Énhatár

Amikor valakinek énhatár problémája van, az azt jelenti, hogy a másik énhatárát sem érzékeli, és általában ebből származnak az akaratlan bántások. A nem-személyiségzavaros lehet el tud jutni addig a felismerésig, hogy a másik azért beszél vele úgy, mert valamit nem érzékel. Hogy egy hasonlatot mondjak, aki nagyot hall nem fogja észrevenni, hogy túl hangosan beszél, tehát egy szervi probléma esetén nagyon gyorsan megértjük, hogy a másik azért viselkedik furcsán, mert valami hiányossága van, ebből következően nem keverjük össze a jellemét a kommunikációs működésével. Attól még, hogy hangosan beszél, nem fogjuk őt törtetőnek, erőszakosnak, gátlástalannak tartani. Amikor pedig egy siket-némát hallunk beszélni nem gondljuk azt, hogy baj van a kognitív képességeivel, ha tudjuk, hogy azért furcsa a hanghordozása, mert siketnéma.

Ugyanez a felismerés mehet végbe akkor is, ha a személysiégzavaros nem tiszteli a mi énhatárunkat. Megérthetjük, hogy nem azért teszi ezt, mert rosszindulatú. Ez azonban sokkal nehezebben felismerhető, mint a nagyothalló vagy a siketnéma helyes dekódolása esetén. Nehezebben, mert igen jól kell ehhez a másik ember egyéb dolgait is ismernünk, tulajdnoképpen pszichológusnak kell lennünk vagy nagyon kell szeretnünk a másikat. Ha ismerjük egyéb tulajdonságait is, például azt, hogy tud figyelmes lenni, hogy jó célokat tűz maga elé, hogy jó ember stb., akkor a támadásairól, a személyeskedéseiről, a bántásairól elnézően vélekedhetünk úgy, hogy az csak valamilyen hiányosság. Más esetben vannak rohadék nárcisztikus és borderline emberek is, akik visszaélnek a hatalmukkal - már ha van nekik velünk szemben ilyenjük -, és élvezik, ha személyeskedhetnek és azt, hogy mivel kiszolgáltatottak vagyunk nekik nincs lehetőségünk lázadni, mert akkor kirúgat minket az állásunkból vagy a gyerekünkön áll bosszút az óvodában. Hasonlóképp attól még, hogy valaki nagyot hall, még lehet tényleg rámenős, erőszakos, sőt, akár még vissza is élhet saját fogyatékosságával és követelőzővé válhat. A fogyatékosság egy dolog, az ember egy másik.

A fogyatékossággal rendelkező emberekkel pusztán azért, mert fogyatékossággal rendelkeznek nem kell kíméletesebben beszélgetnünk a munkahelyi problémákról, vagy a közéleti kérdésekről, de még a gyerekünk neveléséről vagy az intim kapcsolatunk jövőjéről sem. Mégis az szokott történni, hogy a nem-személyiségzavaros kerülni igyekszik mindent, ami kiválthatja az impulzivitását a másiknak. A személyiségzavarosok és a skizofrének is ugyanis nem csak nem érzékelik a mi énhatárunkat, de rohamszerűen borulnak el, és ezeket valamiképp át kell vészelnie a környezetüknek. Ezért persze mondhatjuk, hogy nem kell másképp beszélni velük, mégis az történik, hogy egy ördögi kör alakulhat ki, a személyiségzavaros nem kap tükröt, illetve csak és a végén egy teljes visszautasítást kap, ami lehet sokkal kegyetlenebb, mint amit megérdemelt volna.

Az énhatár működőképessége a fentiek miatt jóval fontosabb képesség, mint amit kezdetben feltételezhetnénk, hiánya lavinát indíthat el családban, munkahelyen, sőt, egy nemzet esetében is, ha nárcisztikus vezetői lesznek. Ezek a vezetők igazán nem fogják tisztelni azokat az intézményeket, amelyek fölött diszponálhatnak, mert saját énjüket kiterjesztik rájuk. Számos sokáig regnáló polgármester gondolja azt, hogy ő és a települése ugyanaz. És fordítva, minél inkább szociopata valaki, annál inkább gondolja már első pillanatban, hogy úgy manipulálhatja a környezetét, ahogy akarja. Ilyen politikai vezetőkkel szemben csak és kizárólag az intézmények zártsága, etikája, a bennük lévők hivatástudattal bíró emberek képesek védelmet nyújtani, persze csak addig, amíg nem kerülnek leszalámizolásra ezen intézmények, mert ha sokáig regnál a nárcisztikus hatalom, az bosszúból le is fogja építeni az intézményi ellenállásokat. Ahol vége a zárt alrendszereknek, ott vége a modern polgári demokráciáknak is.  

