Határok nélkül, avagy a borderline önátadás

Amikor a szerelmesek egymásra találnak, a hormonok max. három évig tüzelnek, aztán lecsendesülnek, és a partnerek egymás iránti vonzalma jó esetben részben kognitív szintre kerül – azaz érdeklődnek aziránt a másik milyennek látja a világot, és ha másként, hát miért -, másrészt a szexualitás mint szükséglet kezd el funkcionálni. Szóval lehet szexualitás is kognitív vonzódás is, vagyis a szükséglet és az értékek kohéziója megmaradhat. Ehhez jöhet még a társadalmi elvárás, hogy a család az férfi és nő egysége, vagy más, hogy a férfi lehet-e féltékeny vagy épp az a gáz, ha féltékenykedik stb.

A borderline-nál ez másként van. Egyfelől persze a borderline is ugyan olyan, mint a nem-borderline, azaz a hormonok, meg a kognitív vonzódás, meg a normák ugyanúgy belobbannak, szabályoznak, ugyan annyi ideig tartanak. Ám van valami, ami az előbbieknél még erősebb is és nem múlik el az újdonság varázsának lecsengésével sem, ez pedig a ragaszkodás. A ragaszkodás egyfelől, de aztán az elutasítás másfelől.

Ha ezeknek a ciklikussága egybe esik a nem-borderline párok egymástól való elhidegülésével, semmi különbséget sem fogunk látni, de azért a belső történések akkor is mások. Ha pedig a ciklikusság jóval sűrűbb, akkor és csak akkor tűnik ki az eltérés, ha a partner nem tudja megmondani miért jön a negatív hullám, aztán meg a pozitív. Hangulatzavarnak tűnhet kívülről, ám belül sokkal több ennél.

A borderline szükséglete, hogy átölelje a másikat elementáris, mert nem tud egyedül maradni. Aztán az a szükséglete, hogy eltaszítsa a partnerét szintén elementáris, mert nem tud tartósan kapcsolódni. A nem-borderline is amikor szerelmes lesz, átadja magát, és a legfontosabb számára a másik. Az elején nincs is különbség köztük.

Egy szerelemkutatás során kiderítették, hogy  egyáltalán nem igaz, hogy a tartós idős párok összehangolódása a legerősebb. A legerősebb a friss szerelmesek összehangolódása. Ezt meg lehet figyelni ahogy tükrözik egymást, vagy ahogy verbálisan illeszkednek egymáshoz, kiegészítik egymást, egyet akarnak érteni. De nincs közös hullámhossz a tartós kapcsolatokban, ami nem azt jelenti, hogy ha akarják, nem tudják kitalálni mire gondol a másik, ámbár lehet, valóban nem tudják, míg a friss szerelmesek akarják és tudják. A friss szerelmeseknek, ha arcokat vetítenek nekik, és egyszer csak megjelenik a partner képe, megemelkedik a vérnyomásuk, dobogni kezd a szívük, elönti az agyat a boldogsághormon, azaz szimpatikus idegrendszeri reakciók arzenálja indul be.

A borderline esetében nem tudom mi történik a hormonokkal a hosszú kapcsolat esetén, talán akkor is létrejön ez a szimpatikus idegrendszeri válasz. Tudomásom szerint ezt nem tanulmányozták még, ehhez először is tartós kapcsolatban lévő borderline nem-borderline párokra volna szükség. Az meg ugye ritka, mármint esetükben a tartós kapcsolat. Az is lehet, hogy ezeknek a tartós kapcsolatoknak a magyarázata egyszerűen a norma, vagy az anyagi kényszer, az élethelyzet. Vagy a partner teljesen átment már gondozóba, a borderline pedig gondozottba, intimitás meg nincs köztük. Ilyenkor lehet  továbbra is érzékenyen reagálnak egymásra, de az is lehet, hogy szinte közömbösek a másik iránt, és különösen a nem-borderline erős falakat emelt fel. Kemény határokat húzott önmaga védelme érdekében.

