A disszociativitás a személyiségzavarokban és az egészséges emberekben

Jung valahol azt mondja, hogy képes volt előhívni egy alteregóját és tudott vele beszélgetni. Hipnózis állapotúakról is nem egy leírást olvashatunk arról, hogy igen csak fantasztikus dolgok történhetnek, korábbi életek hívódnak elő, megváltozik a nyelvhasználat, történelmi szereplővé lépnek elő a páciensek, ámbár ezek a korábbi életek mindig jelentős személyiségek, vagyis alighanem mi teremtjük őket.

Az alteregók megteremtése a disszociativitás lényege. Hogy ezek az alteregók mindannyiunkban vannak, ahogy azt Jung is képzelte vagy csak néhány embertársunkban, arról megoszlanak a vélemények, de talán fontosabb is, hogy akikben vannak, és felfedezi őt vagy őket, mit kezd vele.

A borderline személyiségzavarosoknál gyakran emlegetik, hogy jellemző lehet rájuk a disszociativitás, a skizofréneknél is, és végezetül létezik maga a disszociatív személyiségzavar is a maga abszolút jellemzőivel, mikor a kliens úgy érzi, hogy a testén különböző emberek osztoznak.

Ám jelentős különbségek vannak. A disszociatív beteg van a skála egyik végén, a skizofrén a másikon. A leírásokban ott van, hogy a köznyelv a skizofrén többes személyiségűnek gondolja, de ez tévedés. A skizofrén törekvése épp az, hogy erőszakosan integrálja az élményeit. Feltűnnek bizarr gondolatainak mindenáron valóságalapot kíván tulajdonítani, és ezeket hierarchiába akarja rendezni. A furcsa gondolatok, paranoiák, feltételezések annyira hihetőnek és elementáris felismerésnek tűnnek a számára, hogy a skizofrén ezeket nem akarja elveszíteni, sokkal inkább hinni akar a valóságtartamukban.

Kell tehát egy karaktersajátosság ahhoz, hogy valaki skizofrén legyen, vagy fordítva, a belső élmények terelik őt abba a karakterbe, amely ellenséges és elutasító a külvilággal szemben, amely különbnek, kiválasztottnak érezvén magát elszakad a valóságtól. Amit ki szeretnénk emelni, hogy a skizofrének énintegrációs törekvése nagyon intenzív, nem hajlanak, hanem törnek, nem tudják énjeiket külön működtetni, egyik szerepet átváltani a másikra, egyik gondolatot a másikra, egyik Én-t a másikra.

A disszociatív személyiségzavar minden bizonnyal későbbi sérülés eredménye. Míg a skizofrénnél a korai kiterjesztett Én uralkodik, a többszörös személyiségzavarosnál a hasítások hozzák létre az alteregókat, hogy aztán át lehessen ugrani egyikből a másikba, ha épp menekülni kell. Ezek az alteregók megvédenek a valóság kegyetlenségétől, és aztán elkezdenek erősödni. Biológiailag nem öregednek, de karakterük egyre kifinomultabbá válik.

A borderline is körülbelül akkor szerzi be a sérülését, amikor a disszociatív, hasonlóképpen mutat képességet és hajlandóságot az önhipnózisra, de sosem jut el az amnéziáig. Nem önmagát többszörözi, hanem a külvilágot.Tehát, a hasítás, mint énvédő mechanizmus egész másként működik.

A skizofrén nem hasít, hanem integrál, a disszociatív személyiségzavaros a saját személyiségét hasítja, a borderline pedig a külvilágot.

Mindhárom érzékenyen reagál a traumákra, és/vagy valóban komoly traumának is van kitéve. Az is feltételezhető, hogy ezek időben eltérőek, ahogy említettük a legmélyebb sérülés a skizofrénnél van s a három közül a legkésőbbi a borderline-nál. Minél erősebb önvédelemre képes az ember – és ez növekedvén erősödik -, annál inkább egészséges tud maradni.

A borderline hasítása azt jelenti, hogy a környezetének hol a negatív vonásait, hol pedig a pozitívat érzékeli, mintha két szemüvege volna, és hol az egyiket, hol a másikat kéne felvennie. A skizofrénnek viszont egy szemüvege van, amit időnként le tud venni és olyankor furcsállja azt a világot, amit korábban látott és ahogy korábban értékelt, viselkedett. De amikor a szemüveg rajta van nem lát rá a normális szemüveg nélküli önmagára. A borderline tudatában van annak, hogy szokott másként is érzékelni, csak az aktuális érzései elborítják, míg a disszociatív önmaga feldarabolása során – ő nem szemüveget hord – megesik, hogy hátulról figyeli egyes személyiségeinek előbújását, de az is, hogy amnéziája lesz, és fogalma sincs arról mit csinált a másik ember, amíg a testét uralta.

Mégis mit tanulhat az egészséges ember ezekből a patológiákból? – A fejünkben lévő énjeinkkel, ha képesek vagyunk kapcsolatot teremteni, azok elindulhatnak a fejlődés útján. Az egészséges embernek is vannak olyan gondolatai, amiket a felettes énje kontrollál, és elfojt, noha, ha elfogadjuk létjogosultságukat, akkor nő az önismeretünk. Ettől még nem veszik át az uralmat, de kapcsolatba kerülhetünk velük. Ezt a terápiás nézőpontot vallja magának az IFS terápia (Internal Family Systems Therapy)  azaz a Belső Család pszichológiai irányzat. 

#borderline

---

---