Egyéni és a szervezeti fejlődési szinergia és inkonzisztencia



Szervezet	Vörös	Borostyán	Narancs	Zöld	Teal
Metafora	Farkasfalka (autoriter és diktatorikus társadalmak)	Hadsereg (közigazgatás, kat. Egyház, poroszos oktatási rendszer, egészségügy)	Multinacionális szervezetek (gépiesített kiszámítható világ)	Család (kulturavezérelt)	Önszerveződő team (autonómia)
Etika	prekonvencionális	konvencionális	konvencionális	plurális-posztmodern	posztkonvencionális
Időperspektíva	reaktív jelen	múlt	közeljövő	távoli jövő	jelen
Énjeink
Csecsemő	szorongás, rettegés	biztonság	élősködés	energia	kíváncsiság, játékosság
Egyéni	behódolás	beolvadás	pénzhajszolás	szeretet	fejlődés
Társadalmi	önfeláldozás	azonosulás	együttműködés	felelősség	szolgálat
Spirituális	mágikus	mitikus	racionális vagy formális	"maga módján"	panteizmus

A fenti táblázat a szervezeti szinteket veti össze az Én fejlődési szintjeivel. A "Fejlődő énjeink" koncepció lényege az volt, hogy a korábbi Énjeink nem tűnnek el, fejlődésük nem áll le. Fejlődési elakadásuk patológiához vezethet. Elsősorban a skizofréniával, és a személyiségzavarokkal foglalkoztunk. A vízszintes tengelyen pedig  a szervezeti szinteket tüntettük fel. Ebben követtük Laloux modelljét, azaz a táblázat felső része csupán leegyszerűsített ismertetés.

A négy Én elkülönítésének, s különösképp folyamatos fejlődésének is megtalálhatók a pszichológiai előzményei. Én-ek külön kezelését találhatjuk Freudnál, Bernenél, természetesen más megnevezésekként és más funkciókban. Tudomásul kell vennünk, hogy ezek csak modellek. Az pedig, hogy egymásra épülnek vagy párhuzamosan léteznek tovább, két külön paradigma. A szakaszosság és egymásra épülés klasszikus modellje Erik Eriksontól származik, de Piaget vagy Kohlberg erkölcsi fejlődési szakaszolásai is hasonlók, nincsenek ugrások, kihagyások. Az erkölcsi fejlődésben igazságosság és méltányosság fokozatiságokat vélelmlez Kohlberg. Szemben a korábbi nézetekkel, rájön, hogy az erkölcsi fejlődés nem csupán a külső társadalomtól kapott nézetek interiorizálása, bár pedagógiájában példaképek felmutatását javasolja és a vitatkozást. Érdekes megállapítása, hogy két lépcsőt nem, csak egyet tud javítani egyik ember a másikon. (Kiadás előtt álló trénerkönyvemben megosztom az egyik megfigyelésem, mert kollégámmal több ízben elvégeztük Kohlberg dilemmáira épített gyakorlatokat, és megdöbbentő volt a szint felismerése és átvétele közti különbség.)

Ken Wilbernél találkozhatunk először olyan megállapításokkal, hogy attól még, hogy az énünk egy része elakadt, a másik még fejlődhet. Megkülönbözteti a szinteket a fejlődésvonalaktól. Igaz, valamiképp okoz az ilyesmi problémát, mert párhuzamosan kell fejlődnie ezeknek. Kulturálisan is megragad Wilber eltéréseket. Például a Nyugat "felnő", azaz racionálisan és technológiailag fejlődik, ld. felvilágosodás. A Nyugat kilép a mágikus és mitikus szakaszból, ezzel szemben Kelet "felébred". Ugyanakkor minden emberben van felnövés és felébredés, először nyilván felnövünk, majd ezután felébredünk spirituálisan is, az elnevezések ezt sugallják, de ez nem egészen van így. Az is lehet baj, ha mondjuk csak a felébredés útján halad valaki.

Ha azt mondtuk Kelet a felébredés útján jár elől, már látszik, hogy ez kulturálisan meghatározott. De hogy ebből is lehet baj, hogy Daubner Bélát idézzük, bekerül a buddhista illető egy amerikai egyetemre, és akármilyen spirituális magaslatokig jutott el, az első szoknya elcsavarja a fejét. Számos példát tudunk már arra is, hogy aki beiratkozik egy integrál továbbképzésre, túlterheli magát valamelyik irányzattal, mert a felnövése ehhez még nem elég megalapozott.

Ha Erikson szakaszolását vesszük alapul, ott is a wilberi megközelítés már növeli a komplexitást, bármelyik korszakunkban elérhetünk eredményeket, miközben a háttérben lehetnek elakadások. Innen már csak egy lépés az általunk kidolgozott megközelítés, ami szintén könnyen összhangba hozható Wilberrel. Wilber például felhívja a figyelmet arra, hogy az egységélmény, melyet egy felébredt ember átélhet egyáltalán nem azonos a csecsemő egységélményével. Utóbbi nárcisztikus, és a csecsemőnél ez a normális, a felnőtt spirituális élménye viszont nem visszalépés a csecsemőkoriba. Ez világos. A romantikus elképzelések gyakran retrográdok, és tévutak, pszicózis is okozhatnak, vagy csak egyszeri élményt, amit aztán feldolgozva az illető befordít a nárcizmusába.

