Lehet-e idealizálni a személyiségzavarossal való kapcsolatot?

A gyógyult borderline és a nem-borderline közt a kapcsolat lehet állítólag kiegyensúlyozott, fantasztikus, ideális, igazi, izgalmas, tökéletes. Néhányan esküsznek rá, hogy van ilyen, illetve maguk az érintettek állítják, s miért ne hinnénk nekik? Kitágítva a témát a disszociatív zavarral élők és a nárcisztikusokkal élők is állíthatják, hogy kapcsolatuk harmonikussá vált. A skizofrén kapcsolatban élők már biztos nem állítanak ilyet, ott világosabb, hogy mindig jöhet az újabb hullám, és abban megint nem lesz köszönet, azt át kell vészelni. A személyiségzavarról könnyebb elhinni, hogy urrá lehet lenni rajta, s amikor valaki azt mondja magáról „volt-borderline vagyok, de a párom segítségével meggyógyultam”, akkor arra gondolunk, hogy nagy munkával, önismereti tréningekkel, technikákkal, valamelyest sikerült kezelnie az érzelmeit, el tudott jutni addig, hogy aztán ne legyen bántó a környezete számára.

Amúgy egy skizofrén is szocializálódhat, ami úgy néz ki, hogy bár lesznek látomásai, hall hangokat, de nem beszél róluk. Úgy se értené más. Hát kicsit hasonló a véleményem a személyiségzavarokról is. Attól az még ott van, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne. A világ érzékelése más egy autistának, egy aspergeresnek, egy disszociatív személyiségnek, egy nárcisztikusnak és egy borderline-nak, mint azoknak, akikről azt mondjuk, „normális”. A gyógyultságot, a volt-borderline kategóriát és a többit némi fenntartással fogadom, inkább szocializálódásról beszélnék.

Viszont, hogy lehet boldogan élni velük, azt inkább elhiszem. Természetesen nem azokkal, akiknek az önismerete nem jutott el odáig, hogy ne tudnának a személyiségzavarukról, hanem azokkal, akik tudnak róla. Ezért más már a skizofrénia, mert hiába tudja valaki, hogy az, ettől vele nem lesz a párkapcsolat optimális, a magas önismeretű személyiségzavarosokkal viszont azért lehet, mert egy sajátos dinamika jöhet létre, és itt most leginkább erről szeretnék írni.

Kell hozzá a partner, aki érti a másikat. Kettőn áll a vásár, nem elég a „gyógyult” személyiségzavaros. A kapcsolatuk vonzóságát az adja, hogy magas intellektuális és érzelmi szinten pörög. Ha ezt a magas energiaszintet fel tudja venni a nem-személyiségzavaros, márpedig sokan fel tudják, még az egyébként „nyugodt víz partot mos” introvertált típusok is képesek lehetnek erre, akkor a kapcsolat sosem fut unalomba.

Bocsánat a hasonlatért, de a kutyafajták közti különbség jut eszembe. Egyes fajták már 3 éves koruk után elveszítik a játékosságukat, de van néhány, amelyik még 10 éves kora után is megvész a labdázásért, a másik kutyával való játékért. Egész életüket magas energaszinten pörgetik, mindig kíváncsiak maradnak és bohók, mindig olyanok, mint a gyerekek. Nem sok ilyen fajta van, de akad.

A személyiségzavarosok legfőbb vonzereje is abban van, hogy mindig tele vannak gondolatokkal, sosem unalmasak, mindig akarnak valamit, mindig foglalkoztatja őket valami, gyakori a flow élményük, és így velük is lehet repülni. Az érdekesség forrása az érzelmi plusz, nekik érzelemből több van. Ebből származtak a bajaik, mert becsapták őket, nem bízhattak bennük (mármint az érzelmeikben), de ha a kilengéseket valamiképp megfogták, akkor megmarad a pozitívum, a játékosság, s ha alapból intelligensek, akkor az se tompul, sőt... Továbbra sem támaszkodhatnak az érzelmeikre, de a nem-személyiségzavaros kapcsolatuk érzelmei viszont stabilak, arra támaszkodhatnak. Így jön létre az idealizált állapot, melyről beszélnek ezek a párok, valójában csak együtt működnek jól, a személyiségzavarosnak szüksége van a mankóra, a másik emberre, a másik embernek pedig jó mankóvá kell válnia, de cserébe kap egy izgalmas társat.

Az ilyen kapcsolatok további elemzéséhez további tudásra volna szükségem, mert például nem tudom, hogy oszcillál-e náluk a hatalom-alávetettség, ahogy a „normális” pároknál, vagy találó-e a mankós hasonlat. Az azonban biztos, hogy az ilyen kapcsolatokban a felek, ha ez valamiképp stabilizálódik is, sose unják meg egymást. Izgalmasak maradnak szexuálisan és mindenhogy, szemben az átlagemberekkel, akik megunják egymást, aztán új kapcsolatokat keresnek, akiket megint megunnak.

Egy személyiségzavaros sosem lesz unalmas, egy nárcisztikus mindig harcol valamiért és egy aspergerest mindig foglalkoztatni fogják érdekes technikai vagy filozófiai kérdések, a borderline pedig mindig mindenre fogékony lesz. Ha személyiségzavaros partnere valamiképp biztonságot tud nyújtani a számára, együtt tud vele szárnyalni és a rosszabb napok száma elviselhető szintre kerül, ha a nárcisztikus lemond arról, hogy mindenkit lenézzen, irányítson és magára erőltet némi empátiát, ami ugyan póz lesz és nem belülről jön, de mégiscsak tanult eredményként nem különböztethető meg másoktól, akkor elhiszem, hogy elkapják ezek a párok a paradicsomot.

A disszociatív személyiség ugye azt takarja, hogy valakiben különböző karakterek váltogathatják egymást. Hát persze, hogy lehet ez izgalmasabb, mint egy emberrel élni, mert épp olyan, mintha több emberrel élnél, s ha nem ijesztő, ha elfogadod, akkor persze, hogy nem unalmas.

A baj inkább az, hogy általában ritkán jár egyedül egy személyiségzavar. A disszociatív például könnyen depresszióba esik, és minden oka meg is van rá. A borderline-nak könnyen pszichoszomatikus betegsége lesz, a nárcisztikus ugyan védettebb a testi nyavalyákkal szemben, de ő meg könnyen alkoholistává válik. És a legkülönbözőbb keresztbe-kasul problémák is megesnek.