Dr. GYurkó Szilvia: Szenvedek a bántalmazó kapcsolattól, amiben a rendszerrel élek

„Szenvedek attól a bántalmazó kapcsolattól, amiben az engem (is) körülvevő jogrendszerrel, gazdasággal és politikával élek. Van ebben minden, érzelmi bántalmazás, verbális abúzus, kényszerítés, kihasználás és kizsákmányolás, tehetetlenségérzés, önhibáztatás, eszköztelenség és bűntudat. Éppen csak kék-zöld foltjaim nincsenek” – így szól hosszabban a címben szereplő idézet dr. Gyurkó Szilvitől, aki húsz éve dolgozik a gyermekvédelem területén. Most pedig elképedve nézi, ahogy a hatalom átírja az egészet, elveszi a szavak jelentését, és még meg is félemlíti azokat, akik hozzá hasonlóan a szívüket-lelküket adták az ügyért az elmúlt évtizedekben. Publicisztika.

–

Az előzmény: a múlt héten a legtöbb nagykorú magyar állampolgár megkapta az újabb nemzeti konzultációt, amelynek tizedik pontja így szól: 

„Brüsszel el akarja törölni a gyermekvédelmi törvényt. Brüsszelből folyamatosan támadják a magyar gyermekvédelmi törvényt. Az Európai Bizottság bíróságon is megtámadta a jogszabályt. Eközben egyre több hír lát napvilágot a gyermekeket célzó agresszív LMBTQ-propagandáról. Ön mit gondol erről? 
– Tovább kell szigorítani a gyermekvédelmi szabályozást.
– Brüsszel javaslata alapján enyhíteni kell a gyermekvédelmi törvényt.”

–

Mi van, ha elmúltál már negyven, és a jóslatok többsége bevált, tényleg volt értelmük a fényvédőknek, és már tudod, hogyan kell győztesnek lenni (hogy generációs klasszikust idézzek), viszont valami az istennek se akar összejönni. Azt ígérték, hogy ez az az életkor, amikor tojsz bele, mit gondolnak a többiek, és csak mész a saját utadon. Már nem kell megfelelned senkinek. Nagyon várom már, hogy elérkezzek ide, de nem megy. Nem igaz, hogy ne akarnék megfelelni senkinek. Fontosnak tartom, hogy mit gondol rólam a gyerekem, számít a barátaim véleménye, és ha kell, ha nem, meg kell felelnem azoknak az elvárásoknak, amiket aktuálisan körém rajzol a világ (jog, társadalom, politika, gazdaság). A gyerekemet meg a többi számomra fontos embert tudom kezelni – ráadásul ők elképesztően jól kapcsolódnak hozzám, nem elvárásokkal, hanem szeretettel és elfogadással. 

Viszont itt van ez a másik nagy halmaz, „az aktuálisan körém rajzolt világ”, amitől azt érzem, hogy képtelen vagyok felszabadult negyvenesként tojni az elvárásokra. Úgy tűnik, az idegrendszerem a harmincas éveimben maradt (bár a ráncaim döntöttek volna így!).

Szenvedek attól a bántalmazó kapcsolattól, amiben az engem (is) körülvevő jogrendszerrel, gazdasággal és politikával élek.

Van ebben minden, érzelmi bántalmazás, verbális abúzus, kényszerítés, kihasználás és kizsákmányolás – tehetetlenségérzés, önhibáztatás, eszköztelenség és bűntudat. Éppen csak kék-zöld foltjaim nincsenek, miközben a bőröm alá hatol, hogy nem vagyok biztonságban. 

Például békésen elaludtam előző éjjel, erre reggel arra ébredek, hogy a gyerekvédelem támadás alatt van. A most folyó nemzeti konzultációban emberek ezrei arról (is) véleményt nyilvánítanak, hogy mit kellene csinálni a magyar gyerekvédelemmel, meg hogy Brüsszel (akármit jelentsen is ez) hogyan támadja a gyerekvédelmi törvényt. Jó lenne humorral, könnyedén venni, de lassan több mint húsz éve foglalkozom a gyerekvédelem különböző kérdéseivel, és van egy képem róla, egy kicsit értek is hozzá. Ha simán átaludtam, a gyerekvédelmet veszélyeztető Brüsszel fenyegető rémét, akkor vajon mi mást nem vettem még észre? 

