A nárcisztikus megroppan, mikor szembesül azzal, hogy nem olyan, mint az ideálisan elképzelt énje alapján várná magától. A borderrline-nak viszont eleve negatív énje van, ezért vele valami egészen más történik.
A nárcisztikus akkor keresi fel a pszichológust, a vallási
vezetőjét, vagy bárkit, akiben bízik, amikor megroppan az énideálja. Ilyenkor
azt gondolom segíteni kell rajta, mégpedig úgy, hogy mindannyiunknak van több
énje, nem csak az idealizált, és egy másik énjéből nézve amit csinált, ami
történt vele, az voltaképp elfogadható. Az ember téved, hibázik, gyenge,
kerülhetünk nehéz helyzetbe, ezt el kell tudnunk fogadni, meg kell tudnunk
bocsátani magunknak. Az idealizált énből ez nem menne, de másból igen.
A terápiás szakemberek azért nem szeretik a
nárcisztikusokat, mert elkezdenek velük is rivalizálni, következésképp tulajdonképpen
az idealizált énjükkel kell hosszú távon dolgozni, hogy abból vegyenek vissza,
másképp újra és újra átgázolnak majd másokon. Ám amikor felkeresik őket a
feladat még nem ez, hanem az, amiről fentebb szóltam.
Egész más a történet a borderline esetében. Neki is lehet
olykor-olykor felsőbbrendűség tudata, mindenkinek van ideális énje és az a
borderline-nál is elszabadulhat, neki is kialakulhat egy kapcsolati konfliktusa
ugyan abból, amiből a nárcisztikusnak, ilyen formán még bonyolultabb, mint a
nárcisztikus, ám alapvetően a negatív énképe miatt más is gyötri, más sokkal
inkább gyötri.
A borderline visszahúzódó természetének az alapja abban van, hogy nem szereti magát, nem tartja magát jónak. Sokan vannak ezzel így, de tessék rátenni erre még több lapáttal. A borderline önképe olyan negatív, olyan rettenetesen rossznak, selejtnek érzi magát, hogy a közérzete ettől nagyon pocsékká válik. Hogy miért alakult így, mert sokszor mondták neki, hogy nem szerethető, mert bántották stb. ezt most hagyjuk. A szorongása, a negatív énképből származik, ettől érzi pocsékul magát, ez határozza meg a cselekvését, de főként a nem-cselekvését. Az Antigoné példáján jobban érthetővé válik mire gondolok.
Talán
nevezhetnénk is rövidítve a borderline problémáját anti-Antigoné szindrómának.
Mindenki kerül az élete során nehéz helyzetbe, amikor tudja
mit kéne tennie. Például egy kollégánkat bántják és tudjuk, hogy igazságtalanok
vele, de nem állunk ki mellette. Ilyenkor egy „normális” ember önigazol,
megmagyarázza, hogy ezt azért történt úgy…, mert miért pont ő, ha más se, vagy
ha ramatyabb ember még veri is a mellét, azonosul az agresszorral, a rossz
oldalra áll vagy csak az egész hidegen hagyja stb. Ez a morális dimenzió a
borderline-nál is lehet akármilyen, ám alapvetően a borderline erkölcsös
szokott lenni és hajlamos önmaga elítélésére, kevésbé keres mentő körülményeket.
Ha Szophoklész drámájában Antigoné nárcisztikus volna,
alighanem pontosan az történne, mint amiről a darab szól, ellenben, ha egy
borderline karakter lenne, akkor valami egész más. A borderline Antigoné –
nevezzük anti-Antigonénak - tudná, hogy Kreónnal szemben fel kell lázadnia, de
nem lázadna fel, mert nem érezne magában elég erőt. Ennek
következtében testvére nem lenne eltemetve – mert a drámában Antigoné csak
eltemeti -, ezek után viszont szörnyű bűntudata volna és öngyilkos lenne.
Az átlagember nem vinné el a sztorit a drámáig. Kreón nem
hagyja, hogy a testvéremet eltemessem? – kérdezné. Nincs igaza, de hát mit
tehetek? Utálom, gyűlölöm Kreónt, ha a helyzet úgy hozza, majd bosszút állok
rajta. Zajlik a történelem, az emberiség szokásos történelme. Konformitások- önigazolások-bosszúk.