Elméleti szempontból beszélhetünk tehát arról, hogy az egyes képességeink elfejlődhetnek egymás mellett, lehet valaki rendkívül okos racionálisan, de másfelől elmaradott. Ha Erdogánnak és Putyinnak kell személyiségfejlesztő tréninget tartani, egész biztos, hogy nem a kognitív képességeiken kell segíteni. A Csecsemő Énre tehát nem úgy kell tekintenünk, mint ami lezáródik és aztán átadja a helyét másnak, hanem úgy, mint aminek önmagában is fejlődnie kell. A felnőttben már másnak kell lennie, hiszen át kell hatnia az addig rárakódott kultúrának.  

Itt nem elemezgetjük tovább sem az Én-eket, sem a szervezeti típusokat. Egyből belecsapunk a lecsóba.

A mátrix készítése során azt a kérdést tettük fel, hogy a különböző fejlettségű szervezetekben milyen kibontakozási lehetőségei vannak az egyes Én típusoknak. Az állításunk pedig az, hogyha az egyes éntípusok nem tudnak továbblépni valamilyen oknál fogva a következő szintre, akkor az az adott szervezet számára, a működése számára problémát fog jelenteni. Ha például egy társadalmi felelősséget vállalni akaró személyiséggé fejlődtem (Társadalmi Énem erre a szintre került), nem fogom jól érezni magam egy olyan narancs szervezetben, aminek ugyan van CSR tevékenysége, de az nem a saját externáliáinak a csökkentésére irányul. Ha a MOL számítógépet adományoz egy iskolának, az CSR, de ezzel nem csökkenti az olajkitermelés lábnyomát. Egy ilyen szervezetben az adott személy azt fogja javasolni, hogy a biciklizés kulturáját fejlesszék, mert az a valódi társadalmi felelősségvállalás. Ennek következtében aztán megjelenhet a Bubi rendszer, a városban kölcsönözhető biciklik. A magasabb szintű személyiségek tehát terelgethetik a a szervezetet, amiképp a magasabb szintű szervezet is nevelheti az alacsonyabb szintű egyént. Ezek mind konfliktusokkal, szenvedésekkel járnak, de fejlődés származik belőlük.  

Egy korrupt szervezetben korrupt alkalmazottakra van szükség és minden más variáció feszültséget jelent. Hasonlóról beszélünk itt is. Egy fejlett szervezet fejlett Én-nel rendelkezőket igényel, s vitatkoznánk Laloux azon elképzelésével, hogy bárki hozzá tud idomulni a fejlettebb struktúrához, bár azt elfogadjuk, hogy egy teal szervezetben magát jól nem érző anélkül lép ki, hogy onnan ki kéne rúgni. Laloux szerint ilyenkor a fejletlenebb személyiség maga vágyik vissza pédául egy multinacionális (narancs) szervezethez. 

Míg a kis különbségek áthidalhatók, addig minden nagy különbség egyén és szervezet közt csak szétesést eredményzehet. Ha az Én-jeink sokkal haladják meg a szervezetet, kormányzatot, létező struktúrát, az is patológiához, például depresszióhoz vezethet. Ha az énfejlődésünk akad el, az problémát okozhat a fejlettebb szervezetben. Előfordul az is, hogy a szervezet egy bizonyos patológiát jól tud integrálni, hasznára válik. Így például a narancs szervezetek számára kiváló lehet a nárcisztikus, de ugyanez a nárcisztikus már nem tud funkcionálni egy zöld szervezetben, míg egy teal-ban azonnal kiderül, hogy kudarcos. Az igyekvő borderline kiválóan tud működni a borostyánban, de a narancsban már kiüközik a merevsége. 

A táblázat mutatja, ahogy az egyes Én-jeink egy-egy vonásukat ki tudják fejleszteni, bontakoztatni az adott szervezeti fejlettségben. Az alapvetően szorongó és biztonságra törekvő Csecsemő Én-nek például a Teal-ben kibontakozhat a kreativitása, de már korábbi szervezetekben is megjelenhet az energiája. 

Érdemes még beszélni az átmeneti válságoknál rendelkező továbblendítő jelenségekről. Minden magasabb szintre kerülés minden Én-résznél válságokon keresztül történik, illetve válságok viszik át az egyént egyik szervezettípusból a másikba. Frederic Laloux azt írja, hogy a törzsi típusú vezetőfüggésből az átmenetet az biztosítja a borostyán típusú joguralomba, hogy megjelenik a munkamegosztás. Persze tudjuk, hogy már a törzsi társadalmakban is van munkamegosztás, vagy, hogy a spirituális tevékenység nem csupán mágikus, vagy hogy az utcai bandák sem feltétlen csak a vezetői hűség alapján működnek, mindezek inkább csak metaforák, és itt kérünk elnézést a törzsi társadalmakat és az utcai bandákat kutatóktól. A modell azonban jól leírja, hogy a fejlődés megragadható.

Azzal egészítjük még ki, hogy az átmeneteknek (melyeket itt nem részletezünk tovább) van pszichológia része. Mindig bosszankodással kezdődik. Egy szervezeti szint igazságtalanságának felismerése bosszúságot vált ki, ami eljuthat a bosszúállás vágyáig, ahonnan aztán kettéágazik, vagy beletörődés-apátia lesz belőle, vagy kimenekülés, illetve a rendszer megváltoztatásának aktív végigvitele. A fejlődés lélektani útja tehát a következő: bosszankodás, harag, bosszúvágy, cselekvés (kikerülés, vagy megküzdés), megértés-megbocsátás.

 

---

---