Hogy viselkedne Antigoné, ha személyiségzavara volna?

A nárcisztikus megroppan, mikor szembesül azzal, hogy nem olyan, mint az ideálisan elképzelt énje alapján várná magától. A borderrline-nak viszont eleve negatív énje van, ezért vele valami egészen más történik.

A nárcisztikus akkor keresi fel a pszichológust, a vallási vezetőjét, vagy bárkit, akiben bízik, amikor megroppan az énideálja. Ilyenkor azt gondolom segíteni kell rajta, mégpedig úgy, hogy mindannyiunknak van több énje, nem csak az idealizált, és egy másik énjéből nézve amit csinált, ami történt vele, az voltaképp elfogadható. Az ember téved, hibázik, gyenge, kerülhetünk nehéz helyzetbe, ezt el kell tudnunk fogadni, meg kell tudnunk bocsátani magunknak. Az idealizált énből ez nem menne, de másból igen.

A terápiás szakemberek azért nem szeretik a nárcisztikusokat, mert elkezdenek velük is rivalizálni, következésképp tulajdonképpen az idealizált énjükkel kell hosszú távon dolgozni, hogy abból vegyenek vissza, másképp újra és újra átgázolnak majd másokon. Ám amikor felkeresik őket a feladat még nem ez, hanem az, amiről fentebb szóltam.

Egész más a történet a borderline esetében. Neki is lehet olykor-olykor felsőbbrendűség tudata, mindenkinek van ideális énje és az a borderline-nál is elszabadulhat, neki is kialakulhat egy kapcsolati konfliktusa ugyan abból, amiből a nárcisztikusnak, ilyen formán még bonyolultabb, mint a nárcisztikus, ám alapvetően a negatív énképe miatt más is gyötri, más sokkal inkább gyötri.

A borderline visszahúzódó természetének az alapja abban van, hogy nem szereti magát, nem tartja magát jónak. Sokan vannak ezzel így, de tessék rátenni erre még több lapáttal. A borderline önképe olyan negatív, olyan rettenetesen rossznak, selejtnek érzi magát, hogy a közérzete ettől nagyon pocsékká válik. Hogy miért alakult így, mert sokszor mondták neki, hogy nem szerethető, mert bántották stb. ezt most hagyjuk. A szorongása, a negatív énképből származik, ettől érzi pocsékul magát, ez határozza meg a cselekvését, de főként a nem-cselekvését. Az Antigoné példáján jobban érthetővé válik mire gondolok.

Talán nevezhetnénk is rövidítve a borderline problémáját anti-Antigoné szindrómának.

Mindenki kerül az élete során nehéz helyzetbe, amikor tudja mit kéne tennie. Például egy kollégánkat bántják és tudjuk, hogy igazságtalanok vele, de nem állunk ki mellette. Ilyenkor egy „normális” ember önigazol, megmagyarázza, hogy ezt azért történt úgy…, mert miért pont ő, ha más se, vagy ha ramatyabb ember még veri is a mellét, azonosul az agresszorral, a rossz oldalra áll vagy csak az egész hidegen hagyja stb. Ez a morális dimenzió a borderline-nál is lehet akármilyen, ám alapvetően a borderline erkölcsös szokott lenni és hajlamos önmaga elítélésére, kevésbé keres mentő körülményeket.

Ha Szophoklész drámájában Antigoné nárcisztikus volna, alighanem pontosan az történne, mint amiről a darab szól, ellenben, ha egy borderline karakter lenne, akkor valami egész más. A borderline Antigoné – nevezzük anti-Antigonénak - tudná, hogy Kreónnal szemben fel kell lázadnia, de nem lázadna fel, mert nem érezne magában elég erőt. Ennek következtében testvére nem lenne eltemetve – mert a drámában Antigoné csak eltemeti -, ezek után viszont szörnyű bűntudata volna és öngyilkos lenne.