Ám a kivételes ember, az Antigoné-típusú, az erős énnel
rendelkező és cselekvő, hőssé válik. A dráma végén a „jutalma” a halál, meg
lehet azért magával rántja a hatalmat is, mely hatalom öntelt bürokratikus és merev, és nem
emberséges. De ez most nekünk nem számít, szakadjunk el a darabtól, bár sok
érdekesség van még itt. Például az, hogy az antigonék büntetése kívülről jön,
míg az anti-Antigonéké belülről, ám mindkettő kegyetlen és elborzasztó. A
borderline drámája is épp oly megrázó, mint a hős drámája. Lehet vele
azonosulni, mert egyfelől épp olyan, mint mi, hibákat követ el, de aztán nem
olyan mint mi, mert önismerete nagyobb, önigazolásai pedig nincsenek.
Sokszor a borderline még nagyobb bajban van, mert nem csak a
konfliktusok után indul be az öngyűlölet és a silányság érzése, hanem kis piti
dolgok miatt is. Néha kifejezetten rosszul látja a dolgokat, a magára
vonatkozókat is. És volna itt a sorsukban még egy drámai körkörös folyamat,
amiről szólni érdemes.
Valóban elkövetnek súlyos hibákat, sokkal valószínűbb módon,
mint a nem-borderline-ok. És ebben is hasonlítanak a nárcisztikusokra. Amikor a
borderline felvesz egy olyan szemüveget – nem szándékosan veszi fel, hanem
kapja, mint a nyomorék a púpot a hátára -, amelyben elítéli a környezetét,
apját, testvérét, gyerekét, romantikus kapcsolatát, akkor ezen a szemüvegen
keresztül kegyetlen és igazságtalan lesz a másikkal. Leginkább ez az
elutasításban, esetleg igazságtalan számonkérésben, igazságtalan
felelősségrevonásban, téves meggyanúsításban, vádaskodásban esetleg dührohamban
nyilvánul meg. A borderline, mikor elutasít nem úgy utasít el, mint egy nem
személyiségzavaros.
Az egészséges ember, pláne, ha másikat már elfogadta, nem a
másik egészét, csak egy vonását utasítja el, és már amikor az elutasítást
megteszi sem érezzük azt, hogy azt ne lehetne jóvátenni. A borderline-nál
nincsenek fokozatok. A legnagyobb bűncselekmény elutasítása is pont olyan, mint
a legkisebb piti hiba elutasítása. És a másik ember érzete is az, hogy ez
örökre vonatkozik, hiszen annyira súlyos és elementáris, hogy nyilván soha sem
lesz megbocsátható a borderline számára. Ami persze nem igaz, mert a másik
szemüvegét felvéve a borderline aztán még az olyan dolgokat is elfogadja, amit
viszont egy normális nem tűrne, s nem csak mert annyira fontos neki a
kapcsolat, hanem azért is, mert a másik szemüvegén keresztül meg másképp lát
mindent. (Otthon érzi magát a negatív énképpel rendelkező a bántalmazó
kapcsolatokban, s a borderline valamiért unatkozik is a normálisban.)
A borderline akkor fordul maga ellen, miután az elutasító
viselkedésének jogtalanságát vagy túlzását belátta. Gondolom érthető a körkörös
folyamat, mely szerint a borderline nagyobb valószínűség szerint követ el
olyasmit, ami miatt jogos a lelkiismert furdalása, amit viszont túlzásba visz.
És az egész mozgatója a negatív énkép és a helyes cselekvési készség hiánya. A
helytelen cselekvésre – néha elég szörnyűek, sőt kitartóak - olykor képessé
teszik az indulatai. Ez a körkörös folyamat valóban nyomorúságos, ugyanakkor
drámai is abban az értelemben, ahogy aztán önmaga tisztánlátása, önismerete is az.
Légyen a hős akár negatív vagy pozitív, a drámák mozgatója mindig a magas
önismeret.
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:   | |
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:   | |
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:   | |
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:   | |
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:   | |
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:   |