Mintázatok más attitűddel

Sokszor idézem azt a mondatot Dr. Ramani Durvasulától, hogy nem kell mindenkit diagnosztizálni, van, aki egyszerűen csak bunkó. Ő a nárcisztikusokkal foglalkozik, de még nem hallottam hogyan is választaná szét a kettőt, a rohadékságot és a betegséget, és ez nehezebb is, mert a nárcisztikusokkal megesik, hogy rosszindulatú stratégák, mártírkodnak, bűntudatban akarják tartani a másikat, hogy a kapcsolatban az aszimmetriát tartósan fenn tudják tartani. Noha náluk is van kényszeresség, valami olyasmi, amit az alábbiakban fogok kifejteni. Vegyünk egy olyan példát, ami önmagában is elég izgalmas, ez az önkéntes alávetés, majd felháborodás az alávetettség miatt.

Eric Berne ezt egyszerű játszmaként írná le, azaz van egy mintázat, amit szívesen csinál a delikvens, és mindezt azzal a szándékkal teszi, hogy aztán mindenkinek elmondhassa, őt mennyire megalázták. Igazolni akarja a magával és a másikkal szembeni hipotézisét. Pl. Fehérnének a férfiakról van egy kedvezőtlen véleménye, mely szerint minden férfi érzéketlen és haszonleső, és lám tényleg. Vagy Fehérnek akar csapdát állítani, hogy aztán jól leminősíthesse. A játszmák nem feltétlen tudatosak, a mintázat valamiképp rögzül, általában a szocializáció során.

A tudatosság skálán mozoghatunk, lehet ez igen tudatos, és akkor egy gátlástalan szélhámossal van dolgunk, aki élvezi, hogy csapdát állíthat, pszichopata örömöket él át, empátia nélküli hatalommániát, és lehet ez teljesen tudatlan: ha szembesítik az illetőt azzal, hogy mindig ezt csinálja, alaposan meglepődik és elszégyelli magát, de ő meg egyáltalán nem pszichopata, csak valahogy romlottá vált.

A személyiségzavaros azonban egészen máshogy kerül ilyen helyzetbe. Nem tudatosan és nem játszma gyanánt, nem szocializáltan és nem manipulatív szándékkal. A borderline először is imád, közben meglátja azt, amit nem kedvel benned, egy darabig ezt elnyomja, még inkább igyekszik tetszeni, megfelelni, szolgálni, aztán átvált elégedetlenbe és kirobban belőle a kritika.

Borderline-nál is akadnak fokozatok, mert az egyik csak igyekvő szolgálatkész, és teszi ezt mert csodálatosnak tart, szinte örömmel és lelkesen, a másik viszont – a súlyos eset – elcsábít, mert nagyon akarja, hogy szeressed, majd megállapítja, hogy megerőszakoltad, és abuzáltad.

Nem tudom érthető volt-e a személyiségzavaros és a többi esetnél a lényegi különbség. A szeméyliségzavaros szükségszerűen belesodródik a dühöngésbe, mert szükségszerűen túl sokat ad magából, vagy legalábbis úgy érzi, hogy túl sokat adott. A nem-személyiségzavarosok, viszont, ha szolgálnak, majd felháborodnak, akkor ők mindezt valamilyen haszonért csinálják, a horgot eleve azért vetik ki, hogy aztán felháborodhassanak, még ha ezt nem is tudatosan teszik. A borderline-nál nincs célja az alávetettségnek, sőt...

A borderline egyáltalán nem örül annak, hogy bizonyíthatja, a másik kihasználta, megalázta, noha mivel rendszeres a csalódás, ezért már eleve fél attól, hogy ez be fog következni, mert vele mindig ez történik. De míg a nem-személyiségzavaros kiprovokálja, hogy ez történjék – már ha ezt a játszmát úzi -, voltaképp erre hajt, addig a személyiségzavaros fél attól, hogy ez fog történni vele, sőt, retteg tőle, ellene dolgozik, de hiába.  

Felületes szemlélő, ha csak a cselekvést, a történést látja, ugyanazt látja. Onnan tudjuk, hogy egész más a mechanizmus, hogy az érintettek beszámolnak a belső érzéseikről. 

#borderline

---

---