Az énhatár hiánya a csecsemőkorunkban teljesen egészséges. A nárcisztikus egó csecsemőként abból adódik, hogy a test és a külvilág közt sincs elválasztás. Később, a dackorszakban is ott a grandiózus Én, amely élvezi, hogy nemet tud mondani, aztán kamaszkorban is van szerepe a túlzott EGO-nak, ami egy önimádatban, önmagára figyelésben működik. Ám ez a lánc, amit itt felvillantottunk nem azt akarja mondani, hogy az EGO legyőzése volna a cél, merthogy a nárcisztikus és a borderline EGO-ja épp, hogy gyenge. Akinek van énhatárja, annak az EGO-ja erős. A fenti láncból az is látszik, hogy a személyiségfejlődés során több helyen előfordulhat az elakadás, és nárcisztikusnak fogjuk tartani azt is, aki fiatal felnőttként egoisztikus, vagy, aki kamaszosan az, vagy, aki dackorszakosan, de legpatológikusabb az, akinek az elakadása csecsemőkori.

Az igazán nárcisztikusak elakadása még a borderline-t is megelőzi, mert a borderline-nak van már önreflexiója, a nagyon súlyos nárcisztikusnak nincs, ő csak gyönyörködik a saját tükörképében. A döbbenetes az, hogy mégis jobban funkcionálnak a súlyos nárcisztikusok, mint a borderline-ok, noha még nagyobb a személyiségfejlődési hátrányuk, ennek oka azonban inkább a társadalom, a középkorban ez fordítva lenne. A középkorban a nárcisztikust hamar kiközösítették – ha csak nem volt herceg, király, vagy főpap az illető -, viszont a mai fogyasztói társadalomban a nárcisztikusokat választják vezetőnek. Ma nem születési jog a nárcisztikusság, hanem érvényesülési feltétel. Egy törzsi társadalomban, ha valaki nem megfelelően viselkedett, átküldték gondolkodni a sziget másik oldalára. Aztán visszajöhetett. Ha sokszor meg kellett ismételni a dolgot, a renitens egész biztos jobb belátásra tért, ha mégse, akkor megölték. A modern társadalmakban a nárcisztikusokat nem kiközösítik, hanem vezetővé választják, mert vonzó a cégek számára a kegyetlenségük, és vonzó a politikai közösség számára a populizmusuk. 

De térjünk még vissza az énhatárra.

Nem beszéltünk még arról, hogy az énhatár egészséges kialakulásának feltétele, hogy már gyerekkorban megkapjuk a felépítéséhez a megfelelő támogatást. A tekintélyelvű nevelés például nem jó erre. A nyelvészek által leírt korlátozott kódú szülői kommunikáció szemben a kidolgozottal szintén nem támogatja (ld. szociolingvisztika Bernstein-i kódok). A munkáscsaládokban inkább kötött kódú tekintélyelvű kommunikáció van, ezért mondhatjuk, hogy minél alacsonyabb státusban van valaki, annál inkább szocializálják arra, hogy ne építsen ki egészséges énhatárt magának. Ezek azonban csak százalékos dolgok, mint a szociológiában minden. És fordítva, ahol abuzálják az egyént kiskorában, ott nehezebb kiépíteni az egészséges énhatárokat, és ahol az öregekhez bébibeszédben szólnak az ápolóik, gyorsabb a leépülés. Társadalmi szinten pedig ahol szisztematikus kontraszelekció éri az alrendszereket, folyamatos az erkölcstelenség, ott nem lesznek határai az intézményeknek sem, mindent átsző a nepotizmus és a klientizmus.

