A személyiség rejtett ösvényein

Van néhány kérdés, amit rögtön a legelején tisztázni kell, ha a személyiségzavarokról részletesebben szeretnénk szólni. Az egyik a sokat emlegetett ne címkézzünk, mert hogy terjednek a nyilvánosságban a pszichológiai szakkifejezések. Ebben van valami jó is vagy csak aggályos? Gyakran halljuk azt is, hogy az emberi pszichét úgy kell felfognunk, mint spektrumot. Jelenti akkor ez azt, hogy minden relatív?

Nos, a spektrum spektrum is meg nem is. Maguk a személyiségzavarok egyfelől különböző súlyosságúak lehetnek, másfelől minden embernél elérhető, hogy a környezeti nyomás hatására kiváltódjon egy olyan viselkedés, mint a személyiségzavarosnál – csak az ökör hiszi azt, hogy ő védett -, harmadsorban mégiscsak van egy cezúra. Magát a cezúrát a borderline-nál úgy határozzák meg, hogy felsorolnak 9 jellemzőt, és azt mondják, hogy ebből, ha 5 teljesül, akkor az illető patológiás. Ám a DSM-V a szakembereknek irányadó, és alighanem sejtjük, hogy csak azt a célt szolgálja, hogy felfigyeljenek valamire, és mondjuk tévesen ne depresszióként kezeljék a borderline valamelyik altípusát.

Általában is óriási kockázata van a félrekezelésnek. József Attilát például skizofrénnek gondolták a maga korában, találni '90-es évekbeli könyvet is, mely így jellemzi, miközben borderline lehetett, csak ennek a XX. század elején még neve sem volt.  (1980-tól, a DSM-III óta van letisztultabb képünk erről.) Pláne manapság, amikor igen hatékony gyógyszerek állnak rendelkezésre a skizofréniával szemben, hihetetlen kockázat egy borderline-t ilyesmivel kezelni. A kockázat abban van, hogy a skizofrénia gyógyszer megváltoztatja a szinapszisok ingerületádatását, erre a szervezet nyilván kompenzálni akar, ezért aztán ha a gyógyszert elvonjuk, a hormon és ingerületádó rendszer épp úgy fog működni, ahogy a skizofrénnél, egyszerűbben fogalmazva skizofrénellenes gyógyszerek téves adagolásával skizofrénné lehet tenni valakit. Míg a skizofrén  számára életmentő a nekik egyre jobb gyógyszer, ha valakinek más a baja és ilyen gyógyszereket kap, annak beláthatatlanok a következményei. Ez csak egy példa volt arra, hogy mennyire fontos a helyes diagnózis, és az orvosi etika nem ártani elve sérülhet, ha nincsenek jó mankók. A DSM-V a szakembernek ilyen mankó.

A mankó azonban nem a lényegre tapint. Elképzelhető ugyanis, hogy valaki produkál öt tünetet, aztán mégsem borderline, és azt is könnyű belátni, hogyha a mankót folyamatosan javítgatják, akkor ha szigorúbbak a feltételek, többen kerülhetnek egy kategóriába. Máskor a kézikönyvet teljesen átalakítják, ami a mankók önkényességére utal. Ha olyan biztos volna a kézikönyv,  akkor nem született volna már V, és nem várhatnánk a DSM-VI-ot.

A személyiségzavaroknál és a skizofréniánál is a lényeg nem a tünetcsoportok mintázata, hanem hogy nem adekvát az egyén viselkedése. Ha valaki kényszeres kézmosó, az rögtön feltűnik, és ez feltűnhet az illetőnek is, mármint az, hogy a többiek másként csinálják. Aki még a spektrumnak az innenső oldalán van, az le tud állni. Aki billeg, még el tudja rejteni a többiek elől, s aki már ezt se tudja, az biztosan patológiás. A depresszióval is így van, egy darabig képes azt rejteni az egyén, de már ekkor is nevezhető depressziósnak. A személyiségzavaros is tud jól funkcionálni, viszont van rajta egy olyan gomb, amit ha megnyomnak, visszazuhan egy olyan gyermeki állapotba, mely elborítja a gondolkodását és meghatározza a viselkedését.

A skizofrén is rájöhet arra, hogy jobb, ha a haluciáncióiról nem beszél, a személyiségzavarosok pedig még jobban tudják leplezni magukat. Egy nárcisztikus a kapcsolat elején csodásan figyelmesnek tűnhet. Van, aki ezt kéreg hasonlattal próbálja megvilágítani, mely kéreg azonban vékony és bizonyos helyzetekben törékeny. A környezet egy ideig logikus magyarázatokat keres, mentőkörülményeket. A borderline rendkívül jól tud amellett érvelni, hogy mik a hibáztatható körülmények. Ha viszont nem megérteni akarja a környezet a viselkedést, arra is módja van, az elkerüléstől a címkézésig és kiközösítésig. A korábbi írásokban már volt szó arról a magról, gombról, vékony kéregről, ami az egyes személyiségzavaroknál a lényeget rejti, itt most áttérek a másik témára.

A címkézés ártalmaira morálisan jogosan hívják fel a figyelmet. Még önmagát megvalósító jóslattá is válhat, de lehet kirekesztő s ilyenformán abuzáló. Sokan az egyes tünetegyüttesek leírásában felismerni vélik önmagukat és tévesen diagnosztizálják magukat, s az is érthető, ha a szakemberek mérgelődnek a pontatlan diagnosztizálás miatt. Végezetül különösképp a politikai szférában érhető tetten a pszichologizálás valódi indoka: ezzel akarják kiszorítani egymást a felek. Ettől még persze Trump biztosan nárcisztikus, de ha a politikai ellenfele nevezi ennek, azt nem érdek nélkül teszi. A politikusok pszichológiai dehonesztálása mindig visszataszított, a felek küzdjenek meg a politikai korrektség alapján egymás érveivel, bár én sem vagyok szent és nem mindig tudok ellenállni a kisértésnek, sőt, a magyar társadalmat is szeretem patológiás vonásai alapján elemezni és az adott kurzus NER rövidítése is más betűszót takar a számomra, s nem nemzeti együttműködést.

Amikor valaki súlyos lelki szenvedéseken megy keresztül és önismereti fejlődéssel kíván magán segíteni, rendszerint hálássá válik minden diagnózisért. A diagnózis azt jelenti, nem vagyunk egyedül és azt is, hogy ha van neve a bajunknak, akkor van belőle kiút. Amit megnevezünk, annak uraivá válhatunk, de legalábbis szinten tarthatjuk, rálátunk a problémára, nem az irányít minket. Ez az oka annak, hogy az emberek nem csak egymást címkézik, de néhányan önmagukat is.

A pszichológiai szakkifejezéseinek terjedése törvényszerű. A pszichológusok találták ki őket, vessenek magukra :-) Egyfajta üldözéses utánzás állapotba kerülnek, mert amikor szétterjed mémként egy gondolatuk, pláne egy címke, akkor kénytelenek új elnevezéseket találni. Ez az ő szempontjukból lehet sajnálatos, de a társadalom számára azt hiszem inkább előny.