy rajongásra sarkallják. Nem tudom nem volna-e jó megoldás a számukra, ha egyszerűen nem játszanák a kinek van igaza  játékot. Persze lehet szeretni a személyiségzavarosokban, hogy meglátják és kifejezik a feketét és a fehéret, ám a közelükben épp ezért érezheted úgy, hogy benne vagy valami forgatagban és nem tudod hogy kerültél bele. Például magával ragadnak a mégis kinek van igaza játékaik, amit ha nem ellened irányul, elvarázsol. Ám előbb-utóbb ellened fog.

A nárcisztikus és a borderline a hierarchiában kereteket kap, igen fegyelmezetté válik, tulajdonképpen merevvé és szabálykövetővé. Ám más vonásokban megfejlődheti a személyisége a hierarchia kereteit, amiképp addig is eljuthatnak, hogy a kinek van igaza játék tényleg csak egy eszköz egymás tönkretételére.

Egy tréningen azt kérdezte tőlem az egyik hölgy a szünetben: mit csináljon, hogy a vezetőihez ne idomuljon annyira. Az új generációk – mint mondta – már egész másmilyenek, mint ő. A két nap során kiderült, hogy a kinek van igaza játék a szenvedélye, kis híján szét is tudta verni ezzel a tréninget, mely épp arról szólt, hogy miképp kell megoldani helyzeteket úgy, hogy meghagyjuk a másikat a maga igazságában. De ha jobban belegondolunk, persze, hogy szenvedéssé vált az élete, hiszen nem lehet egyszerre valaki szolga és az igazság bajnoka.  #borderline

---

---