Persze értem, hogy nem jól látom a dolgokat, mert ma már nem az a gyerekvédelem, aminek én (meg még pár tízezer ember, aki benne dolgozik, meg esetleg pár százezer másik, akit érint) gondolom, gondoljuk. A gyerekvédelem valójában nem a másfél millió Magyarországon élő gyerek jóllétéért és jogainak, szükségleteinek, igényeinek érvényesítéséért felelős, 1997 óta létező intézményrendszer és hálózat. Nem. 

A gyerekvédelmet ma úgy kell érteni, hogy az a gyerekeket az LMBT-lobbi véres karmai közül kiragadó izé (ez még nem teljesen tiszta, hogy itt fóliázó és elkerítő szakmunkáról beszélünk-e, vagy esetleg másról is). 

A gyerekvédelem piszkosul le van gatyásodva.

Napestig tudnám sorolni, hogyan és miként lehetne kritikával illetni – és rajtam kívül még jó páran ugyanezt gondolják. Viszont ez a „nem rád vagyok dühös, hanem érted” helyzete. Aggódunk a gyerekekért, aggódunk a lelkiismeretes és felelős felnőttekért, akik velük dolgoznak, és aggódunk az érintett családokért meg szülőkért. Javítani akarunk a helyzetükön. Van vele dolog, bőven. Szeretnénk segíteni (amihez elengedhetetlen rávilágítani a problémákra), viszont még sosem hallottam igényként egyetlen gyerektől vagy más érintettől sem, hogy „szigorúbb gyerekvédelmet” akartak volna. Higgyétek el, emlékeznék rá, ha ilyen elhangzott volna. 

Szóval, itt van ez a helyzet.

Ha önazonos vagyok, akkor nem állok be a rendszerbe, ha nem vagyok a rendszer része, akkor magamra vagyok utalva, és még gyanús is vagyok. Ráadásul még negyvenéves is, így egyre nagyobb táskákkal a szemem alatt nézhetem, ahogyan az emberek elkezdik nem érteni a munkámat.

Ahogy átíródik a gyerekvédelem jelentése, ahogy elkezdenek félni a gyerekvédelem kifejezéstől azok, akik nem akarják, hogy LMBT-lobbistának nézzék őket.

Gyönyörű szavak születnek, mint például „emberi méltóság védelem”. Csodálatos. Tényleg. Csak ne zokognék belül, pedig igazából tojni kellene rá. Negyvenes vagyok. Megküzdöttem azért, hogy ne fájjon, ha valaki nem ért meg, ha valaki megpróbálja tönkretenni a munkámat (meg másokét), és ha nincs kereslet arra, amit képviselek (képviselünk). 

Nem kell megfelelnem senkinek? Ugyan! Azt érzem, hogy most kell csak igazán megfelelnem. Minden szavam és tettem számít. Hova állok, mit mondok, mit képviselek. Lehet-e a szeretet hangján szólni? Megéri-e értékeket képviselni érdekek helyett? Persze – mondjátok. Csak így éri meg. Én meg bólogatok (csak óvatosan, mert a testem ugye negyvenes, és a nyakcsigolyák már nem a régiek), és arra gondolok, egy másik országban lazán hátradőlve élvezhetném eddigi munkám gyümölcsét. Kellemes egzisztenciális biztonságban, és csak olyan szakmai vitákba kellene beszállnom, amiknek értelmét látom (van-e értelme – szakmailag – a nemzeti konzultációnak?).

Szóval, ezt mind megértve, azt hiszem, el kell engednem a negyvenesekkel kapcsolatos „tojunk az elvárásokra” kívánalmat, és szembe kell néznem azzal, hogy a világnak ezen a felén mi nem öregszünk

(mármint érzelmileg – a hajad már soha nem lesz olyan, mint régen). 

Van egy tő paradicsom az ajtóm előtt. Tesóméktól kaptam, vidéki, erős növény. Végigküzdötte a nyarat és az őszt a gangon. Túlélte, hogy hosszú hetekre elutaztam, és túlélte, hogy utána bűntudatból túllocsoltam. Pár napja vettem észre, hogy van még rajta egy termés. Az utolsó mohikán. Teljesen egészséges, hatalmas, piros szem paradicsom a szétszáradt, alig zöld tövön. Csodálom őt, hogy annyi megpróbáltatás után, tudva azt is, hogy neki csak egy év a világ, nem adta fel, és minden energiájával összehozta még ezt az utolsó, novemberi termést. Nem foglalkozott senkivel és semmivel, csak tette a dolgát. Nem tudom, hogy jutott ez most eszembe. Azért ideteszem. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Marina113

Forrás: wmn.hu

#abúzus

---

---