Az átlagember nem vinné el a sztorit a drámáig. Kreón nem hagyja, hogy a testvéremet eltemessem? – kérdezné. Nincs igaza, de hát mit tehetek? Utálom, gyűlölöm Kreónt, ha a helyzet úgy hozza, majd bosszút állok rajta. Zajlik a történelem, az emberiség szokásos történelme. Konformitások- önigazolások-bosszúk.

Ám a kivételes ember, az Antigoné-típusú, az erős énnel rendelkező és cselekvő, hőssé válik. A dráma végén a „jutalma” a halál, meg lehet azért magával rántja a hatalmat is, mely hatalom öntelt bürokratikus és merev, és nem emberséges. De ez most nekünk nem számít, szakadjunk el a darabtól, bár sok érdekesség van még itt. Például az, hogy az antigonék büntetése kívülről jön, míg az anti-Antigonéké belülről, ám mindkettő kegyetlen és elborzasztó. A borderline drámája is épp oly megrázó, mint a hős drámája. Lehet vele azonosulni, mert egyfelől épp olyan, mint mi, hibákat követ el, de aztán nem olyan mint mi, mert önismerete nagyobb, önigazolásai pedig nincsenek.

Sokszor a borderline még nagyobb bajban van, mert nem csak a konfliktusok után indul be az öngyűlölet és a silányság érzése, hanem kis piti dolgok miatt is. Néha kifejezetten rosszul látja a dolgokat, a magára vonatkozókat is. És volna itt a sorsukban még egy drámai körkörös folyamat, amiről szólni érdemes.

Valóban elkövetnek súlyos hibákat, sokkal valószínűbb módon, mint a nem-borderline-ok. És ebben is hasonlítanak a nárcisztikusokra. Amikor a borderline felvesz egy olyan szemüveget – nem szándékosan veszi fel, hanem kapja, mint a nyomorék a púpot a hátára -, amelyben elítéli a környezetét, apját, testvérét, gyerekét, romantikus kapcsolatát, akkor ezen a szemüvegen keresztül kegyetlen és igazságtalan lesz a másikkal. Leginkább ez az elutasításban, esetleg igazságtalan számonkérésben, igazságtalan felelősségrevonásban, téves meggyanúsításban, vádaskodásban esetleg dührohamban nyilvánul meg. A borderline, mikor elutasít nem úgy utasít el, mint egy nem személyiségzavaros.

Az egészséges ember, pláne, ha másikat már elfogadta, nem a másik egészét, csak egy vonását utasítja el, és már amikor az elutasítást megteszi sem érezzük azt, hogy azt ne lehetne jóvátenni. A borderline-nál nincsenek fokozatok. A legnagyobb bűncselekmény elutasítása is pont olyan, mint a legkisebb piti hiba elutasítása. És a másik ember érzete is az, hogy ez örökre vonatkozik, hiszen annyira súlyos és elementáris, hogy nyilván soha sem lesz megbocsátható a borderline számára. Ami persze nem igaz, mert a másik szemüvegét felvéve a borderline aztán még az olyan dolgokat is elfogadja, amit viszont egy normális nem tűrne, s nem csak mert annyira fontos neki a kapcsolat, hanem azért is, mert a másik szemüvegén keresztül meg másképp lát mindent. (Otthon érzi magát a negatív énképpel rendelkező a bántalmazó kapcsolatokban, s a borderline valamiért unatkozik is a normálisban.)

A borderline akkor fordul maga ellen, miután az elutasító viselkedésének jogtalanságát vagy túlzását belátta. Gondolom érthető a körkörös folyamat, mely szerint a borderline nagyobb valószínűség szerint követ el olyasmit, ami miatt jogos a lelkiismert furdalása, amit viszont túlzásba visz. És az egész mozgatója a negatív énkép és a helyes cselekvési készség hiánya. A helytelen cselekvésre – néha elég szörnyűek, sőt kitartóak - olykor képessé teszik az indulatai. Ez a körkörös folyamat valóban nyomorúságos, ugyanakkor drámai is abban az értelemben, ahogy aztán önmaga tisztánlátása, önismerete is az. Légyen a hős akár negatív vagy pozitív, a drámák mozgatója mindig a magas önismeret.  

#borderline

---

---