A nem-cselekvés

A borderline nem szereti magát, és szerintem a magyar társadalom is elég öngyűlölő. Néhányunk persze elhiszi, hogy elég magyarnak születni, mert ez az emberi minőség legmagasabb foka, de ezek az emberek idióták. Az értelmesebbjének baja van önmagával, és inkább ez szorulna kezelésre.

Képesek lehetünk megérteni miként működünk, miként működik például a hasításos gondolkodás. Ugyanis a szabályozatlan kontrollálatlan megnyilvánulás a nem-borderline számára is érthetetlen, ezért a nem-borderline is úgy reagál, hogy kitörli az emlékezetőből partnere őrült viselkedését. Az nem ő, felejtsük el, lényegtelen, ne foglalkozzunk azzal. És ez épp a hasítás maga. Feladatul az alábbiakban azt tűzzük ki, hogy ne csak a borderline-ra vagy nárcisztikusra adott nem-patológiás hasításán keresztül értsük meg a hasítást, hanem hogy megértsük és érzékenyebbé váljunk a nem-cselekvésre.

Van egy empirikusan igazolható tanult tehetetlensége a magyar társadalomnak. Sokkal kevésbé mozdul, mint sok más nép, de ennek okát csak találgatni tudjuk. Kézenfekfő, hogy magyarázat maga a történelmi tapasztalat. Melyik forradalmunk sikerült ugyanis? A Rákóczi féle szabadságharc? 1848? Vagy 1956? Valami hasonló történik az egyénnel, ha a felnövését akadályozzák. Ha sokszor ismétlődik ugyan az a kudarcélmény, megjelenik a negatív énkép, az elkerülő, kimenekülő stratégiák, elvégre valahogy mégis életben kell maradni. Patológiás esetben pedig a teljes leblokkolás, ami a nem-cselekvésnek a szélsőséges változata. Az enyhébb, a halogatás. Bár a leblokkolásról azt mondtuk, hogy patológiás, de van evolúciós haszna. A neonhal például mikor ki akarjuk venni az akváriumból, gyakran döglöttnek teteti magát. Ám én nem szoktam bedőlni a próbálkozásaiknak.

A leblokkolás élménye sokaknak megvan, ami nem azt jelenti, hogy borderline-ok vagyunk, de a borderline-ok többsége számára igen csak ismerős. A borderlinok nem egyszer élik át azt, hogy pontosan tudják mit kéne cselekedniük, ezt el is tudják mondani, de képtelenek rá. A félelem átveszi az irányítást felettük, pánikba esnek és leblokkolnak. Sok más fóbiát is ismerünk. Van, aki képtelen kimenni az utcára, más a zárt térben és a tömegben él át pánikrohamot, más a sötétségtől fél, és más igen különös félelmek és szorongások is vannak, mint például, hogy éhen vagy szomjan fogsz halni. De olyan helyzetben, amikor ennek nincs sok esélye, mert mondjuk itt élsz Magyarországon, ahol van élelem és víz is, és mondjuk egyáltalán nem keresel rosszul, a kérdés jogos, miért viselkedhet így valaki? Valószínű, hogy egy csecsemőkori éhezés lehet a háttérben. A borderline félelme lehet ilyesmi is, de alapvetően egy kognitív leblokkolás. Olyasmi, mint amikor készülünk arra, hogy fizetésemelést kérjünk, de sosincs olyan szituáció, amikor ezt el mernénk mondani. Ezt mindannyian átéljük, de ezt kell felszoroznunk a százszorosára, hogy megértsük, a borderline sorsa miért is alakul úgy, ahogy. Ugyanakkor különböző típusai vannak ennek a személysiégzavarnak, és a négy típus közül akad egy, amelyiknél épp az ellenkezője történik, ez az a típus, amelyik miatt borderrline-oknak olyan rossz a hírük pszichológusok, és ma már a szélesebb közönség előtt is.

Ez a harmadik típus, a dühöngő, kontrollálatlan. De a második típus is lehet mentes a leblokkolástól, mégis szerintem ezek a típusok sokszor keverednek egy emberen belül, épp milyen a szituáció, épp milyen fázisában van az illető, mert nem csak a skizofrének állapota hullámozhat, de a személyiségzavarosoké is.

