Perlokúció nélkül

A lokúció, illokúció, perlokúció fogalmaknak – kom. szakosoknak kihívás – két saját értelmezést adnék. Az se biztos, hogy Austin pontosan erre gondolt, akkor elnézést. Az első példa velem történt, a második mindannyiunkkal. 1. példa. Egy tévéműsorban azt a jelenetet kellett kommentálnunk, ahogy Putyin átvonul egy termen valami nemzetközi találkozón, és mögötte két ember aktatáskákat cipel, alighanem az atomtáskákat. Végül is háború van, orosz-ukrán háború.  A jelenetre azt mondtam, hogy meg tudom érteni Putyint, ha nekem lenne atomtáskám én is mindenhová magammal vinném.

Nyilván fontos az is miképp mondtam, milyenek voltak a nonverbális körítések, azaz a metakommunikáció. Jelezzük azonban, a metakommunikáció már magában a verbális közlésben, és a szituációban is benne volt. Elvégre nem magyar kormányülésen fenekemben zabszemmel mondtam, hanem egy ellenzéki hazai médiumban és talán agresszív attitűddel. A humor mögött sokszor rejtett agresszió van. Beszélgetőtársaim rám néztek, és rövid nevetéssel nyugtázták, hogy értik, poénnak szántam amit mondtam, és valóban viccesnek is tartják. Az emberi kommunikáció komplexitását mutatja, hogy lehetett érteni a megvetésem, miközben a szavak szintjén az ellenkezőjét mondtam. (Ismert példa lehetne még a humoristák által használt „már bocsánatot kérek”, amit, ha kérdőn mondunk épp az ellentétét jelenti.)

A lokuciós szintje  annak, hogy meg tudom érteni Putyint, én is atomtáskával sétálgatnék, ha volna atomtáskám szó szerint értendő, hogy szeretném ezt csinálni. Az illokúciós szint azt jelenti, hogy nem, én pont nem ezt csinálnám, ha volna atomtáskám. A perkolúciós pedig azt, hogy mi a véleményem erről, hogy abszurdnak tartom, hogy nem félemlít meg vele. Egy kisember sétálgat egy ilyen táskavivő kísérettel, és az egész világot fenyegetni próbálja, ez teljesen abszurd a számomra. Azzal, hogy egy szintre helyezzük magunkat egy elnökkel, lehetőséget biztosítunk arra, hogy a politikáját emberileg tudjuk megítélni. A félelem, az alázat elszáll, ha a helyzeteket asszertíven kezeljük. Annyi tiszteletet érdemel, amennyit ő ad nekem, és ő nem nyújt ilyet, fenyegetni akar. Azt hiszem nagyon lényeges, hogy csak az tud uralkodni rajtunk, akinek hagyjuk. Senkinek nincs joga, született joga, hogy fölénk helyezze magát. Megölni persze meg tud, de ő sem halhatatlan.

2. példa. A másik példa lokúciós szintje az, hogy ne táncoljunk úgy, ahogy Brüsszel fütyül. (Aki esetleg nem tudná, 2024 elején tele van Magyarország ilyen plakátokkal.) Ezt szó szerint kell értenünk, ott diktálnak és senki se alkudjon meg nekik. A kritikai válasz erre lehet az, hogy akkor táncoljunk úgy, ahogy Putyin fütyül, vagy a harmadik lehetőség, hogy senki fütyülésére ne ugráljunk. Ezzel persze lehet azonosulni. Van még egy vicces válaszlehetőség, ha azt mondja valaki, hogy szeretne úgy táncolni, ahogy Brüsszel fütyül.

A plakát kommunikációja összetett. Van illokúciós szintje, mert Ursula von der Leyen az Európai Bizottság elnöke Soros fiával van együtt a plakáton. Megszemélyesített ellenségek. Az illokúciós szint épp úgy, ahogy a metakommunikáció a verbalitásnál, itt a vizuális környezet közlése. Van egy kézzelfogható ellenségünk, mondja a plakát. Valószínűleg minden baj forrása. S ha már fütyülés, akkor az elnökasszony sem autonóm, mert hát ott van mögötte a plakáton Soros fia. Valójában ő az aki diktál. Az illokúciós szint elmélyíti a lokúciósat, nem csak azt mondja, hogy ne ugráltassanak minket, hanem azt is, hogy van, aki viszont nem autonóm, és azt is megmondja ki nem az. Így kell értenünk a plakátot, ne légy olyan, mint ő.

Perlokúciós szint viszont mégsem áll össze. Mindebből akkor lenne perlokúció, ha elgondolkodnánk az üzeneten, ha értelmeznénk, amit nem teszünk, de nem teljesen vagyunk hibásak ebben. Kellene valamilyen bizonyíték arra, hogy von der Leyen asszony egy báb, nem? Mondhatom például, hogy a szomszédom papucs, mert semmilyen önálló akarata nincs, azt teszi amit a felesége mond neki, ám mi van akkor, ha a szomszédomnak nincs is felesége. Ebben az esetben rágalmazásnak hívják azt, amit csinálok. Az országunk vezetése könnyen lehet, hogy rágalomkampányt folytat. De nem vagyunk kellő információ birtokában, így még az is lehet, hogy igazat állít. Lehet, hogy hazudik és rágalmaz, és lehet, hogy a dolgok mélyrétegét tárja fel. Nincs perlokúciós értelmezésünk, mert nem vagyunk elég bizonyíték birtokában. Az előző példában voltunk, mert ha Putyin épp olyan ember, mint te, akkor nincs joga fenyegetőzni, ez világos, és ha erre rámutatsz, érthető a perlokúció és kinevetjük Putyint, de ha nincs bizonyíték és egyértelműség, akkor nem jelenik meg a perlokúció, azaz az, hogy miként kell cselekednünk.

Az országunk lakosai, azaz te és én is egy teljes tanácstalansággal viszonyulunk a plakátokhoz. Nem tudunk cselekvéssel reagálni. Van igazságtartama, mert nem jó úgy ugrálni, ahogy más fütyül, és lehet, hogy van háttérhatalom, mert nem mindig minden az, aminek látszik. De az is lehet, hogy ez csak egy vélemény – egyébként tényállítás, de ezt most hagyjuk -, egy olyan elképzelés, amit nem tudunk cáfolni. A pletykákkal nincs mit kezdeni, azt hagyjuk, hogy áramoljanak, elengedjük, de hatnak is ránk, megszokjuk a jelenlétüket. Szerintem a pletykáknak ritkán van perlokúciós hatása, de csak ránk, itt élőkre. Akik kívülről látják, azok azt mondják, hogy a magyarok felelősek mindazért, hogy ezt hagyják. Gonosz dolgok történnek itt, gondolják.

---

---