A nárcisztikusok, a borderline-ok és a skizofrének is a hozzájuk legközelebb lévőket bántják a leginkább. Nagyobb társadalmi és érzelmi távolság esetén nem feltétlenül lépnek fel kommunikációs konfliktusok. A skizofrén is el tudja játszani a normálist, mikor a mentőorvossal és rendőrrel beszélget, a személyiségzavarosoknak pedig teljesen jól funkcionálhatnak a munkahelyükön, s minél kevesebb hatalom van a kezükben, annál kevésbé vehetik észre a többiek, hogy bármi baj volna velük. A személyiségzavarosok problémája a "közelség" növekedésével párhuzamosan bontakozik ki, és sajnos semmit sem számít, hogy egyébként mennyire etikusak. Ha a másik nem alávetett, vagy ha nem romantikus a kapcsolat, akkor minden remekül funkcionálhat, de szívszorítóvá válik a viselkedésük, ha közel van hozzánk és azt látjuk, hogy durván személyeskedni kezd velünk, olyan dolgokat mond, amit nem engedhetne meg magának, vagy a munkahelyén "leugatja" a beosztottjait, csak azért, mert azt hiszi beszélhet velük így. Nem csak mert nem érdemeljük meg az ilyen hangvételt, mert lehet a kifogás jogos, csakhogy nem helyes olyan hangnemben beszélni, ahogy a borderline-ok és a nárcisztikusok beszélnek, és azért beszélnek így, mert nem érzékelik az énhatárt, és azért nem érzékelik, mert nekik sincs ilyen. Akinek nincs énhatára, az képes nagyon gyorsan közel engedni magához valaki mást, s való igaz, például könnyen belekeverednek olyan szexuális kalandokban, melyekről utóbb nem is értik, hogy történhetett, hisz nem is ismerték a másikat, és igazán nem is  volt vonzó a számukra az, akivel lefeküdtek.  

Ha volna a nárcisztikusnak és a borderline-nak egészséges énhatára, nem okozna nekik gondot a másikkal való megfelelő hangnem megtalálása sem, ezért a gyógymódnak is van egy felületi és egy lényegi kezelése. A felületi az, hogy észrevetetni velük, hogy miként viselkedtek, és hogy legyen valami felsőbb szintű tudatosság bennük, amikor beindulna az indulatos kommunikációjuk. Ez a felszíni kezelés sosem hozza meg a kívánt eredményt, mert lesznek olyan pillanatok, amikor az érzelmek áthatolnak a kognitív homloklebenyi szinten, akár mennyit is tréningezték azt a bizonyos homloklebenyt. A mélyebb megoldás, ha épp a saját maga iránti énhatárt tudja felépíteni, pótolni, ha a sérült és elakadt fejlődését hozza rendbe. Ebben az esetben számára is épp olyan könnyűvé válik a másik emberhez való hozzászólás, független attól, hogy a másik hozzáképest alárendelt pozícióban van, a gyereke, vagy épp a szerelme.

Viselkedj úgy, ahogy te is szeretnéd, hogy veled viselkedjenek, mondja a keresztény aranyszabály. Csakhogy a személyiségzavarosnak épp az a problémája, hogy magával szemben is a rossz viselkedést tartja természetesnek.

Végezetül az egészséges emberi kapcsolatokról, mert azt hiszem tényleg kevés szebb dolog van annál, mint amikor egy hosszú házasságban a felek mégis úgy szólnak egymáshoz, hogy abban van tisztelet, a másik lelkének a tisztelete. S nem arról beszélek, hogy ebben ne lehetne például humor. Mert a párkapcsolatban érzünk arra jogot, hogy a másikat foglalkoztassuk, mert ő is foglalkoztatni fog minket. Egy idegennek nem mondanánk, hogy hozza ide az italunkat, mert épp nincs kedvünk felállni a fotelből, a férjünknek azonban mondhatjuk. A párunknak mondhatjuk, hogy mire hazaérek aztán kész legyen a leves, és gőzölögjön a szépen megterített asztalon, mire a párunk mondhatja, hogy elmész te a jó büdös francba, ám a leves tényleg gőzölögni fog a szépen megterített asztalon. Valójában ilyesmire vágynak a személyiségzavarosok is, csak sokkal rögösebb az út ezt elérni a számukra. #borderline

---

---