Theodor Millon nyomán felsoroljuk a négy típust:

1.       tiszta típus, törékeny, önmaga ellen forduló, a „világ jobb lesz nélkülem”, segítő szakmákat választják, vonzódnak ahhoz, hogy jót tehessenek, kis hiba is erős rohamos önhibáztatásba csap át, szorongó, depresszióba csúszó, de munkájában funkcionáló

2.       hisztériás-zaklatott kislányosan csábító, náluk lehet nagy az EGO, nem csendesek, manipulatívnak is tűnhetnek, nárcisztikusnak is. Felnőtt testben egy követelőző gyerek van

3.       dühös impulzív, szabályozatlan, kontrollálatlatlan megnyilvánulások, a legkisebb frusztrációra is. Nem befelé, hanem kifelé fordul és vádol. Itt gyakori a veszélyes élet keresése. Eltűnik, pénzét elveri, gyorsan hajt stb. Ez nem mánia, csak annak tűnik. Azt mondja megöli magát, és meg is teszi.

4.       depressziós és önkárosító hajlama végletes, munkavégzésre is alkalmatlanok, de reagálnak a környezetre (A simán depressziós nem reagálna, ész érvekkel nem lehet kimozdítani, a borderline-t igen.)

 Egyikkel se könnyű az előrehaladás, mert semmit sem jelent, ha megbeszélünk velük valamit, vagy ha ők maguk szánják el magukat valamire. Például, hogy utilaput kell kötniük nárcisztikus párjuk talpára. Nem biztos, hogy nem blokkolnak le, mikor a helyzet eléjük kerül. Szeretnek halogatni, miközben azt hiszik meg fogják lépni amit kell. szeretnek háttérbe húzódni, különösen a tiszta és a depresszív típus. Az önbecsapás miatt és a hasításos gondolkodásuk miatt szeretnek terveket szőni, külső szemlélő gyakran érzékeli őket manipulatívnak, hiszen ha valaki azt mondja ezt és ezt fogja lépni, aztán mégse csinálja, nekünk úgy tűnhet, mintha eleve ezt tervezte volna. Erre még rájön az önigazolás. Nem minden borderline önismerete van azon a szinten, hogy ne önigazoljon.

Tanult tehetetlenségüket koragyerekkorukban „sajátítják el”. A leblokkolások is nagyon mélyen, belülről jönnek, reflex szerűen. Hirtelen élet-halál kérdéssé válik olyasmi, aminek nem kéne annak lennie. A Seligman által beindomított tanult tehetetlen kutyák is erős frusztráció hatására lesznek olyanok, amilyenek. Voltaképp állatkínzással lehet elérni a kutyáknál a tanult tehetetlenséget, és valószínűleg így van ez az embernél és egy nemzet esetében is.

A jó hír, hogy ez a folyamat visszafordítható. A cselekvést is lehet tanulni. Fóbiáknál is kis lépésekben kell szembenézni a fóbiával. A terápia magas szakértelmet kíván, mert az eltérő típusokhoz másként kell viszonyulni, de pontos forgatókönyv nincs kidolgozva, a pszichológusnak kell ráéreznie az egyedi különbségekre. Viszont van egy terápia, ami mára bizonyította a hatékonyságát.

Ezt Marsha Linehan dolgozta ki – aki maga is borderline volt egykor – és dialektikus viselkedésterápiának nevezte el. A DBT négy fő területre összpontosít: az interperszonális kommunikációra, a szorongásos toleranciára, az érzelmi szabályozásra és a mindfulness-re.

Nagyon költséges, több embert foglalkoztató, egyéni és csoportterápiát is igényló és sokáig tartó folyamatról van szó. Mi ezúttal a szorongás toleranciára koncetráltunk. Akár pánik, akár dühroham megelőzésére, mikor ezek az érzelmek megrohanják az elmét, a borderline-nak meg kell tanulnia kívülről látnia a szituációt, lassú légvételeket alkalmazni, belehelyezkedni a másik nézőpontjába, időt szánni minderre.

A DBT-nek van egy filozófiai magva, ez pedig valamiképp a kutyaharapás szőrével logikának nevezném. Ha már úgyis hasítasz, akkor tanuld meg a hasítást minél gyorsabban a másik oldalról is végigvinni, és aztán az ellentéteket megvizsgálni. A borderline csak fehéren meg feketén lát, de ha váltogatja, ha nem is lesz színes a kép, de el tudja képzelni miként érzékel a másik, sőt, azt gondolom, még akár magasabb szintre is jut így, mint akár az átlagember.

Valami ilyesmi oka lehet annak is, hogy mi itt Közép-Európából, hol szépnek, hol csúnyának látjuk a Nyugatot. Folyamatosan oszcillál a megítélésünk, de néhány keleti filozófusunk voltaképp jobban megérti így a Nyugatot, mint a Nyugat saját magát. Intellektuálisan nagyon jók vagyunk, mégis ideje volna már nem csak okoskodni, hanem cselekvő társadalommá is válni. 

---

---