A borderline a szakításkor azt is mondhatja, hogy annyit adott magából, amennyit tudott, és ha ezt mondja igazat mondott. A nárcisztikus pedig azt, hogy „soha nem fogsz még egyszer olyan intenzív szerelmet átélni, mint amit velem éltél meg”. És neki is igaza van. De azért ezek valahol zsarolások és egy kiegyensúlyozott élet elutasításai. Ugyanakkor érdemes kitérni azokra, akik volt borderline-ként nevezik magukat. Kicsit kételkedem a „teljes gyógyulásban”, viszont elhiszem, hogy létezik borderline és nem-borderline közt tartós és jó kapcsolat. Sőt, szinte irigylem ezeket a párokat, mert állandó boldogságban úsznak.

A „gyógyult” borderline olyan, mint a volt alkoholista, aki épp nem iszik, de ettől még alkoholista maradt. A borderline is megtalálhatja az egyensúlyát, és a nem-borderline párjukkal is úgy számolnak be a kapcsolatukról, hogy az tartósan intenzív és boldog.

A borderline nem-borderline kapcsolat dinamikája ebbe a harmonikus állapotba úgy fejlődhet ki, hogy a nem-borderline igyekszik alkalmazkodni partnere szeretetigényéhez. A borderline-nak sokkal több szeretetre van szüksége egyfelől, amikor arra épp igénye van, másfelől pedig, amikor lefoglalja magát valamivel egyáltalán nincs szüksége a partnerére. Képzeljünk el egy tartósan egyedül élő férfit, aki hozzászokott a magányhoz és hirtelen romantikus kapcsolatba kerül. Egyik pillanatban elárasztják az érzelmek, a másikban viszont igényli a korábbi magányát. De ha az illető nem-borderline, akkor ez kisimul, míg a borderline mindig ilyen marad, mert nem a környezet és a megszokás tette ilyenné, hanem a belső működése kényszeríti ki ezt az oszcillálást.

A fejlődéslélektan szép hasonlata a kisgyerekre a „vegyél föl, ölelj át, tegyél le” folyamatos ciklus. (Ezt még Ranschburg Jenőnél tanultam, bár ő úgy említette, hogy milyen klassz, ha ilyen marad a felnőtt életünk is, pedig….) A kisgyerekeknél normális, hogy igen erősen akarják mind a hármat, és mindig ők mondják mikor dédelgessék őket, és mikor hagyják elindulni. A szülőnek alkalmazkodni kell mindhárom állapotukhoz. Egyiket sem fojthatják el, vagy tagadhatják meg, mert annak sérülés következményei lesznek, de mindegyiket kicsit tompíthatják is. Ez is egyfajta szocializáció. Ha egy kisgyerek hisztériásan követeli, hogy vegyék fel, azt megértően szemlélhetjük. Ám ha egy felnőtt teszi ezt, az tud megdöbbentő és rémisztő lenni. A borderline így viselkedik – többnyire persze nem közönség előtt, de a párjával igen – és a nem-borderline alkalmazkodás, a helyzet kezelési képessége voltaképp a boldogságuk feltétele.

A borderline nem tűri, hogy ne igazodjanak a szükségleteihez. Ha erre a másik nem hajlandó, akkor ő is tartósan elhidegül. Az érdekes az, hogy a nem-borderline-oknak (csakúgy mint a nem-nárcisztikusoknak) a pszichológusok az erős határok kialakítását javasolják, tulajdonképpen azért, hogy megvédjék magukat a másik érzelmi kilengéseinek hatásától. De láthatjuk, hogy a határok meghúzása és betartása nem eredményez boldogságot. A személyiségzavarban szenvedő a másik által kijelölt határokat elutasításként éli meg. Milyen érdekes, hogy a borderline szó maga határt jelent, de épp ez nincs neki. Na persze, a szó a személyiségzavar és a pszichotikus állapot határára utal, de mégis. #borderline

---

---