A személyiségzavar és a bűntudat

A kivagyiság skálán patológiásan dobogós a skizofrén, aztán már valamivel önkritikusabb a nárcisztikus és kifejezetten bűntudatra hajlamos a borderline. Persze minden ember képes a bűntudatra, még a lelke legmélyén a pszichopata is, noha őt épp azzal szokták definiálni, hogy nincsenek ilyen érzelmei.

A skála másik végén a szent emberek vannak, akik akkor is éreznek bűntudatot, ha semmi bűnük nincsen, én ezt metafizikai bűntudatnak neveztem el, de Freud-nál is van szó tudattalan bűntudatról, amihez persze az kell, hogy a tudattalanban legyen valami szorongás, és az aztán érthetetlen bűntudatként jelenjen meg. (Írtam már erről a Szociálpszichológia könyvemben a Bűntudat fejezetben.) Jézus magára vette a világ bűneit. Ezt ma is mindenki érti, és nem úgy szoktuk fogalmazni, hogy nagy volt a metafizikai bűntudata, vagy hogy a társadalmi Én-je volt túlfejlett és ezért fájt neki a világ.

Filozófiai kérdés, hogy egyáltalán mi az a bűn és honnan származik, de pszichológiai, hogy ezt miért éli meg másként az egyik és a másik ember. Márpedig gonoszság van a világban, ezzel a filozófia ma is küzd, s Hannah Arendt ez irányú gondolatai mindenképp érdekesebbek, mint a kereszténység (bűnbeesés, eredendő bűn), vagy a buddhizmus magyarázatai (karma, lélekvándorlás). Hannah Arendt Eichmannt elemezve azt figyelte meg, hogy a bűn ott lappang a normalitásban, szociálpszichológiára átfordítva ezt konformitásnak nevezhetjük. Minél normálisabb valaki a hétköznapi felfogás szerint, annál valószínűbb, hogy konform is egyben, így aztán Milgram kísérletében annál valószínűbb, hogy hajlamos elmenni a halálos áramütésig.

Utóbb aztán bűntudata lesz miatta, még ha meg is akarják nyugtatni, hogy valójában a másik székben nem ütött agyon senkit, meg hogy mindenki hasonlóképp viselkedik, meg hogy ez a szituáció hatalma és nem róla szólt. Egy fenét nem róla, épp hogy a normalitásában lévő bűnről szólt, ami ő maga. Ráadásul a k. sz., azt is tudja, hogy cselekedhetett volna másképp is. A nonkonformok, a kicsit mások, az erkölcsösebbek másként is cselekednek. Néha épp a pszichopaták, a skizofrének, a nárcisztikusok és a borderlinok fognak etikusabban cselekedni. Hoppá!

Eichmann azt mondta, ha jobbak lettek volna a főnökei, ő is jobb ember lett volna. Minden felelősséget kívülre hárított, miközben tudta, hogy amit csinál, az bűn. Ám elhiszem neki, hogy van ilyen megélés, hogy ez tulajdonképpen általános. A normális emberek úgy gondolják, hogy maga a bűn, maga a gonosz is kívülről jövő valami. Hány magyar intézményünk tobzódik a bűnben? Hány orosz származású ember lövi az ukránokat? – Mindezt teszik puszta konformitásból. A személyiségzavarosok másképp élik meg a bűn eredetét. Ők úgy érzik, hogy bennük romlott el valami, és a gonosz bennük van.

A borderline-ok fejlett önreflexiói, erősebb szocializáltsága és a cselekedeteik közti ellentmondás miatt ciklikus bűntudattól szenvednek. Ha egy fiatal falcol, és ezt észreveszik a szülei, megrettennek, a fiatal pedig látja a szülei arcán az aggodalmat és a rémületet. Ő okozza ezt és máris szörnyű bűntudatot érez.

De a nárcisztikus is olykor-olykor képes arra, hogy szembesüljön azzal, miképp nyomta el környezetét, szülőjét, testvérét, barátját, szerelmét, házastársát, kollégáját, beosztottját, valamely versenytársát (politikai, üzleti, sport stb.) És akár egy intim pillanatban, akár meditációs magányában egyszer csak átérzi ennek súlyát.

A pszichopata vagy a skizofrén sem mentes a metafizikai bűntudattól, az ember azon háttérérzetétől, hogy jelentéktelen a világ és fontos önmaga számára. Ez egy másik sík, egy másik ösvény, a spirituális Én ösvénye.

Az alapvető különbség a személyiségzavaros és a „normális” közt, hogy a gonoszság forrását máshonnan érzékelik. A személyiségzavaros a belsejéből, a nem-személyiségzavaros a külvilágból. Mindkét megélés igaz.  #borderline

---

---